Beiktatták Németh Mihályt Maglódon – Elolvasható a lelkész és az iktató esperes prédikációja!

Krámer György igehirdetése:

Kedves maglódiak! Kedves békéscsabaiak!
Kedves vendégek, lelkész testvérek!
Kedves Mihály, testvérem az Úrban!

Egészen addig a pillanatig azt gondoltam, hogy a születés az egy rutin dolog, amíg egy kórház folyosóján magam is nem aggódtam, és nem imádkoztam végig gyermekeim születését.

Az ember kap egy smst vagy egy telefont, amelyben az áll, hogy megszületett XY, ennyi kiló, ennyi centi és mindenki jól van. Azt hihetnénk ez alapján az üzenet alapján, abba a hitbe ringathatnánk magunkat, hogy a születés valóban egy rutin dolog.

Azok, akik ismernek, tudják, hogy hármas ikreink születtek, tehát nálunk a rutin elég távol állt a valóságtól. De azt gondolom, hogy minden édesanya, aki végigélte a szülést és minden édesapa, aki vagy bent a szülőszobán vagy kint a folyosón várakozott, azonnal, velem együtt mondaná, hogy egyáltalán nem rutinról van szó, sőt: mindig megérzi az ember, hogy a születés az élet és halál dolga. Valahogy ott van benne a levegőben ez. Egészen mélyen ott van ebben az emberek reménysége és ugyanakkor az az aggodalommal vegyes érzés, hogy a születés bizony élet - halál dolga. Aki ezt egyszer átéli, az egészen másképpen olvassa már ezeket az örömüzeneteket és hallgatja ezeket a jó híreket, hogy valaki megszületett, ennyi és ennyi kiló, ennyi és ennyi centi és mindenki egészséges.

Amit most ünnepelünk azt is lehetne mondani: rutin dolog. Két lelkész helyet cserélt egymással, egy lelkészházaspár elment ebből a gyülekezetből és reménységünk szerint otthonra talál Békéscsabán. Egy másik lelkész, Németh Mihály testvérünk pedig eljött a maglódi gyülekezetbe és reménységünk szerint ő is otthonra talál. Rutin dolog, de mindazok, akik ebben a folyamatban, az elmúlt egy évben illetve háromnegyed évben részt vettek, azok közül bizonyára mindenki, velem együtt szívesen mondaná, itt, akár az ünnep közepén is, hogy ez egyáltalán nem volt rutin dolog. Valahogyan menet közben sokkal inkább azt éltük át, hogy ez bizony élet - halál kérdése. Sokkal inkább azt éltük át, hogy túl nagy a tét és az ember újra meg újra azokkal a nehéz gondolatokkal és problémákkal kellett szembeforduljon, amelyek egy ilyen súlyú folyamatban egyáltalán nem számítanak rutin dolognak.

Mielőtt most egyenként, név szerint szólítanám azokat, akik résztvevői voltak ennek a folyamatnak, arra kérek mindenkit, hogy gondolkodjunk el azon, hogy mi hogyan éltük át ennek a folyamatnak, ennek a mögöttünk lévő időszaknak különböző eseményeit.

Vajon a Péter házaspár hogyan élte át ezt, vagy hogyan élte át a maglódi gyülekezet. Hogyan élte át ezt a békéscsabai gyülekezet és hogyan Németh Mihály testvérünk, aki most itt áll, akiről most ez az ünnep szól.

Együtt mondhatjátok velem, hogy bizony, itt az élet volt a tét, mindenki úgy érezte, a gyülekezet is és a lelkész is, hogy egészen komoly ez a játék, egészen komoly tétre megy ki ez az egyáltalán nem rutin folyamat. De nem baj – mondhatnánk, hiszen mindez már mögöttünk van, elteltek azóta már hetek, lelkész úr berendezkedett, megtalálta a helyét, az első kapcsolatok is kiépültek, mögöttünk vannak az igazán nehéz problémák. Itt az ünnep, ez a nap erről szól, hát ünnepeljünk együtt. Még érezzük azokat a nyomokat, amelyeket az elmúlt időszak hagyott bennünk, de mégis, ezek már a múlté. Most az ünnep van itt, az ünnepre kell csak figyelnünk, minek foglalkozzunk régmúlt dolgokkal, minden egyenesben van.

