„Közöttetek én vagyok a legnagyobb lúzer!” – Interjú Prőhle Gergellyel

– Klaus Douglass előadása utáni hozzászólásodat később a lelkészi kar jelenlévő tagjai különbözőképpen interpretáltak. Sokak számára megjegyzésed sértő élű volt. Szeretném, ha most újra elmondanád azt a mondatot, amit mondtál. Kijelentő mondat volt ez, vagy kérdő?

– Az előadásban volt egy mondat (visszahallgatható a honlapon, az előadás 46. percétől), amely úgy hangzott, hogy a mi munkánk sikerének van egy világos célmeghatározása, éspedig az, hogy tegyetek tanítvánnyá minden népet. Ennek kell a gyülekezeti munkában meglátszania. „Ha nagyon sarkosan akarok fogalmazni” – mondja Douglass – „akkor tulajdonképpen a feladat nem más, mint embereket Krisztushoz eljuttatni és segíteni őket abban, hogy megmaradjanak nála. Ebben megtaláljuk azt a nagyon pontos és határozott kritériumot is, amelynek alapján gyülekezeti munkánkat értékelni tudjuk.”
Én ebbe a mondatba kapaszkodtam bele, s azt mondtam, hogy ha ennyire világos ez a feltételrendszer és ennyire egyértelmű az, hogy a gyülekezeti munkában ennek látszódnia kell, akkor értelmezhetjük-e úgy ezt – pusztán feltételezésként –, hogy mindazok, akik nem képesek ennek a feladatnak megfelelni, ők mind lúzerek? Tehát kérdőjel volt a mondat végén.

– Mi volt az előadó válasza?

– Sajnos Klaus Douglass utólag azt mondta, hogy a lelkészi munka nem mérhető számadatokkal és hogy ő ezt nem mondta. Alapvetően úgy érzem, hogy Douglass testvérünk előadása nem igazán nekünk szólt. Ő olyan német nagyvárosi, forrongó, lelkesedő gyülekezeti légkörről beszélt, amely nálunk aligha tapasztalható. A különböző, gyülekezeten belüli lelkiségi irányok integrálása nem egyházunk legaktuálisabb problémája.

– Lehet, hogy összegyházi keretek között ez nem így van, de egyes gyülekezetekben lehetnek olyan szituációk, amelyekben a gyülekezeti tagok a lelkész ötleteit tűzoltó slaggal eloltják illetve fordítva…

– Igen, sokszor hallom gyülekezeti lelkészektől, hogy egyes gyülekezetekben az ötleteiket a presbitérium lehurrogja. Ez tényleg nem lehet könnyű, ezért mindig is feladatomnak tekintettem, hogy a lelkészek és a presbitériumok összhangját erősítsem. Mégsem hinném, hogy ez lenne a tipikus helyzet egyházunkban. Akármiért is, a népmozgalmi adatok a fogyást mutatják, és én már-már rögeszmésen hívom fel erre a tényre évek óta a testvérek figyelmét.
Azért mondom ezt egyre hangosabban, egyre nyomatékosabban, mert abban reménykedem egyszer csak megvilágosodik, hogy mekkora baj van.
Ha ilyen egyértelmű tendenciát tapasztalunk, ott fel kell tenni a kérdést, hogy ez miért van így, ki, vagy mi ennek az oka. Az EPOT-on (Evangélikus Presbiterek Országos Találkozója) mindenféle népmozgalmi adatokkal ábrázoltam, milyen abszurdak az arányok intézményeink számának növekedése és aktív híveink száma között. Erre a legépületesebb reakció az volt, hogy „a felügyelő úr kicsit hosszan beszélt”. A tantusz tehát akkor mintha nem esett volna le.
Szemerei János püspöki iktatásán is arról próbáltam beszélni, hogy szép a testvérek együttléte, szép az, hogy jól érezzük magunkat egy teli templomban, egy ünnepen, egy püspökiktatáson, amikor sokan vagyunk együtt. Én is töltekezem ilyenkor, érzem az ősi erőt, magát a nagy bizonyságtételt. De aztán hazamegyünk a kiüresedő templomainkba. Ezt a bántó ellentmondást kéne végre feloldani, meg kellene már érteni a veszély valódi súlyát és a közös felelősséget!
A lelkészkonferencián megkíséreltem a problémát kérdésként feltenni és hála a Jóistennek, most úgy tűnik – még ha a sértődöttség hangján is –, de felfigyeltek arra, amit mondtam. Magát a lúzer kifejezést – bár tudom, hogy nagyon fiatalos – a mindennapi életben kifejezetten kerülöm, magam sem szeretem.

