Csendes csodák

„Légy önmagad. Szeress teljes lényedből. Figyelj mindenre és mindenkire, de ne törődj mások véleményével. Légy természetes és tiszta szívű. És ne hidd el, hogy a világ nem gyönyörű. Legfeljebb mi tesszük csúnyává és boldogtalanná. De mindig változtathatunk…”

Schäffer Erzsébet széles körben, irodalmi stílusában és emberileg is magas színvonalú írásairól ismert újságíró és publicista – a magyar közélet mai sodró, sok mindent felkavaró viharaiban „embermeséivel” sokaknak ad vigasztalást, bátorítást, életörömöt. Legtöbben a Nők lapja főmunkatársaként ismerik. Számos magas kitüntetése (Pulitzer-díj, Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje) mellett tavaly a Príma primissima díjat is megkapta.

Nem olyan régen Isten háta mögötti, Tisza-parti kis faluban jártam. Barátaim fiaival sétáltunk haza az óvodából. Az úton ismerősök jöttek szembe. A fiúk apja minduntalan odaköszönt: „Jó napot!” „Csókolom, Terus néni!” „Tiszteletem!” – kinek mi dukál.

A két gyerek, két kis csikó, poroszkáltak a járdán, begyalogoltak az árokba, kavicsot rugdostak, élvezték a szabadságot. Apjuk nyomán, harsogták ők is, „Csókolom!” Ha meg éppen nem harsogták, az apjuk nem szűnt meg rájuk szólni, „Levente, Gergely, köszönni…!”

Jó volt őket látni. Hogy miért? Odatartoztak. A kertekben, az udvarokban, az utcán a többiekhez. Azok meg hozzájuk. S ennek jelét adták.