Azt kell, hogy mondjam, hogy ha így gondolkodunk, akkor valójában Nikodémus példáját követjük, aki Jézus szavait, az előbb felolvasott szavakat, csak és kizárólag emberként tudta követni és az emberi gondolatokat folytatta. Nem figyelt és nem érezte azt, hogy itt mennyivel többről van szó. Jézus azt mondja: „Ha valaki nem születik (újjá) víztől és Lélektől, (az) nem mehet be az Isten országába.”

Kedves testvérek, kedves ünneplő gyülekezet!

Maglódiak, békéscsabaiak! Péter házaspár, kedves Németh Mihály testvérem!

Nem vagyunk túl a nehezén. Az igazán nehéz dolgunk most van. Az igazán nehéz pillanat most történik, mert az igazán nehéz kérdés ebben az igében úgy szól felétek, minden ember felé, gyülekezetek és lelkészek felé:

Újjászülettünk-e ebben a folyamatban? Újjászületünk-e ebben a mai ünnepben? Újjászületik-e lelkész, lelkészházaspár az új helyén? Újjászületik-e a két gyülekezet és képes-e valami egészen új történni, formálódni a Lélek és a víz által?

Egyáltalán nem vagyunk túl a nehezén, sőt, azt kell, hogy mondjam, most kezdődik az igazán élet - halál kérdés, most van az a pillanat, amikor tényleg az örökélet a kérdés.

Kedves testvérek!
Az egyetlen fontos, eldöntendő és mindannyiunknak személy szerint megválaszolandó kérdése ez kell, hogy legyen ezen a mai napon.

Ez átfordítva, értelmezve annyit tesz: vajon meg tudunk-e állni ma az Isten előtt őszintén. Vajon képesek vagyunk-e arra, hogy az Isten előtt az elmúlt időszak minden hibáját, minden bűnét meghalljuk és letegyük a Teremtő Isten elé. A tét: élet - halál kérdése.

Istentől kérve Lelket ehhez, bízva a keresztség erejében, mégis könyörtelenül fel kell tennünk magunknak a gyónási kérdéseket, amelyek az úrvacsorai részben majd mindenki felé hangzanak, személyesen, a magunk életére fordítva, kérdezzük meg magunktól, Isten színe előtt, személy szerint válaszolva: Vajon felismerted-e hibáidat és bűneidet, amelyek az elmúlt időszakban követtél el? Vajon vallod-e magadat bűnösnek, mint lelkész, lelkészek, gyülekezet, gyülekezetek? Meg merjük-e tenni, oda merünk-e állni az Isten elé ezzel a bűnvallással, ezzel a bűnbánattal? Vajon tiszta szívből tudjuk-e azt válaszolni ezen a mai istentiszteleten, az úrvacsorában, hogy: Igen, vallom, hogy bűnös vagyok!

Vajon fel tudjuk-e tenni magunknak ezt a kérdést egészen őszintén: Megbocsátottál-e mindazoknak, akik az elmúlt időben megbántottak? Megbocsátott-e lelkész a gyülekezetnek és megbocsátott-e gyülekezet a lelkészének? Vajon tudjunk-e őszintén, szívből kimondani azt, hogy megbocsátottam? Vajon fel tudjuk-e tenni ezt a kérdést, reménykedve, előre gondolva, előre tervezve, hogy igyekezem ezután valóban Isten Igéje, akarata szerint élni? Megteszel-e mindent, hogy azokat a hibákat, azokat a bűnöket elkerüld, amelyeken át kellett menned, s amelyek a körülötted levők életét is nehezítették?

Lelkész, gyülekezet! Fel tudjuk-e tenni a kérdést: Van-e újjászületés bennünk ezen a mai ünnepen? – Ez itt az igazi kérdés! Élet és halál kérdése.

A reménységünk megvan. Jézus a reménységünk alapját is odaállítja elénk. Azt mondja: víz és Lélek által kell újjászületnetek. Hamarosan együtt, a gyülekezettel fogjuk énekelni, hogy Jövel Szentlélek, Úristen! Te tölts be bennünket, Te kezdj újat velünk, Te légy az, aki a maglódiaknak és a békéscsabai gyülekezetnek valamint lelkészeiknek valóban átformálod az életét. A reménységünk megvan.