– Sajnos a sértődöttség még nem munkálja azt, hogy a probléma megoldásán fogunk dolgozni. Most minden lelkész arról beszél, hogy „odajött az országos felügyelő a konferenciára, ott volt velünk két napig és – szép magyar szóval élve – jó lelúzerezett bennünket, aztán elment.” Ha ott tudtál volna maradni, akkor ennek lehetett volna továbbvitele, kibeszélése, megbeszélése.

– Sajnálom, hogy nem tudtam ott maradni. Az utazásom úgy alakult, hogy szerettem volna megnézni a Jónás és Jézus oratóriumot, nagyon megindított Baranyay Csabáék meditációja, ami szintén a régi fényképeken merengve kereste az elveszett bárányokat. Az este végén aztán jó volt beszélgetni néhány lelkésszel. Mivel sokat olvastam Klaus Douglassról, Az új reformációt pedig néhány nappal korábban kölcsönkaptam, ezért az ő előadásán is ott szerettem volna lenni. Ez egy lelkész konferencia volt, amin én ily módon érdeklődőként voltam jelen, érdemi szerepem nem volt, ami érthető, csak egy kérdést tettem fel.

– De el kellett jönnöd és most lógva maradt a levegőben az egész kérdés és csak a sokkhatás maradt meg. Szókimondó ember vagy, van pozitív igazságérzeted, tudjuk rólad, ismerünk téged. De akkor most mi a megoldás, mi az, ami a jövőbe mutat ebből a kialakult helyzetből?

– Douglass biztatása, mely szerint az egyház legjobb napjai még előttünk vannak, biztosan megnyugtató, önbizalomerősítő hatású. Ennek is megvan a létjogosultsága, átmenetileg javíthatja a hangulatot. Ez a reménység bennem is él, ugyanakkor azokból a gyülekezetekben, amelyek lelkészei egyébként szintén ott voltak Bonyhádon, azt tapasztalom, hogy a reménységen túl a gyülekezetépítés rengeteg új ötletet és munkát követel. Sok ilyen van az országban, nem lehet eléggé méltányolni az ő munkájukat. Utánamennek minden gyereknek, elbitangolt felnőttnek, járják az iskolákat, olvasótábort, kirándulást szerveznek, felkészülten prédikálnak. Itt vannak ők is köztünk, ennek a példának kellene terjednie. Ugyanakkor hadd idézzek fel néhány kezdeményezést az én munkaterületemről, amiről azt gondolom, hogy közvetve, vagy közvetlenül a kiutat jelzik.
Már a felügyelői programomban azt mondtam, hogy a gyülekezet-, a közösség- és hálózat építés az, ami számunkra a lehetőségen túl, kötelesség is. Elindult a stratégiaépítés, a szociológiai vizsgálat által most már pontosabb lehet a diagnózis is. Összegyűjtöttük az evangélikus vállalkozókat, több felügyelői konferencia volt, ahol a helyi közéletben való látványosabb, missziós jellegű jelenlétet szorgalmaztam, hogy ezáltal a gyülekezet felé pásztorolhassunk embereket. A lelkészek adminisztratív terheinek csökkentése érdekében csomó olyan pályázati kezdeményezés volt, amelynek felkarolásával, segítésével igyekeztem eredményt elérni. De ez persze most nem egy termelési riport...
Biztos vagyok benne, hogy több együttgondolkodás, szervezeti átalakítás és nagyobb bátorság kellene püspökök, esperesek, gyülekezeti lelkészek, világi tisztségviselők részéről is ahhoz, hogy ebből a lefelé vezető spirálból kijussunk.

