Jorsits Attila – 2010. 01. 10. – Mt 5,13-16

Biztos, hogy sokan ismerik a Testvérek közül C. S. Lewis nevét. Lewis eredetileg ír származású, de Angliában tevékenykedő író, irodalomtörténész volt, aki sok teológiai témájú könyvet is írt. Egy alkalommal, amikor egy fiatal és Istenben nem hívő nővel beszélgetett, a beszélgetőpartnere ezt mondta neki:

– Ha van Isten, bizonyítsa be!

Mivel ekkor már Lewis tapasztalt, idős ember volt, nem engedett ennek a kérésnek. Ehelyett inkább egy kérdéssel válaszolt:

– Szereti ön a lányát?

– Igen.

– Bizonyítsa be!

Ekkor döbbent rá ez a nő, hogy nem tudja. Nem tudja bebizonyítani Lewisnak, hogy szereti a gyermekét. Mert nincs az az ölelés, nincs az a gondoskodás, ami látható bizonyítékként szolgálna a szeretetre, ha azt valaki nem akarja elhinni. Hiába öleli, csókolja meg a lányát, ha Lewis nem hiszi el azt, hogy ez őszinte megnyilvánulás volt. Nem látható dolgokat csak megtapasztalni lehet, bizonyítani nem. 

Azt hiszem, minden hívő ember került már Lewishoz hasonló helyzetbe. Amikor kételkedő vagy éppen hitünket bíráló embereknek kellett volna valami kézzelfoghatót felmutatni, hogy azzal bizonyítsuk a hitünk jogosságát. Hogy meg tudjuk mutatni, hogy létezik az az Isten, akit mi tisztelünk, aki minket szeret, és akit mi viszontszeretünk. De nem sikerült bizonyítani...

Egy ilyen helyzet után azt hiszem, mindenki elgondolkodik, hogy miért nem. Miért nem tudunk semmi megcáfolhatatlant felmutatni, aminek láttán az emberek rádöbbennek, hogy Isten létezik és őket is hívja magához.

Ez a kérdés már nagyon sok teológust foglalkoztatott a történelem során, és nagyon sok vitát, szakadást is okozott már keresztény emberek között. Ma is parázs viták folynak ekörül a kérdés körül. 

Az egyik szélsőség azt mondja, hogy a hit egy belső dolog, ami nem feltétlenül nyilvánul meg látható módon az emberen. Vagyis, ha valaki hisz és úgy gondolja, hogy erről nem akar beszélni, nem akarja elmondani senkinek, akkor az titokban tartható, mert úgysem látszik az emberen.

Eszerint a gondolkodás szerint a hit magánügy, teljesen titokban tartható, egy annyira csupán lelki dolog, hogy nincsenek is látható jelei az emberen. 

A másik szélsőség szerint a hitnek meghatározott külső következményei vannak. Következésképpen, ha ezek a külső jelek nem mutatkoznak az emberen, akkor az az ember nem hisz. Eszerint az elmélet szerint ránézésre megállapítható egy emberről, hogy „igazi” hívő-e vagy csak tetteti a hitet. A fő probléma ezzel a gondolkodással, hogy általában ezeket a külső jeleket (amik a hitet hivatottak bizonyítani) maga a közösség határozza meg. Az ilyen közösségek vezetői vagy tekintélyesei önkényesen meghatároznak néhány olyan jelet, ami a hívő emberrel történik, ill. nem történhet meg. Szektásodás felé hajló kisközösségekben például tipikus követelmény, hogy a hívő embernek nyelveken kell szólnia és nem lehet beteg. Ha ezeknek a „követelményeknek” nem felel meg valaki, akkor könnyen kimondják felette az ítéletet: nem hívő vagy elvesztette a hitét. Az ilyen közösségek a saját maguk által alkotott hit-törvényekkel kötözik meg magukat és egymást. 

A Szentírás a hit láthatóságának kérdésében egyik szélsőségről sem szól. Nem írja, hogy a hit maradhat következmény nélkül, de azt sem írja, hogy mindig aprólékosan meghatározott törvényeket kellene hozni az adott kor kísértéseihez aktualizálva az Isten szavát. A Biblia ilyenekről nem beszél. Azt mondja, hogy az emberben a hit által történt változásnak törvényei nincsenek, csak törvényszerűségei. Mit is jelent ez?

Azt, hogy a hitnek igenis vannak következményei. Ezeket a következményeket azonban nem szabad annyira részletezni, mint ahogyan az említett példában mondtam, mert nem mindenkitől ugyanazokat kéri az Úr. Tehát a hit következményeiről nem alkothatunk törvényeket, viszont a törvényszerűségeket igenis figyelembe kell venni.

Jézus ma két ilyen törvényszerűséget ad elénk: 

Ezek a törvényszerűségek a só és a lámpás törvényszerűségei.

„Ti vagytok a föld sója. Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek.” 

Hogy érthetővé váljon ez a példázat, tegyük fel a kérdést, hogy hogyan ízetlenül meg a só? Jézus idejében is – éppen ahogyan napjainkban – voltak az élelmiszereknek különböző minőségi osztályai. A sónak is. A jobb minőségű, tisztább só természetesen drágább volt, ami a szegényebb emberek számára luxuscikknek számított. Ezért a szegények az olcsóbb és sokkal több szennyező anyagot (homokot, apró köveket, kavicsokat) tartalmazó sót vásárolták és használták. Hogy elkerüljék azt, hogy az ételbe a sóval együtt mindenféle anyag bekerüljön, egy kis rongydarabba tették bele a szennyezett „sót”, amit aztán az ételbe mártogattak. Így kioldódott a só ebből a keverékből, viszont a felesleges szennyeződések nem kerültek az ételbe. Egy idő után természetesen kioldódott minden sótartalom, és a „só” ízét vesztette. Ekkor – ahogyan Jézus is mondja – kidobták, mert már nem volt használható semmire.

