A halál és a vénasszony meséjének dallamára
Azt vettem észre, hogy minél többet tudunk tenni a halál ellen az egészségügyben, annál jobban félünk tőle. Megtanultuk a mesterséges újjáélesztést, sőt, rutinná is vált. Ezután senki nem halhat meg a kezeink között.
Ez tulajdonképpen jó hír is sok esetben. Meggondolatlan fiatalok kaphatnak még egy esélyt, vízbeugrók mégsem fulladnak meg aztán, súlyos betegek akár meg is gyógyulhatnak, segítséget hívni képtelen kisbabák felnőhetnek. Alapjaiban egészséges felnőttek lehet, hogy mégsem halnak meg hirtelen, látszólag minden ok nélkül. Az újjáélesztés nagyszerű dolog, és azoknál, akik ezt megteszik, már csak azok értékelik jobban, akikkel megteszik.
Azonban vannak más esetek is.
A kilencven éves bácsi a kórházlelkésszel beszélgetett, aki megkérdezte tőle, vannak-e elképzelései arról, hogy milyen szintű ellátást szeretne, ha esetleg arra kerülne a sor, hogy hirtelen megállna a szíve. A bácsi elgondolkodott, majd válaszolt: Már nincs senkim, a családom, barátaim meghaltak. Néhány unokaöcsém él még, de már nem nagyon tartjuk a kapcsolatot. Jó, hogy ezt említette, reggel szólok is az orvosnak, hogy ezt írásba és a tudtára is adjam. A kórházlelkész bólintott.
Éjszaka a bácsi szíve megállt. Az intenzív csoport rohant és újraélesztette. Nem tért magához, gépekre kapcsolták. Pár napos kilátástalan, mesterségesen gerjesztett agónia után meghalt. Ez a pár nap a kórháznak is rengeteg pénzébe került. Miért is?
Előrehaladott állapotú tüdőrákos beteg szíve állt meg. A kardiopulmonáris újraélesztés közben eltörtek az amúgy is gyenge, és már áttételes csontjai, a tumorok elmozdultak, fájdalma az elviselhetetlenig erősödött és csillapíthatatlanná vált. Az aggresszív gyógyszeres fájdalomcsillapítás, ami ezt követte, csak fokozta addigi agóniáját. Miért is?
Miért is nem lehet elengedni, menni hagyni azt, akinek mennie kell? Miért kell erőszakkal életben tartani valakit, pusztán azért, mert ezt már rutinosan megtehetjük? Jönne a halál, mi pedig különböző ürügyekkel nem engedjük, az ajtófélfára mutatva, hogy majd máskor, és halogatjuk az időt. Már nem is a sajátunkat, mint a mesebeli öregasszony, hanem másokét.
Az emberek meg felháborodnak, ha nem így történik. „Nem tettek meg érte mindent!“ A „természet rendje“ kifejezés pedig valami reakcionista, élet- és Istenellenes jelszó lett, amit ha valaki tétován felemleget, akkor azt az élet kisajátított és átírt vaskos könyvével jól fejbecsapják a halál-elijesztők.
A beteg él (vagy mégsem?)
Amikor néhány évvel ezelőtt édesanyám hazament az Úrhoz, s azt láttam, hogy a kórházi személyzet nem végezte el az előírt protokolt (vagy azt talán igen, de az irgalom szerintit biztosan nem), akkor bennem is volt egy lázadás: legalább miért nem tesznek úgy, mintha...? Röhögcsélés a nővérszobában, édesanyám meg haldoklik... Volt bennem egy készség arra, hogy jogi útra tereljem a dolgot. Végül nem tettem meg, Isten megvigasztalt.
Feleségem nővérként dolgozik, így kicsit van rálátásom az egészségügyben zajló dolgokra.
Fiatal beteg. Gennyes tályoggal kerül be a sebészeti osztályra. Házi betegápolásban a hozzátartozói nem tettek meg mindent (magyarul semmit) a beteg állapotának javítására, illetve a megelőzésre. Amikor bekerült, a sebet feltárták, de a gondos orvosi, nővéri munka ellenére sem lehetett a szepszist elkerülni, intenzív osztályra került, de állapota olyxan súlyos volt, hogy a beteg 72 órán belül meghalt... A bírósági per még ma sem (kb tíz! évvel az eset után) sem zárult le. Perelnek a hozzátartozók mindenkit akit lehet.
Idős, kb nyolcvanas beteg. Súlyos rákos elváltozás, áttétekkel... Szóval keményen gyógyíthatatlan. A beteg meghal, eltelik négy esztendő, a hozzátartozónak most jut eszébe pereskedni. Az elhunytat felboncolták, de ma ezt is a kórház szemére veti.
Csak két példa arra, hogy milyen nyomás alatt kell dolgozni a kórházi személyzetnek. A "kegyes halálra" hivatalosan nem is gondolhatnak, hiszen a hozzátartozó perel a vélt vagy valós igaza mellett azonnal.
A halálba segítés az Ige szerint gyilkosság, (Ne ölj!). A halálba engedés pedig szintén bűn (Aki tudna jót cselekedni, de nem teszi, bűne az annak.) Marad tehát a kötelező segítségnyújtás.
Nagyon komoly etikai kérdés az önrendelkezési jog, főleg, ha az a saját életéről szól, hát még ha a mások élete a tét. Van-e jogom elvenni a saját életemet? (Lásd öngyilkosság) Van-e jogom arra kérni másokat, hogy vegyék el az enyémet? (Lásd gyilkosság.) Felülírhatja-e ezt a humanizmus? Nagy kérdések ezek, melyeket nem szeretnék eldönteni. Csak gondolkodom...