A másik oldalon pedig ott van a víz, a keresztségünk, ami összeköt bennünket, és amely azt a biztos háttér-alapot, tudást adja nekünk, hogy Isten gyermekeiként vagyunk ebben az élet -halál kérdésben. Isten gyermekeiként kell megállnunk azzal a biztonsággal, azzal a belső, alapvető hittel, hogy Isten megbocsát a megtérő bűnösnek.

Kedves testvérek! Ünneplő gyülekezet!

Maglódiak, békéscsabaiak! Kedves Péter házaspár! Kedves Németh Mihály, testvérem az Úrban!

Vajon hiszed-e, hogy Isten megbocsát a megtérő bűnösnek? Tudunk-e majd reménységgel, hittel, belső örömmel válaszolni: Igen, hiszem!

Épülhet-e erre az örömre a mi ünnepünk? Nem emberi tervekre, nem rutin eljárásokra, hanem az Istentől kapott újjászületésre, új életre.

Mert ha igen, akkor valódi lesz az ünnepünk, akkor valódi lehet az újrakezdés mindegyik gyülekezetben és mindegyik lelkész életében.

Ha igen, akkor tényleg érdemes volt ma összegyűlnünk, elénekelnünk a Himnuszunkat, és együtt lennünk, együtt örülnünk.

– Élet és halál kérdése a születés. Élet és halál kérdése az újjászületés is. Kezdődjön most, itt, velünk valami új! A Lélek és a víz által kezdjen az Isten valami újat! Ámen. 

Imádkozzunk!
Mindenható Istenünk, Mennyei Atyánk! A Te színed elé állunk most. Leveszünk magunkról mindent, ami eltakarja bűneinket, hibáinkat és megpróbálunk megállni előtted úgy, ahogyan mindig is meg kellene állnunk. Engedd, hogy megszabaduljunk mindentől, ami fogva tart, eltávolít tőled. Te kezdj újat mindannyiunk életében, Te adj nekünk igazi ünnepet. Ámen.

Németh Mihály igehirdetése:

Keresztyén Gyülekezet! Kedves Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! 

Maglódi beiktatási istentiszteletünk szószéki szolgálatának „A kérdések szószéki szolgálata” címet adtam.

Az elmúlt hetekben, hónapokban ugyanis sokan, sokféle kérdést tettek fel nekem. Bennem is fogalmazódtak meg kérdések. Ezeket a kérdéseket szedtem most össze. 

Kik vagyunk együtt? Ki honnan jött?

Kérem, tegyék fel kezüket

-         a békéscsabaiak,

-         a farmosiak,

-         a maglódiak-ecseriek,

-         a máshonnan érkezettek.

Szeretettel köszöntök minden jelenlévőt. Ugye észrevettétek: mindegyiknél jelentkeztem, így adva választ arra a kérdésre: „Hova tartozónak tartom magam?” Farmosi, csabai, maglódi vagyok. De legfőképpen vándor. Hiszen pár perccel ezelőtt iktattak be a Maglódi Evangélikus Egyházközség parókusi állásába. A maglódi parókia lakója vagyok. A parókia szó egyik jelentése pedig ez: „a vándor háza”. Életem és lelkészi szolgálati időm előre haladtával mind jobban értem és vallom, hogy „nincsen itt a földön maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük” és „a mi hazánk a menny – onnan várjuk az eljövendőt is.” 

A következő kérdés beiktatási meghívómmal kapcsolatos. Úgy látszik a meghívóknak is megvan a maga sorsa.

Békéscsabai búcsú istentiszteletem előtt többen arra kérdeztek rá, mi az értelme a búcsú istentiszteletre szóló meghívómon szereplő igének?: „Mert nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené!” (Rm. 9, 16)

A maglódi beiktatási istentiszteletre invitáló meghívómmal kapcsolatban pedig erre kérdeztek rá: Mit ábrázol, mit jelent, honnét való a beiktatási meghívómon lévő kép?

Ezen a meghívón, maglódi templomunk, úgynevezett szószékképe látható. Jelentését pedig hadd magyarázzam meg röviden maglódiaknak és nem maglódiaknak egyaránt.