Nagyon szemléletes ez a kép. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor láthatjuk, hogy a jó és a rossz együtt van jelen az életünkben. A bűn minden ember egyetemes nyomorúsága, de a megváltott emberek mindig hordoznak valami pluszt, ami időről időre láthatóvá, érezhetővé válik.

Mint a só ebben a „filterben”. Ott van benne hasznos és haszontalan egymás mellett, de amikor szükség van rá, akkor meglátszik ez a plusz tartalom. Ha viszont elveszti ezt a pluszt, esetünkben a só már kioldódik ebből a keverékből, akkor haszontalanná válik. Elveszti a funkcióját, tehát nem való már semmire. Nem ad ízt az ételnek, tehát nem só már.

Most pedig hadd adjak nyomatékot a példázat első mondatának:

„Ti vagytok a föld sója.”

Ti vagytok a föld sója,

• a só nélküli szomszéd számára,

• a só nélküli ismerőseid, barátaid számára,

• egy só nélküli házastárs számára,

• egy só nélküli munkahelyen,

• egy só nélküli iskolában,

és még folytathatnám...

Küldetésed van.

Mert ha ízetlen vagy a környezeted számára, akkor – hogy igénket idézzem – „Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek.”

Ti vagytok a hétköznapi élethelyzetekben, a környezetetekben, a körülöttetek levő emberek számára a föld sója. 

Azt mondtam az elején, hogy a hitnek nem törvényei, hanem törvényszerűségei vannak. Ez volt a só törvényszerűsége. A másik törvényszerűség a lámpás törvényszerűsége.

Ez is egy nagyon gazdag kép. Nem akarom az egészet részletezni, csak néhány gondolatot szeretnék kibontani belőle. Az első ilyen gondolat az, amit Jézus így fejez ki:

„Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város.”

Mit keres itt a hegyen épített város képe, amikor egy lámpásról van szó? Jézus ezzel akarja szemléltetni a számunkra, hogy mennyire nem lehet figyelmen kívül hagyni egy lámpás fényét. Legalább annyira feltűnő, mint egy hegyen épített város. 

Jézus nagyon sokszor használja a sötétség-világosság képét az evangéliumokban. Sokszor beszél arról, hogy ha a sötét világban világosságot gyújtanak, azt mindenki észreveszi. Ha elgondolunk egy nagy sötét teret, és ennek a nagy sötét térnek egy bármilyen pontján meggyújtunk egy mécsest, akkor azonnal annak a kis mécsesnek a fénye középponttá teszi azt a helyet, ahol az világít. És ha vannak rajtunk kívül ott emberek a sötétben, akkor biztos, hogy azonnal a fény irányába kezdenek nézni. Mert a sötétségben a fény nem elrejthető. Olyan, mint a hegyen épített város.

Csak akkor nem észrevehető, ha – ahogy igénk mondja – véka alá teszik. Gondoljuk el, hogy mennyire abszurd dolog egy meggyújtott mécsest, lámpást véka alá tenni, letakarni.

Nincs értelme. Ha meg van gyújtva, akkor minek letakarni? Ha letakarjuk, akkor minek ég?

Ráadásul ha egy picit is elgondolkodunk azon, hogy mit jelent a letakarás a lámpás számára, akkor még jobban megértjük ennek a dolognak az értelmetlenségét.

Mi történik a letakart lámpással?

Nem látszik a fénye.

Gyengül a lángja vagy el is alszik.

Nagyon gazdag kép ez, amelyet Jézus nem hiába ad elénk. Nyilván jól ismerte a fizika törvényeit, mert mégiscsak Ő teremtette... Veszélyes letakart lámpásként élni. Nem csak azért, mert olyan, mint az ízét vesztett só, vagyis értelmetlen, hanem azért is, mert letakarva mindig meggyengül a lángja. Meggyengül az Isten iránt érzett szeretetünk lángja. Azért, mert a véka alatt levő élet nem látja hasznát a saját maga fényének. Értelmetlennek látja a világítást, mert a véka alatt egyedül van csak. Nincsen senki más, akinek világíthatna. 

Isten nem azért gyújtott meg Téged, hogy a véka alá tegyen. Ő nem csinál értelmetlen dolgokat. Ha úgy érzed, hogy véka alatt van az életed, akkor ne gondold, hogy azt az Isten tette rád. Viszont bárhogy is került az életed egy ilyen véka alá, egy biztos, az Isten ki tud alóla venni. Mert az, aki ezt mondta:

„A lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban.”

tehát aki ezt mondta, nem akarja, hogy véka alatt maradj!

Azt akarja, hogy só légy ebben a sótlan világban, hogy ragyogj a sötétségben. Mert Isten terve Veletek ez:

„Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.”

Kiálts Istenhez, ha elvesztetted az ízedet!

Kiálts Istenhez a véka magányából!

Kiálts, és Ő visszaadja az ízedet, újra felszítja a fényedet, hogy só legyél, hogy fény legyél, és ha bárki rád néz, dicsőíti majd az Istent. 

Mert visszavonhatatlanul érvényes az isteni szó:

Ti vagytok a föld sója!

Ti vagytok a világ világossága! 

Ámen.