Vallásos nevelés
Az "átkosban" csak titokban taníthatta meg a nagymama az " Üdvözlégy Máriát" vagy a " Miatyánkot" nekünk, unokáknak, hiszen utoljára Ő lett megkeresztelve a családból. Neki hatotta át a fiatalsága mindennapjait az ima, a hit, Ő állt talpig hófehérben utoljára az oltár előtt, Ő ült minden alkalommal az első padban a vasárnapi misén. Ma már szabadon dönthetünk ismét. Önmagunkról, gyermekeinkről, arról, hogyan csempésszük életünkbe a hitet, milyen módon tegyük mindennapivá a vallást? Forrás: Hölgyfórum
Hazánkban bár egyre több vallásos emberrel, családdal találkozunk, még mindig nagyobb az ateisták, ill. a nem keresztény vallásúak száma. A kereszténység és ezen belül számos vallási felekezet képviselteti magát leginkább Magyarországon, nagy többségben katolikus és református hívőkkel. Elenyésző kisebbség fordul csupán a keleti vallások irányába, elsősorban a buddhisták tábora, hiszen hazánk és Európa alapvetően a keresztény kultúrkör része.
Az ötvenes években születettek javarészt kimaradtak a vallásos neveltetésből, keresztelkedésből a kommunizmus megszorításainak köszönhetően, talán még az Ő gyermekeik is nagy többségben, akik a '70- es, '80- as években látták meg a napvilágot, de már a mostani '30- asok gyermekeiket szabadon tarthatták/ tarthatják a keresztvíz alá és nevelhetik keresztény értékrend szerint.
Egyre több felekezeti oktatási intézmény nyitja meg kapuit, ahol az óvodától az egyetemig vallásos oktatásban, nevelésben részesülhetnek a gyermekek. Jómagam 1 éven át dolgoztam egy református óvodában, ahol előítéleteimet félretéve rá kellett jönnöm, hogy az, ha a gyermekek már egészen aprócska koruktól ismerkednek a Bibliával, egy cseppet sem haszontalan, sőt, a vallásos emberek társasága sem beszűkült, egysíkú, sokkal inkább igaz és értékes.
Úgy gondolom, mint mindenben, itt is a megfelelő mértéken és arányon van a hangsúly. Ostobaságnak tartom a bigottságot, az erőszakosságot vallási téren is! Hiszen pont a lélek és a szabad akarat a lényeg, melyek közül egyik sem téríthető meg erőszakkal, csak önszántunkból. Több olyan embert ismerek, aki nem él látványos, aktív hitéletet, nem jár rendszeresen templomba, nem tagja valamely közösségnek, mégis, önmagát hívő embernek tartja. Ahogyan én is. A hit számomra intimitást is jelent egyben. Jézussal való személyes beszélgetéseket és gondolatokat, megnyugvást bizonyos élethelyzetekben, pl.: egy templomban ülve, állandó reményt és bizakodást, kiegészülve azzal a tudattal, hogy- bár Jézus kísér az utamon és segít- van beleszólásom a saját sorsomba.
A Biblia ismerete majdhogynem minden ember számára kötelező kellene, hogy legyen, hiszen alapmű, az emberiség legősibb könyve, mely erkölcsi értékrendünk meghatározó alappillére. Nem haszontalan, ha már kicsi korban megismertetjük az Ó- és Újszövetségi történetekkel mesés formában gyermekeinket, attól sem lesznek rosszabbak, ha étkezések előtt-után, vagy elalvás előtt elmondunk velük közösen egy-egy rövid imát, vagy néhanapján elmegyünk velük a templomba, mise idején.
Azt már minden szülő maga dönti el, hogy a mai korban milyen mértékben akar megfelelni választott vallása bizonyos irányelveinek és mit, milyen mértékben szeretne mindebből továbbadni gyermekeinek. Ha megmarad a helyes egyensúly, természetesnek fogják érezni az újabb és újabb generációk is a tanult értékrend, életvitel gyakorlását és továbbadását, ami egyre fontosabb zaklatott világunkban. Hiszen valamiben mindenkinek hinnie kell. Legalábbis érdemes. A szeretetben mindenképpen.