– Ebben egyetértünk, de a fentről jövő kezdeményezések az alul lévőket nem hatják meg. Egy egyházi vezető megkondítja a vészharangot – úgy tűnik, nem figyelnek rá. Ha gyülekezeti szinten nem történnek változások, akkor az egész elveszett – ezt maga Douglass is mondta.

– Nem gondolom azt, hogy a bedobott ötleteim receptek. Ezek esetleg módszertani segítséget jelenthetnek. Olykor persze fentről is elkél némi noszogatás – értsük ezt akár földi, akár égi értelemben. De mint az elébb is mondtam, vannak lélekemelő, pozitív példák. Ezekből kéne több! De hadd kérdezzek vissza: vajon minden lelkész elmegy-e olyan iskolákba, ahol csak 1-2 evangélikus gyerek járna hittanra? Vagy elmegy-e a gyülekezetében azokhoz a családokhoz, ahol konfirmandus korú gyerek van, vajon a lelkészi naplóba olykor nem csak véletlen utcai találkozások szerepelnek látogatásként?

– Ez egy presbiter feladata (is) lehetne. A gyülekezetek segítői körét kellene hangsúlyozni.

– A lelkésznek általában – minden paritás mellett – kiemelt szerepe van a gyülekezetben, ezt mindnyájan tudjuk! Ő ül főállásban, a hivatalban, jobban „belátja a terepet”. Ha ötleteivel a lelkésztől nem kap indítást a presbiter, akkor nem biztos, hogy eszébe jutnak azok a módszerek, amikre szükség lenne. Lehet persze ujjal mutogatni egymásra, de ez sem vezet sehová. A gyülekezetépítő magatartás mindig fáradtságos, időigényes munka. Örülök. Szabó Lajos gyülekezetépítési könyvének is, ami nyilván sokaknak segít majd az eligazodásban.
Sok mindent foghatunk persze a korszellemre, médiumokra, politikára, ugyanakkor mindezek ellenére pozitív példák is vannak: beinduló, fejlődő gyülekezetek, hitet sugárzó lelkészek, és egy csapásra összesereglik egy alkalomra 20-25 gyerek, akinek a szülei hálásak az egyháznak, mert tudják, hogy a szabadidőben, jó közegben van a gyerek, vagy a családi istentiszteletre eljön egyre több olyan ember, aki keresi az Istent...

– Látod, akkor csak van pozitív példa is. Épp ezért esett talán a lúzer szó oly nehezére azoknak, akik magukat megfeszítve hajtanak, és soha nem kapnak egyetlen vállveregetést sem, csak mindig a statisztikákat dörgölik az orruk alá, pedig ők úgy érzik, hogy erőn felül teljesítenek.

– Ezt én értem, de nekem országos szinten kell gondolkodnom, és az országos számok tendenciája rossz. Én szívesen akár intézményesíteném is a „vállveregetést” - ahogy mondod, akár anyagi motivációját is el tudnám képzelni a sikeres gyülekezeti munkának, persze lehet, hogy ez túl világi elképzelés, amolyan teljesítménydíj. Ettől függetlenül nem győzöm hangsúlyozni, hogy szeretettel és elismeréssel fordulok minden új kezdeményezés felé, de az összteljesítmény nem jó!
Vannak, akik megszakadnak, és lehetetlenség bármit csinálniuk, de látom azt is, hogy sokszor az egyszerű fegyelmezetlenség, összeszedetlenség, rossz időbeosztás is az oka annak, hogy nem mennek jól a dolgok.
Azt szeretném, ha élő, virágzó gyülekezetek sokasága működne, ha az ifjúsági órák nagy létszámmal lennének megtartva, azok jó hangulatban, a gyerekek és az egyház épülésére telnének, és nem csak a sok temetést kellene a lelkészeknek egy gyülekezetben végigszolgálniuk.

