Öt nap Jézussal 2.

Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A Nagyhét estéin végigkísérjük Jézust a virágvasárnapi jeruzsálemi bevonulástól a keresztig. Öt napot töltünk Jézussal, és ha jól töltjük el ezt az öt estét, akkor még az is megtörténhet, hogy életünk hátralévő részét is Jézussal fogjuk tölteni. Adja is meg ezt nekünk Isten szent Lelke!

Szokatlan, és meglepő az a szerep, amelyikben ma este látjuk Jézust. Máskor szelíd szeme, amellyel a bűnösökre tekintett, most haraggal teli, keze, amely máskor áldott, most korbácsot lendít, csendes hangja, amellyel az embereket hívta magához, most metsző. A templomot megtisztító, árusokat, kereskedőket kiűző Jézus most nem békés és szelíd, hanem indulattól fűtött. Mi változtatta meg viselkedését? Mitől borul így ki?

Mind a négy evangélista megőrizte ezt a történetet. Ha meggondoljuk, hogy milyen fontos szerepe volt a templomnak a zsidóság életében, akkor érthetővé kezd lenni ennek az eseménynek a fontossága. A templom szent helye, ahol az ember találkozhat Istennel. A templomban mindennek ez Istennel való találkozást kell szolgálnia, az igehallgatást, az áhítatot, az elmélyedést, a csendet. Azok, akik nem tartoztak Isten népéhez, a pogányok be sem mehettek a templomba, csak az előudvarában tartózkodhattak. Ebben az előudvarban voltak azok a pénzváltók és kereskedők is, akik az áldozati állatokat árusították, a különböző országokból jövők pénzét váltották, a kegytárgyüzletből éltek. A templom előudvara valódi keleti bazár volt. Hozzátartozott ez a templom életéhez, és nem kis hasznot hajtott, ezért is engedték meg ezt a vásárteret a templom előudvarában. Jézus számára azonban elfogadhatatlan volt. Talán nézte egy darabig, egyre gyűlt benne a felháborodás, aztán felkiált: Miért teszitek az én Atyám házát rablók barlangjává? És korbácsot ragad, elkezdi kiűzni a kerekedőket, felborogatja az árusító asztalokat. Ki innen mindazzal, ami nem ide való! Ki innen mindazzal, ami nem az Istent szolgálja! Isten templomának szent helynek kell lennie!

Mi közünk van nekünk ehhez a templomtisztításhoz? Megértjük, ha Pál apostol szavára gondolunk. A korinthusi levélben azt írja a keresztényeknek, hogy Isten temploma ti vagytok. Aki Jézus Krisztusban hisz, az vette a Szentlelket, és Jézus Krisztus él benne. Vagyis minden keresztény Isten temploma. És Jézus nem tűri, hogy a rablók barlangja legyen.

Hogyan érti Jézus azt, hogy rablók barlangja? A rablók barlangja az a hely, ahol a rablók felhalmozzák és elrejtik kincseiket. Amikor Jézus ezt mondja, akkor arra mutat, hogy életünk barlangja tele van titkos kincsekkel. Azokkal a dolgokkal, amelyek értékesek nekünk; pénz, anyagiak, szenvedélyek, vágyak, tisztátalan gondolatok, felsőbbrendűségünk, büszkeségünk, mindaz, amit magunkban értéknek tekintünk. Másoktól, vagy egyenesen Istentől raboltuk össze.

A rablók barlangja azonban a rablók búvóhelye is. Kifelé, a nyilvánosság, a többi ember, de még Isten felé is a tisztességes ember látszatát akarjuk kelteni. De lelkünk sötét barlangjába bújva szőjük a magunk sötét terveit, amelyről senkinek nem beszélünk, amiket Isten elől is titkolunk. A lelkük rablóbarlangjában nem Istennel, hanem a Gonosszal beszélgetünk.

Életünkben így lesz váddá, ítéletté Jézus szava: Meg van írva, hogy az én házam imádság háza, ti pedig rablók barlangjává tettétek azt.

Testvéreim, Jézus mindent megtesz, hogy megtisztítsa életünket, mert az Isten temploma kell, hogy legyen! Ezért minden eszközt felhasznál megtérésünk érdekében. Igéjével figyelmeztet, eseményeket enged meg. Az ostor Jézus kezében nem az elszabadult indulat, a fejvesztett harag jele volt, hanem jelkép, az ítélet hirdetésének, a mentő szeretetnek a megtérésre hívó eszköze. Nem Isten indulatának és haragjának a jelei a mi életünkben sem a nehezek, a kudarcok, az életünk, a sorsunk tragédiái, betegség, haláleset, hanem figyelmeztetésének, mentő szeretetének eszközei. Így lesznek szenvedéseink megtérésre terelő ostorrá Jézus kezében. Jókor, jó időben, jó szándékból adott makarenkói pofonná, mert a szeretetnek néha keménynek kell lennie. De tudnunk kell azt is, hogy ez a kemény szeretet a javunkat munkálja.

