Versek pedagógus napra

Kányádi Sándor: Kicsi legény, nagy tarisznya

Horgasinamat verdeső
tarisznyámban palavessző,
palavessző s palatábla...
Így indultam valamikor
legelőször iskolába.

Le az utcán, büszkén, bátran
lépdeltem a tarisznyámmal.
-Hova viszed, ugyanbiza',
azt a legényt, te tarisznya?-
Tréfálkoztak a felnőttek,
akik velem szembejöttek.

Máskor pedig ilyenformán
mosolyogták a tarisznyám:
-Éhes lehet a tudásra
az, kinek ilyen hosszú,
ilyen nagy a tarisznyája.

De csak mentem, még büszkébben,
míg az iskoláig értem.
Az iskola kapujában
gyökeret vert a két lábam.

S álltam, míg csak bátorító
szóval nem jött a tanító.
Rám mosolygott: -Ej, kis legény,
gyere, fiam, bátran, ne félj!

Kézen fogott, bevezetett.
Emlékszem, be melegem lett...
Évek teltek, múltak, de még
most is érzem olykor-olykor
jó tanítóm meleg kezét.  

Sass Ervin: Köszöntő pedagógusnapra

Rózsát hoztunk
köszöntőnek
Pedagógusnapra,
tudjuk, hogy a
tanár bácsi
örömmel fogadja.

Piros rózsa
a mi hálánk,
és köszönjük szépen,
hogy tanított
jóra-szépre
egész hosszú évben.

Gondoljon majd
szeretettel
erre az osztályra,
rózsát hoztunk,
ez most a mi
szívünk dobogása! 

Osváth Erzsébet: Tanítóinknak

Tanító nénik!
Tanító bácsik!
Egy kisdiák
áll előttetek.

Kisdiák a sok százból,
ezerből-
Jóságotokat
hadd köszönje meg!
Hadd köszönjem
azt az igaz kincset,
amelyet ti
adtatok nekünk.
S amely bűvös
erejével annyi
új titokra
nyitotta szemünk.
Neonfénynél is
szebben világít
a tudás, mit
kaptunk tőletek.
Szeretetünk
sugárzik felétek.
Ragyogja be
Szép ünnepetek! 

Osváth Erzsébet: Igazi ünnep ez a nap!

Ünneplőben van ma az osztály:
a tanterem, a gyerekek.
Jókedvű fák játékos lombja
az ablakokba integet.

A lárma, a zaj elhal lassan,
pisszenés sincs, oly nagy a csend.
Oly nagy a csend és oly szokatlan,
mintha nem lenne senki bent.

Egyszerre csak nyílik az ajtó,
tanítónk arca felderül.
Tarka, mosolygós csokrok várják
szótlan, meleg üdvözletül.

Karmester nélkül zeng az ének.
Sok gyermekhang szárnyra kap.
Madárdal kíséri a kertből...
Igazi ünnep ez a nap! 

Tóth Eszter: pedagógusnapra
(Tarba Mártának)

"Tanító néni! Tanító néni!"
Úgy nyújtjuk fel folyton az ujjunk,
mintha sok kérdezni- és kérnivalónkkal,
bőrünkből is ki kéne bújnunk!

"Tanító néni! Tanító néni!"
S ő válaszol, kisegít mindig,
s mint tündér a vándort, kinccsel: utunkra
tudás kincsével indít.

S bármerre járunk, bárhova visz majd
az életünk kanyargós útja,
akárcsak a padból felnyújtott ujjal,
jelentkezünk újra meg újra:

"Tanító néni! Tanító néni!"
és kicsordul meghatott könnyünk:
"Sohase feledjük tanító nénit!
Jóságát örökre köszönjük!" 

Donászi Magda: Pedagógusnapra

Ma, amikor az egész ország
hálás szívvel néz ide,
szeretetet, köszönetet
ver mindnyájuk kis szíve.

Azt a sok jót, amit kaptunk
meghálálni mint lehet?
Kérdezgettem a virágot,
kérdeztem a levelet.

Nem feleltek, de a virág
felém intett vidáman,
amit a szó el nem mondhat,
itt van egy szál virágban. 

Donászi Magda: Ma szívünk ünnepel...

Ma nem tanulni jöttünk.
Ma szívünk ünnepel.
A hálát, amit érzek:
miképpen mondjam el?

Szétszáll a szó a szélben,
habár mélyről fakad,
s e nyíló rózsa élte
pár nap vagy óra csak.

Emlékek kötnek össze:
szavak, számok, betűk.
Utunk, akárhová visz,
követnek mindenütt.

Emlékünk egyre több lesz,
tudásunk mind nagyobb,
Hálás szívvel köszöntünk
tanárt s ünnepnapot. 

Pedagógus napra

Távolból elnézzük a "kékellő" erdőt,
Enyhe szélfuvallat hajt egy bárányfelhőt,
Napot nem takarja, aranyló sugara,
Szórja szerte fényét: PEDAGÓGUS NAPRA.

Mezei virágok pompáznak e fényben,
Vibrál a délibáb néma rezdülésben,
Hajladozó fűzfa ad nyugtató árnyat,
Sok kis iskolásnak, kik ma erre járnak.

Vadvirágot szednek, csokorba kötik azt,
Dallal köszöntik ők, a késői tavaszt
Majd viruló arccal, remegő kezekkel
Tanároknak adják, hálás szeretettel. 

Vallomás a mostoháról

Bizony szüleink mindennap elhagynak,
és délig ránk se néznek, szép dolog.
Mostohát kapunk. Kikérdez, meghallgat,
megáll mellettünk. Szépen mosolyog.

Rosszak vagyunk, mint száz kakukkfióka
egy nádirigó-fészek melegén.
Szigorú gazda tanítgat a jóra,
szárnyunk növekszik, a betűk helyén

meséket látunk, eszünk rügyezik,
felismerjük számok seregeit.
S kakukkolunk ritmusra, hogyha úgy kell:
ébred az erdő sok jómadár-tervvel.

Tanító nénik, kedves mostohánk
nádirigóként figyel mireánk. 

Csupa napfény az út, s mire nyolc óra múlt

sose jár ott kint késett diák,

s amíg jó tanítónk derűs jó reggelt mond,
szeme gyöngéden tekint reánk… 

... megjöttünk Pedagógusnapra
Tudjuk, hogy a tanár néni örömmel fogadja.
Piros rózsa a mi hálánk és köszönjük szépen,
hogy tanított jóra, szépre egész hosszú évben.
Gondoljon majd szeretettel erre az osztályra.
Piros rózsa ez most a mi szívünk dobogása. 

Tompa Mihály
A madár, fiaihoz
(részlet)

Száraz ágon, hallgató ajakkal
Meddig ültök, csüggedt madarak?
Nincs talán még elfeledve a dal,
Melyre egykor tanítottalak?!
Vagy ha elmúlt, s többé vissza nem jő
A víg ének s régi kedvetek:
Legyen a dal fájdalmas, merengő,
Fiaim, csak énekeljetek!

Nagy vihar volt. Feldúlt berkeinken
Enyhe, árnyas rejtek nem fogad;
S ti hallgattok? elkészültök innen?
Itt hagynátok bús anyátokat?!
Más berekben másképp szól az ének,
Ott nem értik a ti nyelvetek'…
Puszta bár, az otthonos vidéknek,
Fiaim, csak énekeljetek!

Régi mesékre emlékszel-e még?
Volt egyszer rég, volt egyszer rég. . .
Szép tavaszon ragyogott fenn az ég,
Volt egyszer rég, volt egyszer rég. . .
Ó, hogy most mért nem mesélsz már.