A középkori alapokra épült maglódi evangélikus templom későbarokk, rokokó oltára az 1740-es években; a karzatfestés és a szószék az 1770-es években készült. A szószék kosarán, mellvédjén, művészettörténeti, egyházművészeti ritkaságként, liturgikus öltözékben, Luther-kabátban lévő evangélikus lelkész ábrázolását látjuk a XVIII. századból. A lelkész áldozati oltárnál térdel, miközben lelki szemei előtt Jézus „Magvető” példázatából, a magvetőt látja, amint szórja az ige-magot. Az égből egy kéz, Isten keze kancsóból öntözi a magvetést. A képen latin nyelvű felirat: „Sine me nihil”, hirdeti mit sem ér a lelkész áldozatos szolgálata, magvetése a mag szóból származó nevű Maglódon, ha nincs rajta Jézus áldása.  

Mit jelent a „Sine me nihil” latin nyelvű felirat?   

Hallgassuk el ezt magyarul, az igehirdetés alapigéjeként, János evangéliuma 15. részéből, az 5. versből a következőképpen. (Isten igéjét helyünkről felállva hallgassuk meg!) 

Jézus Krisztus mondja:  „Nélkülem semmit sem cselekedhettek.” 

Keresztyén Gyülekezet! Krisztusban Szeretett Testvéreim! Kedves maglódiak! 

Szószéki szolgálatomat, a kérdések szószéki szolgálatát, a mostanában leggyakrabban feltett kérdéssel folytatom:

Hogy érzem magam?

Bizonyára sokan átéltetek már olyan pillanatokat, amelyben rátok zúdult emlékek sora, amelyben szinte lepergett előttetek addigi életetek. Azt szokták mondani élet és halál határmezsgyéjén, de életszakaszok változásakor – amikor egy kicsit meg kell halnia, és teljesen újjá kell születnie – él át ilyet az ember.

Idén augusztus 2-án, maglódi lelkészként első istentiszteletem előtt éltem át ehhez hasonlót. Régi maglódi tradíció szerint az oltár körül szolgálatot teljesítő férfi presbiterek egyike, azon a vasárnapon történetesen Kérges László felügyelő kísért fel a parókiáról ide a templomhoz. Előtte, majd útközben is beszélgettünk. Azonban ahogy közeledtünk a templomhoz egyre kevesbedett bennem a szó és borítottak be emlékeim. Különös módon életem első évei és utóbbi néhány hónapja idéződött fel bennem. Gyermekkoromból megjelent előttem anyai nagyanyám képe, aki téli reggeleken a dunyha alatt tanítgatott imádkozni. Aztán apai nagymamám, Németh mama képe sejlett fel, amint együtt ballagunk a farmosi templomba. Aztán egy szentesti jelenet villant fel tovatűnt, boldog gyermekkoromból. Már sötét volt. A gyér utcai világítás fényében szikrázott a hó. Apa ment elől, jobbjában teát és süteményt vitt a pásztorjátékot előadó gyerekek megvendégelésére. Én anya és a bátyám kezét fogva csúszkáltam a havon nem kis terhet jelentve nekik. Csak annyit fogtam fel az egészből: a templomba megyünk.

És aztán jöttek az utóbbi hónapok rosszemlékű csabai képei: egy mikrogrimasszá torzult mosoly, kezelésre kinyújtott – de el nem fogadott kéz képe. Lelkembe egész életre tüzes bélyegként beleégő szavak.

És jöttek a kérdések: Hová lett és mivé lett gyermekkorom és ifjúságom evangélikus egyháza? Mit keresek Luther kabátban, ebben az intézményben, amely Magyarországi Evangélikus Egyháznak nevezi magát, és amely néhanapján mintha nem azt sugallná a világ előtti megjelenésével, hogy Jézus nélkül semmit nem tehet, hanem éppen ellenkezőleg: Jézus nélkül bármit megtehet!? Iszonyú, mit művelhetnek emberek egymással, Jézus nevét naponként ajkukra véve – Jézus nélkül.

Aztán előjöttek az értem aggódó rokonaim, barátaim, ismerőseim, gyülekezeti tagok kérdései: Nem kellene-e elvarrni a békéscsabai szálakat? Nem kellene-e már végre pontot tenni az egész ügy végére? Nem kellene-e becsukni magam mögött a csabai ajtót?

De igen.

Csak vajon az én kezemben van-e a szálakat elvarró tű, én tartom-e a tollat, mely kitehetné a pontot? És vajon, az én küszöbre tett lábam miatt nem lehetséges becsukni azt az ajtót?

