Gottfried Voigt: A Szentháromságról

A Szentháromság

A keresztyén egyház Isten háromszemélyûségét vallja: Isten Atya, Fiú és Szentlélek. Mielôtt a három személyrôl egyenként beszélnénk, vizsgáljuk meg mit jelent az, hogy az egy Isten három személyben találkozik velünk.

Vitatható, hogy célszerû-e a Szentháromságtant dogmatikai vizsgálódásunk elején tárgyalni. Ha ugyanis Istent csakugyan nem láthatjuk szemtôl szemben, akkor elôször azt kellene számba venni, hogyan mutatja meg magát szóban és tettben, s csak ezek után kutatni, milyen Isten is az, akit cselekedni látunk, s akinek az erejét megtapasztaljuk. Különösen érvényes ez akkor, ha a Szentháromságtant nem puszta dogmatikai tételként kívánjuk bemutatni, hanem annak az Isten tapasztalatnak a kifejezôdéseként, amelyben az egyháznak része volt. Valóban, a Szentháromságról szóló magasztos és nehezen megragadható gondolatok csak az újszövetségi kor után formálódtak ki, s lettek az egyház érvényes tanításának részévé. A Szentháromságtan alapja és létjogosultsága a keresztyén gyülekezet Istennel való tapasztalatában rejlik. Ezért e tanítás a teljes hittan méltó lezárása lenne. Másfelôl figyelembe kell vennünk azt, hogy a hit minden megnyilvánulása - tehát azok is, amelyeket könyvünkben tárgyalunk - Isten hármasságának megtapasztalásán nyugszik. Beszéltünk a Teremtô Istenrôl, Jézus Krisztusról és a Szentlélekrôl is. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy minden hittételben benne rejlik a teljes keresztyén hit.

A Teremtô Istenrôl szóló tan például nem egyszerûen egy keresztyénség elôtti hittétel, amelyben olyanokkal is egyetértünk, akik Krisztust elutasítják vagy nem ismerik, hiszen akkor a „világi teológia” része lenne.

A Teremtô Isten ugyanis nagy szerepet kap a keresztyén jövôképben. Amirôl a hit vallást tesz, az mindig a teljes Szentháromságra vonatkozik. Ezért látjuk jónak az Isten három személyérôl szóló tant könyvünk elején tárgyalni.

Sokak számára okoz nehézséget az Isten hármasságában való hit. Ennek oka legkevésbé sem a 3=1-ben rejlô logika. Aki ezen fennakad, az nem nagyon mélyedt még el Isten titkaiba. Érthetôbb ennél, hogy a zsidók, akik Jézusról mint Isten akaratának jámbor hirdetôjérôl egyébként tisztelettel beszélnek, szenvedélyesen elutasítják azt a gondolatot, hogy Jézus személyében Isten Fia öltött emberi alakot (vö. Jn 5,18b). Ezzel megbolygatnánk, sôt cáfolnánk Isten egységét - mondják. A zsidók szerint a Szentlélek sem személy (Zsolt 51,13); nem Isten, hanem csak egy dolog, amit Isten nekünk ajándékoz. - Ám igazán csak az Iszlám fejt ki heves ellenállást a Szentháromság - tannal szemben. A mohamedán felfogás szerint „Íszá” (vagyis Jézus) ugyanolyan prófétának számít, mint Ábrahám vagy Mózes, és semmi esetre sem isteni személy. Valószínûleg köztünk sincsenek kevesen, akik egyetértenek ezzel a felfogással, mondván: az Isten egy. Ideje egészen világosan leszögeznünk: a keresztyének is egy Istenben hisznek. „Nekünk egyetlen Istenünk az Atya, akitôl van a mindenség, mi is ôérte” (1Kor 8,6). De rögtön folytatjuk is az idézetet: „és egyetlen Urunk a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is ôérte.” Pál apostol zsidó. Távol áll tôle, hogy kételkedjék Isten egyedülvalóságában. De akkor kirôl jelenti ki azt, ami a második mondatban áll: „általa van a mindenség”?

Isten neve az Ószövetségben: Jahve. Az Ószövetség görög nyelvû fordításában, a Szeptuagintában e név helyén Küriosz (Úr) áll. Most sorra kellene vennünk azokat az igehelyeket az Újszövetségben, amelyekben az ószövetségi Kürioszt Jézus Krisztusra alkalmazzák (pár példa: 1Kor 1,31; Fil 2,10k; 1Pt 3,15). Így lesz „Jahve napjából” (Ám 5,18; Ézs 2,12; Zof 1,7) az Újszövetségben „az Úr napja”, vagyis Krisztusé (1Thessz 5,2; 2Thessz 2,2). „Jézus Krisztus Úr” - ez a keresztyének legôsibb hitvallása. S innen most tovább léphetünk a harmadik isteni személyhez : „Az Úr pedig a Lélek” (2Kor 3,17). Az újszövetségi gyülekezet Krisztusban és a Szentlélekben az Ószövetség Istenét ismeri fel, és megfordítva. A Küriosz címnek az Ószövetségen kívül más gyökerei is vannak, de hogy elôször nem görög földön illeték vele Jézust, az felismerhetô abból, hogy az ôskeresztyén liturgia e név arám megfelelôjét használta még a görög nyelvû gyülekezetekben is: „Marana tha!” (Urunk, jövel!; 1Kor 16,22).

