Az egyházvezetés teológiája Káldy Zoltán püspöki és díszdoktori székfoglalóinak tükrében

             Aligha lehetett véletlen egybeesés, mélységes cinizmus is volt abban, hogy az "egyhangúan" megválasztott Káldy Zoltán beiktatására az 1956-os októberi forradalom eltiprásának második évfordulóján került sor. Káldy személye minden szempontból megfelelt a kádári politikának. Amiképpen Kádár is afféle "harmadik utas politikus" színében igyekezett megjelenni amikor ugyanúgy elhatárolta magát a sztalinista Rákosi Mátyás baloldali dogmatizmusától, mint a Nagy Imre-féle "jobboldali revizionista" elhajlástól, Káldy is a Dezséry baloldali opportunizmusa, és az Ordass-vonal "reakciója" között igyekezett saját  "középutas" arculatot teremteni magának. Természetesen a politikában, és az egyházban is az ultrabaloldal volt kevésbé veszélyes, hiszen Rákosi nyugodtan élhetett a Szovjetunióban, amíg Nagy Imrét Kádár kivégeztette. Dezséry László hitét megtagadta és a Magyar Rádió munkatársa lett, Ordass Lajos pedig az egyház éléről való második számüzetését kezdhette meg.

            Püspöki székfoglaló beszédében Káldy közvetlenül utalt a múltra: "az 1956 évi őszi események.. kétségtelenül a múlt restaurációját célozták, az új egyházi vezetőség… ezeknek a politikai eseményeknek a hatása alá került. Törést szenvedett nem csak az, ami az előző vezetésben rossz volt, hanem az is, ami jó volt.  Egyházunk útja bizonytalanná lett, az egyház és állam viszonya megromlott, több személyi kérdés elmérgesedett."

 Káldy püspöki székfoglaló beszéde (1958) 

            Káldy Zoltán püspöki székfoglalóját az "Isten kezéből fogadom" hitvallásával kezdi.  A személyes hang után azonnal rátér a 10 éve megkötött Egyezmény jelentőségére. Az Egyezmény az állam és az egyház szétválasztásának elvére alapult: "az állam az egyházat nem klerikalizálja, az egyház az államot nem szekularizálja". Az elmúlt évtized egyházvezetését egyrészt dicséri, hiszen "átgondolt egyházpolitikai vezetés folyt és népünk békemunkájából is jelentősen kivettük részünket." Ugyanakkor hozzáteszi: "Nyilvánvalóan fordultak elő tévedések is ebben a szakaszban: Sokszor kísértéssé vált, hogy országunkban folyó gyorsütemű élet dinamikája erőt vegyen az egyházvezetésen is... hiányzott a dogmatikai tisztázás és az egyházkormányzati vonalon is történtek hibák… ezek az útkeresés lázában adódtak… ugyanakkor a letagadhatatlunul meglévő jó dolgokat észre nem venni hálátlanság Istennel és azokkal az egyházi vezetőkkel szemben, akik vállalták az új helyzetben az úttörés  és elöljárás nehéz munkáját."

            Káldy az egyházvezetés teológiáját a "biblicitás, hitvallásosság, értelmesség" hármasságára kívánja alapozni. A biblicitás és a hitvallásosság kapcsán azonban megszorításokat tesz: "a Szentírás nem tankönyv, hanem Krisztuskönyv, nem tudom elfogadni az egyházaink bizonyos köreiben gyakran kísértő felfogást, amely állandóan azonosítani akarja a Szentírásban adott helyzeteket, a mi mai helyzeteinkkel az ott látott megoldásokat... a mai helyzetre kell alkalmazni." (Vajon Túróczy Zoltánra gondolhatott itt Káldy?) A hitvallásosság hasonlóképpen nem merev konfesszionalizmus. S végezetül Lutherra és a Bármeni Hitvallás 5. tételére ("emberi belátás és képesség szerint") hivatkozik, hogy a természeti törvény tanít meg arra, hogy a közéletben miképpen kell cselekedni: "a politikai és társadalmi kérdésekben a józan ésszel szeretném a fennforgó problémákat megoldani." Bizonyos megszorításokat itt is tesz: a józan észre való hivatkozás nem jelenthet elvtelen taktikázást, és gerinctelenséget a politizálásban, a keresztyén ember értelme sem független a hittől.