– Még egy kérdés erejéig visszatérnék arra, hogy akkor ki is lúzer?

– Nyilván a Douglassnak feltett kérdésemben, élesen kellett, hogy fogalmazzak és nem lehetett alaposan kifejteni gondolataimat, ám mielőtt ez a kérdés túlzott hangsúlyokat kapna és továbbgyűrűzne a sértődöttség, szeretném leszögezni, hogy a teremben én is ott voltam. És ha valaki lúzer, akkor az én vagyok. Amolyan él-lúzer! Mert én ezt elhivatottságból, szeretetből, a családom és a szabadidőm rovására csinálom. Fontosnak tartom az Ügyet, elkötelezett vagyok, az őseim és a gyerekeim egyháza iránt. Hangsúly a gyerekeimen!
Felügyelőkkel és presbiterekkel mondom: annál frusztrálóbbat, nehezebb elképzelni, amikor ott ülünk mindenféle üléseken órák hosszat, rágódunk mindennapi kérdéseken, és amikor felállok és hazamegyek, nem merem elmondani a felségemnek és a gyerekeimnek, hogy olykor bizony milyen kicsinyes ügyekkel töltöttük el az időt a Jóisten dicsőségére.  Nem az az igazi lúzer, akinek ez a hivatása, munkája, aki aktív életében még lakást és autót is kap érte, sőt még – nem túl magas - fizetést is. Az igazi lúzer az, aki az egyházi szolgálatot – mondjuk úgy – szerelemből végzi, és az eredményét mégsem látja.
Egyébként Péter püspök záróistentiszteleten elhangzott prédikációjával épp ezért nem tudok igazán mit kezdeni. Lehet, hogy gyógyírt jelentett az általam megsebzett lelkeknek, de a hasonlat nekem sántít. Én lehetek lúzer, de Jézus nem az. Gondoljunk csak bele, hogy neki milyen követői voltak!

– De az emberek szemében lúzer volt a kereszten. A kereszt botrány. Az Isten Fia a keresztre feszült.

– Ez így van, csak a mi evilági összefüggésünkben ez talán tévútra vezethet. A 21. századi Európában az a probléma, hogy minket, az ő követőit már keresztre sem akarnak feszíteni. Már annyira sem vagyunk az emberek számára izgalmasak, hogy ezt megtegyék. Átnéznek rajtunk. Ez az igazi lúzerség.
Senki nem akarja lerombolni a templomot, csak nem megy be. Nem akarják üldözni a lelkészt, inkább nem foglalkoznak vele, és nem küldik hozzá a gyereküket.
Képzeljük el Jézust: kenyeret szaporít, betegeket gyógyít, teszi mindazt, amiről a Szentírás beszámol, de az emberek körülötte rá se hederítenek, csak legyintenek. Nekünk már nem mártíromságra, hanem az érdektelenségre kell készülni. Az érdektelenség okai és áldozatai lehetünk egyben. 

– Douglass-szal készített interjúmban beszélgettünk a liturgiai reformról, az új formákról. Ott ő kifejtette, hogy szerinte az a reform az egyházban, az az igazi és jó istentisztelet, amely a ma emberét meg tudja szólítani. Most már sokak számára az is elavult lenne, ha a Jónás és Jézusban felcsendülő dallamokat hallanák az istentiszteleten, de még elavultabb a középkori dallamvilág.