Az Újszövetségben csak kevés nyomát találjuk a Szentháromságra vonatkoztatható állandósult kifejezéseknek. A legvilágosabban ezekben a mondatokban: „Tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelvén ôket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében!” (Mt 28,19); más sorrendben: „Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, az Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!” (2Kor 13,13); „Egy a Lélek... egy az Úr... egy az Istene és Atyja mindeneknek” (Ef 4,4-5). Ha a kötött forma még nem is kristályosodott ki, sok helyen történik utalás a Szentháromságra.

Vegyük például az elsô Thesszalonikai levél kezdô soraiból a következô szavakat: „a mi Istenünk és Atyánk” (1,3); „a mi Urunk, Jézus Krisztus” (1,3); „erôvel és Szentlélekkel” (1,5). Vagy nézzük meg az Efezusi levél himnikus bevezetésének hármas felépítését: „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja” (1,3-6); „szeretett Fiában... van, az ô vére által, a mi megváltásunk” (1,4-12); „titeket is eljegyzett pecsétjével, a megígért Szentlélekkel” (1,13-14). További példa 1Pt 1,3-12: „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja” (1,3); „nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halálából való feltámadása által” (1,3kk); „ezt az üdvösséget keresték... a próféták, kutatva, hogy melyik vagy milyen idôrôl tett kijelentést a Krisztus bennük levô Lelke” (1,11k). Az Újszövetség Isten hármasságában gondolkodik és beszél, még ha az erre utaló állandósult fordulatok nem is, vagy csak csíráiban lelhetôk fel benne. Mi a Szentháromság Istenben hiszünk. „Dicsôség legyen az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek.” Isten Atyaként felettünk, Fiúként közöttünk, s Lélekként bennünk van. Isten a mi Teremtônk, akinek létünket köszönhetjük; Megváltónk, aki megbékéltetett minket az Atyával; és isteni életünk, amelyben részesülünk. Mindhárom alakban ugyanazzal az Istennel találkozunk. Három személy (hiposztázis), aki azonban nem három külön istenség, hanem maga Isten; lényében - vagy ahogy Tertullianus mondja: szubsztanciájában - egy.

Isten hármasságát a racionális emberi gondolkodás képtelen felfogni. Tér és idô korlátai közé szorított tapasztalati világunkban nincs olyan „dolog”, amelyben Isten titokzatos lénye megismételné vagy leképezné magát. Csak pontatlan hasonlatokban beszélhetünk. Gyakori Szentháromság-ábrázolás az egyenlôszárú háromszög (közepén Isten „szemével”). Szemléltethetjük a víz háromféle halmazállapotával, ahol víz, jég és gôz ugyanaz az anyag: H2O. Vagy gondoljunk az elektromos berendezésekre, melyek közül az egyik világít, a másik melegít, a harmadik mozgást végez - a hálózatról mégis mindegyik ugyanazt az áramot kapja. Nyilván nem véletlen, hogy kísérleteink a Szentháromság szemléltetésére kissé ostobának tûnnek. De azt akarják kifejezni, hogy Isten különbözô megjelenési formái, amelyekben vele találkozhatunk, és amelyekben bennünk mûködik, nem más-más istentôl származnak, hanem mindenkor az egy Istentôl. „Én és az Atya egyek vagyunk” - mondja Jézus (Jn 10,30). „Az Úr a Lélek” - olvashattuk 2Kor 3,17-ben. Az Atya Jézus nevében küldi el Lelkét (Jn 14,26), vagy más megfogalmazásban: Jézus küldi el ôt hozzánk az Atyától (Jn 15,26).

Az említett hasonlatok, mint háromszög, víz, elektromosság, nemcsak elégtelenek (mint ahogy minden Istenrôl való beszéd az), de ha nem vigyázunk, meg is téveszthetnek bennünket. Ha Jézus az Atyának csak megjelenési formája lenne, egy modusa (innen e felfogás neve: modalizmus), akkor közte és az Atya között nem állhatna fel kölcsönösségi viszony. Ugyanez elmondható a Szentlélekrôl is. De hát betekinthet-e az ember Isten lényének titkaiba?