            Káldy azt a programot hirdeti meg, hogy az egész  keresztyén élet istentisztelet legyen: egységben kell látnunk egyházi és világi életünket, a szakrális nem válhat el a profántól. "A templomi istentisztelet  rövidebb istentisztelet, a templomon kívüli a hosszabb istentisztelet." Ez az "okos istentisztelet" (Rm 12,1). valósul meg a gyülekezeti tagok "mindenki felé való élésében, engedelmességükben a felsőbbség iránt, politikai tevékenységükben..." Káldy tehát kitágítja a hit centrumát, ugyanis a hitnek fel kell oldódni a világban. Nevezhetjük ezt a "szekularizálódás teológiájának" is. S a gyülekezeti istentiszeteleten túl a Teológiai Akadémia istentiszteletén keresztül eljutunk a diakonia istentiszteletéig ("a diakonia szolgálata nem valami elhanyagolható dolog az evangélium hirdetése mellett, hanem beletartozik az evangélium közepébe"). A csúcs  a politikai istentisztelet: "Politikai istentiszteleten az egyháznak és benne a gyülekezeti tagoknak a világ helyes rendjéért való síkraszállását és munkálkodását értem."

Káldy ezután azokat támadja, akik "csak az egyéni lelki béke" a céljuk, s "a politikai felelősséget magától elhárító egyház mozdulata hasonló a pap és a levita mozdulatához a jerikói uton." Ám arról nem szól, hogy ki mondja meg, mi a "helyes" politizálás: számára ez magától értődik: marxista, kommunista állam mindenkori vezetői: "Igenis, a nekünk adott eszközökkel segíteni akarjuk minden jóban népünket a szocializmus építésében".

            Itt kezdődik a Kádár-Káldy-korszak egyik alapvető jellemvonása: a tudatos kiskorúsítás, a kisebbrendűségi érzés szuggerálása.

            Ezután Káldy teológai szempontokat ad a politikai felelősség gyakorlásához: 1) Luther szerint a világ is Isten birodalma, a politikai organizáció is "Isten álorcája", s ugyanakkor megváltott világ. 2) a keresztyén ember két világ polgára: állampolgári kötelezettségünket, politikai felelősségünket gyakorolni kell. (Felvetődik bennünk a kérdés: érvényes ez Hitler Németországára is?) 3) A lutheri etika nem ismer különbséget világi és egyházi etika között, a világi munka is egyházi munka. 4) Végül a politikai felelősség gyakorlására a Jézus Krisztustól kapott szeretet kötelezi a keresztyén ember. (Mindezt akkor tanítja Káldy, miközben Nagy Imrét és társait, fiatalok százait kivégzik, s keresztyén meglapozottságú politikai nézetükért Bibó Istvánok börtönben sínylődnek.)

            Gyakorlati útmutatás is ad, s az orosz tankokkal megalázott és leigázott népbe a szószékről plántálja bele az alárendeltség rabszolgaérzését amikor az éppen ezidőtájt folyó képviselőválasztáson való részvételre eképpen bíztat: "szavazatunk jelentse annak hálás elismerését ami országunkban mint jó történt a mai napig..."A felsőbbség hatalma Istentől van és egyben az Isten szolgája".Meg kell jegyeznünk, hogy Rm. 13 idézésénel Káldynál természetesen a "biblicizmus" és nem a "józan ész" szempontja lesz mérvadó! Hozzáteszi még Káldy: "Persze, ha az állam az evangélium hirdetésébe belenyúl, akkor 'jobb Istennek engedni mint az embereknek'. De az egyház ebben az esetben sem mehet át sem aktív, sem passzív ellenállásba, hanem csak a mindenkori tanuságtétel szolgálatába".

