Véka alatt – Töprengés egy igehirdetés meghallgatása után
Lapozgatok a rám maradt családi iratok közt. Megelevenedik szüleim, nagyszüleim, dédszüleim, sőt, a távolabbi felmenők pályafutása, sorsa. Protestáns menekültek a vallásüldözések idején, akik az új hazában tudásukkal, igyekezetükkel, találékonyságukkal egzisztenciát, sőt jólétet és szakmai elismerést is szereztek. Katonák és jogászok, akik vagy szóval, vagy fegyverrel küzdöttek, de főként emberségük és szaktudásuk révén jutottak előre pályájukon. Van, amelyikük nevét ma is intézmény vagy utca viseli, vannak, akiknek tetteiről csak az utóbbi időkben kiadott forrásmunkákban olvashatni, és vannak, akiket „csak” a hálás családi emlékezet tart nyilván. Szöveg: Szabó-Pap Gabriella
Szüleim pályafutását derékba törte a háború és az utána következő politikai változás. Helyt álltak a nehézségek közepette. Örökölték a külső-belső tartást. És mit mondhatunk az úgynevezett Nagy Generációról, az én generációmról, a háború utáni években születettekről? Már régóta töprengek azon, hogyan forgattuk a nekünk osztott talentumot? Megtettünk-e mindent, amire képességet kaptunk Istentől? Munkált-e bennünk az a magunk számára is érthetetlen belső parancs, ösztökélő erő, ami azt sugallta: tedd így, függetlenül jutalomtól és büntetéstől, csak, mert így találod meg lelkiismereted nyugalmát. Mulasztottunk-e, mentegetjük-e magunkat, vagy valóban nem lehetett volna többet, jobbat?
Ezeknek a gondolatoknak közepette volt módom meghallgatni hatodéves teológusunk igehirdetését Mt 5.13-17-ről. Ezen belül is új fénybe hozta a 15. verset: „A lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban.” – A lámpás az Istenben hívő, őt szolgáló ember, aki világít mindenkinek. Ha ezt a lámpást véka alá tennék, az nyilvánvalóan értelmetlen cselekedet lenne – ugyan ki tenne ilyet és miért? És ha megteszik, a lámpás, a fizika törvényeinek megfelelően, bizony kialszik. Nem szolgál többé sem Istennek, sem embernek. Nem tud.
Hivatásunkban Istennek szolgálunk. Ő adja hozzá a képességeket, és a történelem Uraként az alkalmat, a lehetőséget. Világítunk, szolgálunk, mert lámpások vagyunk, amelyet Ő gyújtott meg. Ugyan, ki tenné a lámpást véka alá, hogy ne működhessen? Csak az elvakult Gonosz, Isten ellenfele. A háború, az emberellenes politika, az ember és ember közti alaptalan megkülönböztetés, a méltatlan bánásmód, a zsarnoki elnyomás. Gondoljuk meg, milyen sok magasan képzett ember kényszerült a háború alatt és után arra, hogy méltatlan helyzetben, nehéz fizikai munkával teremtse elő megélhetését, ahelyett, hogy szolgálhatott, világíthatott volna! Lámpásuk fölé vékát borított a Gonosz. Mi, a Nagy Generáció tagjai is megszenvedtük a politikai alapú hátrányos megkülönböztetést. Két generáció, amely nem futhatta ki magát, nem alkothatott úgy, ahogy képességeiből és igyekezetéből telhetett volna.
Ne varrjunk mindent csak a politika nyakába! Hányan tudtak csak pislákolva világítani, mert
Vékaként rájuk nehezedett a zsarnoki vezetők irigysége, vagy a szülők túlzott ragaszkodása, vagy a házastárs emberi gyengesége. Méltánytalan bánásmódokban bő a választék, de az eredmény az, hogy aki világítani tudna, annak lángja éppen csak pislákol, vagy talán ki is alszik gyötröttségében.
Hogy nem mindenkiben aludt ki a láng, ha csak gyengén is, de minden igyekezetével világolt, képletesen szólva félretaszítva a fölé borított vékát, az egyedül a megtartó hit erejének tudható be. Ez az a számunkra is, mások számára is gyakran érthetetlen benső késztetés. A Szentlélek ajándéka. Világítani, szolgálni, akárhol, akármikor, akármilyen helyzetben. Néha csak jó szóval, ha másra nincs mód. Ez a hit világossága, a hit látható jele. A testvér, a hívő felismeri, és örömmel üdvözli. De a nem-hívő is észreveszi: „hát miért vagy te ilyen? Miért teszel így?” Nincs mindig mód elmagyarázni, de emléket hagy a másik emberben a világító lámpás, amely a legsúlyosabb véka alól is kibújik.
Hogyan tovább? Ma új formáját ölti a Gonosz. Ma vékaként borul ránk a lelki elkényelmesedés, a szekularizáció, a fogyasztói szemlélet, és vékaként borulnak fejünkre a különféle, társadalmilag egyre elfogadottabb, tetszetős, de valójában csalárd szólamok.
Kényelemszeretetből, lustaságból elhanyagoljuk a hitről való ismeretek megtanulását, ismereteink felfrissítését, elmélyítését az istentiszteleteken és a hétközi alkalmakon. Nem „terheljük” gyermekeinket hitoktatással, erkölcsi neveléssel, mondván: majd ha felnő, ő maga dönti el, miben hisz vagy nem hisz. De hogyan döntsön valaki arról, amiről nem is tud?!
Elsiklunk az évezredek próbáját kiálló Tíz Parancsolatban és a Hegyi Beszédben megfogalmazott életvezetési elvárások felett, „lazán” vesszük – de azt már kellemetlennek találjuk, ha a társadalom szétesik, működésképtelenné válik, elviselhetetlenné téve az együttélést.
Még súlyosabb vékaként borul ránk ma a szellemi kényelemszeretet. Lemondunk a gondolkodásról, az élet jelenségeinek értékrendünk szerinti mérlegre tételéről. (Még a saját értékrendünk ismeretével is hadilábon állunk…ha ugyan van nekünk ilyen…) Mások véleményére hagyatkozunk, mert az sokkal kényelmesebb. Gyermekeink már nem mindig értik, amit olvasnak (vö. Fülöp apostol kérdésével a szerecsen kincstartóhoz), sőt, már nem is olvasnak. Engedünk a tetszetős szólamoknak, nem merjük azzal terhelni embertársainkat és gyermekeinket, hogy lelki-szellemi erőfeszítéseket tegyenek, jobban átlássák a világot, alkotó módon gondolják tovább a jelenségeket. Az alkotó, a kreatív ember már csak teher – sokan szívesen fejére borítják a vékát! Ám nem ott vagyunk, ahol voltunk, hanem sokkal rosszabb helyzetben, mert ezt a vékát már nincs erőnk ledobni fejünkről, kibújni alóla, világítani, ha pislákolva-küszködve is.
És a láng? A lámpásban égő láng? Keressük Őt, aki táplálja bennünk? Vagy hagyjuk, hogy ránk boruljon a véka és kialudjon a láng? Hagyjuk pusztulni? Hagyjuk annyira összezsugorodni, hogy már Isten is alig látja, nemhogy embertársunk itt a Földön? Látható-e még a hitünk? Hogyan számolunk el a ránk bízott talentumokkal Isten előtt? Milyen emlékeket hív majd elő rólunk utódaink emlékezete?