Ismét csak a Biblia tanúságtételére kell hagyatkoznunk. Ott pedig azt látjuk, hogy a Fiú az Atyával beszélget: látjuk ôt az Atyával egy akaraton lenni, mert „nem a magam akaratát keresem, hanem annak az akaratát, aki elküldött engem” (Jn 5,30). Mielôtt emberré lett, „Istennél volt” (Jn 1,1), ahol „gazdag” volt (2Kor 8,9). Engedelmességének következménye, hogy Istennel való egyenlôségérôl lemondva emberré lett (Fil 2,5kk). Az Atya küldte el ôt (Gal 4,4; Jn 3,17; 1Jn 4,9). Ezek a megállapítások az Atya és a Fiú kölcsönösségére utalnak Istenen belül. Krisztus nem tartozik a teremtmények közé - szemben azzal, amit Arius (300 után) hirdetett -, még csak nem is az elsô és legfôbb közöttük Krisztus - a Niceai hitvallás szövege szerint - „született, és nem teremtetett”. De ez a megfogalmazás is csak kísérlet az megfogalmazhatatlan kifejezésére. A Fiú az Atyától származik, de vele mindörökké egy. Hasonlóan a fényhez, mely a lángból ered - ennyiben tehát a láng függvénye -, ugyanakkor a láng sem létezik az általa kibocsátott fény nélkül. Alárendeltje tehát a Fiú az Atyának? Eredetét és engedelmességét tekintve igen, örök istenségében és hatalmában azonban nem.

Hogy a Szentlélek is az Atyától „származik” (Jn 15,26), nem jelenti azt, hogy ne lenne egyúttal a Fiú Lelke is (Róm 8,2-9; 1Kor 2,16). Krisztus küldi el ôt „az Atyától” (Jn 15,26). A Szentlélek eredetét és lényét tekintve egyaránt Lelke az Atyának és a Fiúnak. A Bibliában nincs szemléletes példa arra, hogy az Atya vagy a Fiú a Szentlélekkel beszélgetne, tehát hogy olyan meghitt kapcsolatban lennének, mint az Atya és a Fiú. Vajon azt jelenti-e ez, hogy a Szentlélek csak valamiféle erô, egy „dolog”? Abból, hogy ô az Atya színe elôtt imádkozik értünk, felismerhetjük a Lélek személy voltát, egyúttal az isteni személyek szoros kapcsolatát.

Isten nem a merev, változatlan Lét. Isten „bensejében” mozgás van. Nem pihen örökké maga elé merengve. A mi megismerési képességünk nem elegendô arra, hogy lényét kikutassuk, s a magunk számára érthetôvé vagy akár csak szemléletessé tegyük.

Annál érthetôbbnek kell lennie annak, amit Augustinus így fejezett ki: „A Szentháromság mûve kifelé osztatlan egységben nyilvánul meg.” Az Atya a Fiúban cselekszik, de a Fiú semmit sem tesz az Atya nélkül; s bármit tesznek, azt számunkra a Szentlélek hitelesíti, s teszi hozzáférhetôvé. A Lélek sem akar túlmutatni Jézuson, hanem ôt, a Fiút állítja a szemünk elé, ôróla tesz bizonyságot, s vele együtt az Atyáról.

Hasonlóképpen, az istenség egész teljessége Krisztusban lakik (Kol 2,9); az Atya mindent átadott neki (Mt 11,27; 28,18; Jn 13,3); hatalmat is adott neki arra, hogy ítéletet tartson a világ felett (Jn 5,22. 27). Itt tehát mindig ugyanazt az egy Istent látjuk, aki kinyilatkoztatásában megszólít minket.

Isten Krisztusban találkozik velünk, s a Lélek munkája révén összekapcsol minket az Atyával. Eközben Isten egysége változatlan marad. Nem láthatatlan magasságokban trónoló Istenünk van, hanem olyan, aki önmagát kinyilatkoztatva három alakban közeledik hozzánk, s a Szentháromság - tan az az eszköz, amely révén az egy Istenben való hitünket (a monoteizmust) megszilárdíthatjuk. Minden Szentháromsággal kapcsolatos fejtörés, vita és fáradozás az évszázadok során azt célozta, hogy Isten Bibliában tett kinyilatkoztatását megértse és megfogalmazhatóvá tegye. Ugyanakkor sok teológiai állásfoglalás helyességét kérdôjelezték már meg éppen a Szentírás kijelentései. Hogy ez így volt, és így is lesz, az nem jelenti azt, hogy a különféle gondolatok és megnyilvánulások fölöslegesek. De mindig Isten igéjéhez kell ragaszkodnunk, és nem árt ezzel kapcsolatban megszívlelni Melanchthon bölcs figyelmeztetését sem: „Inkább imádnunk kellene Isten titkait, mintsem kifürkészni” (Loci communes, 1521).