– Egy percig sem vonom kétségbe a modern zene létjogosultságát. De Bachot nem lehet leradírozni a térképről, csak azért, mert egy jókezű zenész ír pár-akkordos melódiákat.
A mi liturgiai reformunk jól is elsülhetett volna, de megátalkodott lett. Kétféleképpen lehetett volna végigvinni. Mivel a püspököknek liturgiai kérdésekben egyértelmű iránymutatási joguk van, ezt lehetett volna adminisztratív eszközökkel nyomatékosítani. Tudjuk jól, hogy ez az egyház jelenlegi állapotában illúzió, nem is célravezető. Ha ez nem megy, akkor lehetett volna egy ajánlat, egy lehetőség. Ajándék, mert például inkább megszólítja a vegyes házasságban élőket. Igaz, hogy tradicionálisnak kiáltjuk ki, de a katolikus jelzőt is sokan ráaggatták. Rosszul lett a dolog elmagyarázva, és ideologikus ellenállás tárgyává vált.
Emellett véleményem szerint a Tamás-mise jól alkalmazható műfaj, amelynél önkéntelenül is felvetődik persze a kérdés, mennyire engedhetjük be a korszellemet a templomba, és mennyire akarjuk inkább az évszázados rítusokat közvetíteni. A nonkonformizmus is lehet rutin.
Szerintem nem azért nem jönnek be a gyerekek a templomba, mert ott nem úgy szól a gitár, ahogyan ők azt szeretnék. A sikeres gyülekezetekben domináns irányítók vannak, kreatív a társaság, találékonyak a formák tekintetében, mint az előbb is mondtam. Ha azonban nincsen benne egy lelkészben, vagy akár laikus gyülekezeti munkatársban az a szándék, hogy ezt csinálja, akkor számon kellene kérni rajta.

– Hogyan? A püspök menjen át vállalatigazgatóvá?

– Amikor a püspöknek diszciplináris főnöknek kell lennie, a lelkész jelentkezhet, hogy gyónni szeretne, és négyszemközti beszélgetést kér. Ez egy igen fura csiki-csuki. Ugyanakkor viszont, mivel a püspök mandátuma élete végéig szól, ezért nem kellene folyton a népszerűség után mennie. Olykor elő kellene kerülnie a pásztor-botnak is.

– Az utóbbi időben azért előkerült ez több esetben is…

– De már csak akkor, amikor fegyelmiről volt szó, amikor a bot üt, nem pedig terel. A lelkészek lelkigondozása, egymást is segítő közössége ebből a szempontból is rendkívül fontos. Jó lenne, ha megtalálhatnánk azt a lelki közösséget a lelkészek között, ahol egymás gondjai világossá válnak, a püspök akarata az esperesen keresztül érvényesülni tud, ahol a módszertani újdonságokat, egymást felkarolva és segítve adják át, ahol egy-egy jelentősebb, karizmatikusabb személyiség hatása a saját gyülekezetein túl is érvényesülni tud.
Fantasztikus lehetőség még mindig az eleink által ránk hagyott gyülekezeti, s az egyre bővülő intézményi hálózat, amit jobban kellene használnunk. Csak a szervezésben valahogy nem vagyunk jók, történeti, szimbolikus kategóriákban gondolkodunk, régi, olykor személyes ellentéteket nem tudunk feloldani. Meg kellene nézni, hogy az egyes közösségek mitől lehetnének működőek, hogyan alakulhatnának ki az egymást segítő együttműködési formák. Ezt válaszolta egyébként Douglass is a végül németül feltett kérdésemre, erre bátorítva a lelkészeket. De az is lehet, hogy – mint Németországban – olykor fel kell adni a küzdelmet: gyülekezeteket össze kell vonni, templomokat más, lehetőleg közösségi célra kell használni.
De említhetném a média-ügyet is: miért nem intenzívebb az Evangélikus Élet és az evangelikus.hu együttműködése, és hogy engedheti meg magának bárki is az egyház lelkészei közül, hogy büszkén kijelentse: ő bizony nem olvassa a hivatalos lapot...?

– Ezt miért nem fogalmaztad meg a felügyelői jelentésedben? Úgy tudom, a júniusi zsinatra be kellett volna adnod…

– Aki olvasta az eddigieket, és remélem, hogy azok között is, akik az ideit hiányolják, sokan vannak ilyenek, tudják, hogy alapos munkát szoktam végezni. Az Európai uniós elnökségi félév miatt elég keményre sikeredett az év első fele, mindenkitől megértést kérek, ősszel fogom beadni.