Jaj, csak nehogy Isten tépje el a szálat, tegye ki a pontot, csukja be az ajtót elkárhozásunkra!  

S miközben áradtak az emlékek és egyre jöttek elő a kísértő kérdések megérkeztünk a maglódi templom bejáratához. Énekszót hallottam. Felismertem. Azon énekeink egyike volt, melyet dallamának minden nehézsége ellenére, az elsők között tanultam meg gyermekkoromban: „Hogyne dicsérném az Istent, zengedező énekkel…”

Elkezdtem dúdolni én is.  Megszűntek a kérdések, nem idéződött fel több emlékem. Nyugalom és békesség töltött el, a megérkezés nyugalma és békessége.

Mivel ekkorra már a második, általunk hallott versszak is végéhez közeledett – felügyelő úr csendesen megszólított: „Mihály, nem kell megvárnunk a teljes ének végét, amikor egy szakasz véget ér, beléphetünk a templomba!” 

Felügyelő úr! Milyen jó, hogy míg ezt elmondtad, újabb versszakba kezdett a gyülekezet! Mert ez az, amire azt szokták mondani, nincsenek véletlenek. Hiszem, Isten intézte úgy, amint történt. Tudjátok, miként folytatódott az ének?!  „Ha szenvedés, baj szememből, fájó könnyeket fakaszt. Segítséget küld a mennyből, jókor elfordítja azt. Ború után az ég derül, a viharos zord telet, felváltja a kikelet, a hívő szív újra örül. Minden elhagy, elfeled, Isten vég nélkül szeret.” Erre léptem be.

Ekkor érkeztem meg hozzátok, maglódiak.

Ekkor kezdtem valamit kapizsgálni abból, hogyha én Jézus nélkül is el tudnám képzelni az életemet – Ő, Jézus, még nem mondott le rólam, kegyelméből. Hív a Magvetés szolgálatára.

Biztat, „a viharos, zord telet, felváltja a kikelet”. Ugyanakkor konok elmémbe idézi: Nélkülem semmit sem cselekedhetsz! 

És most jön a legdöntőbb kérdés: Hogyan tovább, most beiktatott lelkész és maglódi gyülekezet?

A szószékkép és igéje magáért beszél: Hogyan tovább? Jézussal! Mert nélküle semmit nem cselekedhetünk.

Jézus nélkül egy tradícióit őrző kultúrprotestáns egyesület vagyunk, mely Maglódon tevékenykedik – Jézussal, Maglódi Evangélikus Egyházközség vagyunk, örömhírt hordozó gyülekezet, melynek tagjai az evangélium szerint élnek.

Jézus nélkül programokat szervezünk – Jézussal közösséget formálunk, méghozzá a Krisztusban hívők közösségét: az egyházat. Jézus nélkül vallásunkat gyakoroljuk – Jézussal megéljük hitünket. Jézus nélkül széthúzunk – Jézussal egyetértésre jutunk. Jézus nélkül viták vannak köztünk – Jézussal megbékélnek különbözőségeink. Jézus nélkül útfélre, sziklás talajra, tövisek közé hull az igemag – Jézussal jó földbe hullik, sokszoros termést hozva. Jézus nélkül nihil – semmi – lesz életünk – Jézussal megnyerünk mindent, vagyis a mennyet. 

Keresztyén Gyülekezet! Kedves maglódiak!  

Emlékeztek még arra a bizonyos bemutatkozó, márciusi, presbiteri ülésre? Valaki közületek, megkérdezte tőlem: Miről fog szólni az a három év, amelyre végül megválasztottatok? Talán emlékeztek válaszomra is: Arról, hogy lelkész és gyülekezet megtalálja-e egymás kezét, és kezüket bele tudják-e helyezni Jézus kezébe.

Jöjjetek hát, és egymás kezét megfogva bízzuk életünket teljesen Jézusra, tudva, nélküle semmit sem tudunk tenni. Vele viszont – és a kérdések szószéki szolgálatán ez nem lehet kérdés – Jézussal mindent megtehetünk embertársaink javára, maglódi gyülekezetünk épülésére, és Isten dicsőségére. Ámen.

Az igehirdetések rovatban a két prédikáció:

Krámer György esperes prédikációja Maglódon – Jn. 3,5-7

Németh Mihály iktatási prédikációja Maglódon – Jn. 15,5