            A Lutheránus Világszövetség felé a Dezsérynél is tapasztalt kritikus magatartást figyelhetjük meg: egyrészt hálás az EVT és LVSZ anyagi segítségéért, de hozzáteszi: "Viszont őszintén fájlaljuk, hogy magyarországi egyházaink az utolsó két évben nem kaptak a Világszövetségtől olyan szellemi segítséget, ami segítette volna az itthoni problémák megoldását. Ennek oka látásunk szerint többször az volt, hogy a világszervezetek nem tudtak attól a kisértéstől szabadulni, hogy egyházainkat bizonyos személyeken keresztül lássák." Elismeri, hogy a Világszervezet vezetői már "tettek már határozott lépést a béke és a atomfegyverek eltiltása céljából… de újabb nyilatkozataik kevesebbet mondanak mit pl. a minneapolisi deklaració."

            Nyelvtanilag is érdemes Káldy szóhasználatát megfigyelnünk: a többes szám első személy csak az "államunk", "népünk", "vezetőink" összefüggésben használja, a világszervezettel kapcsolatban mindig többes szám harmadik személyt használ, s nem "külföldi testvéreinkről" szól.

            A beszéd végén a lelkészeket felszólítja: "Kérem..., hogy oldódjanak fel konzervatív gondolkodásukból... merjenek új utakon járni."

            Káldy püspöki beiktatásán ismét székükben ülnek azok a világi vezetők, akikkel ateizmusuk miatt Ordassék nem vállalták az együttműködést: Mihályfi Ernő most egyetemes felügyelő és Darvas József pedig Déli egyházkerület felügyelője. Darvas tudatosan  megemlékezik "az ellenforradalom" kétéves évfordulójáról: "Az ellenforradalom szelleme egyházunk életében is sok zűrzavart, visszavonást okozott." Mihályfi is azt hangsúlyozta, hogy az ellenforradalom idején megpróbálták az állam és egyház "harmóniáját" egyesek megzavarni. Nem az egyház tagjai, hanem egy kis csoport, akik "kezükbe akarták kaparintni az egyház irányítását. Ez a mai szép beiktatási ünnep is bizonyítja, hogy az ellenforradalomra épített kisérletük eredménytelen maradt... népünk egyik vezetője mondta: ne okozzunk tempóveszteséget az egyház irányításában."

             Végezetül Horváth János az Állami Egyházügyi Hivatal vezetője mond köszöntőt, s ő egyértelműen az 1957/22 számú rendeletre hivatkozik, miszerint az állam Káldy "eddigi tevékenysége és munkája" alapján előzetesen hozzájárult püspöki kinevezéséhez. Örömét fejezi ki, hogy az evangélikus egyházban "felülkerekedtek a progresszív egyházi erők… hogy elküzdjék a lutheránus egyházban meglévő restaurációs erőket. Az természtes, hogy az államhatalom segítette és támogatta az evangélikus egyházban a haladó erők harcát." Íme, a kommunista államhatalom nyíltan ki is mondja, hogy ő "segítette"  püspöki székbe Káldy Zoltánt.

            Mit mondhatunk el összességében Káldy beszédéről? Először is terjedelmében messze meghaladja az eddigieket. Az is tagadhatatlan, hogy sok mindent alaposan végiggondolt. Vető, majd később Ottlyk, Harmati vagy Szebik jóval rövidebb (sokszor szlogenekre redukált) beszédeihez képest egészen mély teológiai gondolatokat is tartalmaz. A Káldy-nevével fémjelzett későbbi "diakóniai teológia" itt még csak csíráiban van meg, tényleges kifejtésük majd az elemzendő 1964-es pozsonyi díszdoktori beszédben történik. A "totalizáló teológia" alapvonásai azonban már kétségtelenül felismerhetőek. Itt még nem "minden diakónia", hanem "minden istentisztelet". Meg kell jegyeznünk, hogy pár évvel korábban jelent meg a Svédországban doktorált, majd a genfi LVSZ Tanulmányi Osztályát vezető magyar származású teológus Vajta Vilmos Theologie des Gottesdienstes (Az istentisztelet teológiája) című könyve. Nem tartom kizártnak, hogy tudatosan, vagy öntudatlanul e könyvre is gondolt Káldy, amikor az istentisztelet témáját tette meg székfoglaló beszéde vezérmotívumának.