– Nem lettél ezzel népszerű.

– Sajnálom, de talán nem ez a felügyelői munka egyetlen fokmérője. Azt hiszem, hogy ha több, végül is nyertes pályázat támogatása, intézése helyett a jelentést írom, most többeknek lenne hiányérzete.

– Megírta a honlap, kiknek a jelentéseit hallgathatták meg, a tied nem volt közöttük. Ez akár burkolt információ is lehet.

– Elismerem, hogy csúnya fegyelmezetlenség volt a részemről, hogy nem írtam meg. De akkor visszakérdezek: az előző évek jelentéseit a kritikus testvérek vajon alaposan elolvasták? Mert érdekes dolgokat írtam bennük. A következő felügyelői jelentés elkészültéig érdemes átböngészni legalább néhányat.

– Látod, ez frappáns válasz volt. Élces, poénos, de tudod, ezek a beszólások a népszerűségi indexeden nem javítanak. Ahogyan a Douglass-nak feltett kérdésed is rontott ezen. Az egyházadért tett lépéseid, itt végzett szolgálataid azonban szükségesek, jók, pozitívak. De nem tudom, hogy a testvérek végül hogyan fogják összességben értékelni a tevékenységedet. Te hogyan gondolkodsz erről?

– Egyelőre arról folyik a vita, hogy kell-e egyáltalán az országos felügyelői poszt. Amíg az új struktúrát a zsinat nem határozza meg, addig nyilvánvalóan kell.
Véleményem szerint az országos felügyelőnek az egyház kifelé való megjelenítésében nagy szerepe van egy szekularizált, elvilágiasodott közegben. Ugyanígy, a világi tisztségviselők a szekularizált világ üzenetét, adott esetben hiányérzetét is jobban tudják közvetíteni az egyház felé. A rossz üzenetet, visszajelzést is, amint tettem, teszem ezt én is. Ez elhivatottság és nem népszerűség kérdése. Ugyanakkor kifelé körömszakadtáig meg kell védeni az egyház érdekeit, és csak jót szabad mondani róla. Én is ezt teszem.
A belső kontroll funkció illúzió, mert egy felügyelő nem bír része lenni a napi történéseknek, ha van polgári foglalkozása. Nem tud a belső folyamatokba belefolyni, bár nyilván – mint nekem is – van egy általános képe az egyház intézményi működéséről. Ugyanakkor a felügyelőnek óriási jelentősége és fontos szerepe lehet, ha kifelé, polgári személyként kell egy egyházat képviselni. Én magam a külvilágból egész mást, olykor több mindent érzékelek, mint azok, akik Luther-kabátban szolgálnak. Hogy kifelé hogyan szólalunk meg, az nagyon fontos. A világi, közéleti ismertség is csak hasznos lehet az egyház szempontjából. Van azonban ennek egy érdekes összetevője, amire te is utaltál: én soha nem tettem lakatot a számra, még akkor sem, ha engem – akármi is lesz a felügyelői poszt sorsa – adott esetben nem választanak meg. Én ezt azonban másképp nem tudom csinálni. A felügyelőnek, főleg, ha olyan masszív családi egyháztörténettel bír, mint én, sőt, a fiait is ebben az egyházban szeretné látni, jó, ha van egy világos szolgálati célja, hivatása. Az én egyház iránti felelősségem a megválasztásom pillanatától az, hogy minden eszközzel elkerüljük azt, amiről most végre ilyen nyíltan beszélünk: a totális eljelentéktelenedést, híveink elfordulását, egyházunk leépülését. És ezt csakis nyíltan, szókimondóan lehet. Bíznunk kell persze a Szentlélek erejében, de nem beszélni – akár kicsit sokkolóan – az egyház nyomorúságos helyzetéről, és érdemben nem tenni az ellen, az a Gondviselés provokációja.