            Első lényegi kritikai észrevételünk, hogy Káldy teológiája egyoldalúan a világra, a politikára, a társadalomra koncentráló teológia. Nem teocentrikus, nem is krisztocentrikus, nem is antropocentrikus, hanem egyoldalúan "szocio-centrikus" teológia, ami nem is általában a társadalomra, hanem az 1956 utáni Magyarország hic et nunc-jára koncentrál, a teológia minden lényegi kérdését ebbe az irányba fordítja el. Pedig egy igazi teológia sohasem lehet mereven egyoldalú. Dezsérynél még csak vulgáris szinten - tehát komolytalanul - történt, de Káldynál teljes komolysággal és radikális mélységgel zajlik le a teológia fordulata: nem a politika épül a teológiára, hanem a teológia a politikára.  Túróczy  1948-as beszédében  az "egyházpolitika" fogalmának kvázi emancipálásával már kísértett ez a metamorfózis, de ezt az "új utat" kétségtelenül Káldy taposta ki. Egy genuin egyházvezetőnek (mint Ordassnak vagy az 1939-es ill. az 1957-es Túróczynak) végeredményben "minden teológia" (beleértve az "egyházpolitikát" is!), addig Káldy három évizeden keresztül azt harsogta lelkészeinek: "minden politika!"         

            Második észrevételünknek részint már hangot adtunk: a teológiát a világban akarja feloldani, hiszen a "hosszú istentiszteletek" vagyis a hétköznapi munkásélet egyenértékű a "rövid istentisztelettel". Emögött egy általános kegyelem-tan van, amelyből elveszett a speciális kegyelem és a kereszt botránya. (Ordass teológiájának lényege.)

            Harmadszor: mivel az egyház csupán a világban való szolgálatért van, teljesen elveszik a keresztyén misszió gondolata (Túróczy teológiájának lényege).

            Negyedszer: a biblicitás-hitvallásosság-józan értelem egyébként elfogadható hármasságában a "józan értelem" kitüntetett szerepet kap, s így Káldy - a természeti teológiára nyíltan is hivatkozva - a keresztyén teológiát a theologia naturalis irányába csúsztatja el.

            Ötödször: a hitvallásokra hivatkozik, de e teológiából, teljesen hiányzik a hit általi megigazulás tanítása. Hit helyett a cselekedetekre helyezi a figyelmet, Pál és Luther teológiáját ezzel egyértelműen megtagadja.

            Hatodszor: e "szekuláris teológia"-ból teljesen hiányzik a szoteriológia, vagyis a megváltás-tan. 

            Hetedszer: az egyház kritizálhat és politizálhat, sőt kell is, hogy politikai kritikát gyakoroljon, de ez a kritika mindig csak a kapitalizmusra irányulhat, sohasem a kommunizmusra vagy a szocializmusra. Az egyház így kiszolgáltatott helyzetbe került és a kommunista állam ideológiai védőbástyája lesz.

            Nyolcadszor: a kádári politikát eredményesen érvényesíti az egyházban: a híveket tudatosan kiskorúsítja és tudatosan beléjük plántálja a függőség-, az alárendeltség-, a kisebbrendűség érzését. Tudja azt, hogy lutheránus közösségben nem is olyan nehéz ezt elérni.

            Összefoglalásképp elmondhatjuk, hogy Káldy Zoltán 1958-as püspöki székfoglaló beszédével megtörtént a teológiának a marxista ideológiába, sőt propagandába történt beállítása, a teológia elpolitizálása. E teológiának a marxista ideológiába történő rögzítése  majd a "diakoniai teológia" kidolgozásával, az 1964-es pozsonyi díszdoktori székfoglaló beszédben történik meg.

(A tanulmány folytatását ld. A Protestáns Szemlében megjelent cikkben, a mellékletben.)