Az ostor annak a Jézusnak a kezében van, aki az életét adta Jeruzsálemért, az ő népéért és értünk. Pál apostol azt írja a szeretetről az 1 Kor 13-ban: a szeretet nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Isten szeretete nem örül bűneinknek, és nem hagyja azokat szó nélkül, hanem figyelmeztet bennünket igéjével, életünk eseményeivel. Jeruzsálem tragédiája az volt, hogy nem akarta érteni, és még kevésbé akarta elfogadni Jézus kemény, ítélő, ostorozó, de mentő szeretetét.

Ha valakitől, akkor Jézustól elfogadhatjuk a szeretetnek ezt a kemény oldalát is, hiszen mögötte ott van a kereszt, a legnagyobb szeretet, amellyel Jézus az életét adta népéért, a világért, értünk. Az önmagát a kereszten odaadó szeretet jogosítja fel és teszi elfogadhatóvá Jézus kezében az ostort. Isten népe, az egyház, és benne mi egyenként, személyesen mindig a tragédia felé megyünk, ha megmakacsoljuk magunkat, és nem akarjuk elfogadni Jézus megtérésre hívó szavát. Nem büntetés az, amikor nehéz dolgok, bajok, betegségek, szenvedések vannak az életünkben, nem oka, hanem célja van ezeknek, nem valami miatt, hanem valaminek az érdekében következnek be ezek, annak az érdekében, hogy felébredjen a lelkiismeretünk, hogy elgondolkozzunk azon, milyen úton van az életünk, és így magunkba szálljunk és odaforduljunk Jézushoz. Ha ezt tesszük, akkor az események elérték céljukat.

Régen, már 30 éve mondta egyszer egy összejövetelen egy boldog hívő testvérem, aki tolószékben ült, a vonat vágta le mind a két lábát, amikor részegen aláesett: Én nagyon rossz életet éltem. Sokszor hallottam Isten megtérésre hívó szavát, de nem törődtem vele. Akkor egy nap Isten kiverte alólam mind a két lábamat, mert csak így tudott megállítani a bűn útján. Higgyétek el, sokkal boldogabb vagyok így tolószékben, de Jézus Krisztussal a szívemben, mint amikor megvolt a két lábam, és mentem a kárhozat felé. Most már tudom, hogy akkor is szeretett, amikor megengedte, hogy a vonat elgázoljon. Félelmetesen hangzik, elfogadni is nehéz, mégis igaz mai igénk üzenete: Isten minden eszközt felhasznál ahhoz, hogy megtérjünk, - még az ostort is.

Jézus tudja, mi van bennünk. Tudja, még ha mi azt is hisszük, hogy elrejthetjük előle. Ő belelát lelkünk rablóbarlangjába. És az is igaz, hogy őt féltő szeretet emészti Isten temploma iránt. Ezért ahova belép, ott megtisztítja a terepet. Kiűz mindent, ami nem Istent szolgálja, ami összeférhetetlen Istennel, a szent élettel. Helyet csinál a szentnek, az Istenhez méltónak, annak, amit Isten akar belehelyezni az életünkbe. Ez a lomtalanítás és nagytakarítás kétségtelen felfordulással jár.

Jó száz évvel ezelőtt Németországban volt egy nagy ébredés, emberek tömegei tértek meg, hagyták el régi bűneiket, és fogadták be Jézust. Volt egy megtért cipész, akit a környezete csak úgy nevezett, hogy „az a kegyes cipész”. Mindenkinek Jézusról beszélt, mindenkitől megkérdezte, ismeri-e Jézust. Egyszer összetalálkozott az újonnan érkezett segédlelkésszel, és neki is feltette a kérdést: ismeri-e Jézust? A fiatal lelkész teljesen zavarba jött, és valami olyasmit mondott, hogy hát persze, hiszen tanultam róla, de még a szobámban is ott lóg a falon Jézus képe. A kegyes cipész elmosolyodott és azt mondta: lelkész úr, Jézus a falon igen békés, de ha majd egyszer nemcsak a falon, hanem a szívében is ott lesz, akkor lesz szent felfordulás.

Ettől a felfordulástól, a templomtisztítás szent felfordulásától féltjük mi magunkat. De gondoljuk meg: Jézus nem azért akar felfordulást, hogy felfordulás legyen, hanem mert újat akar hozni az életünkbe. Ha azt mondaná valaki nekem, hogy kifesti a lakásomat, vadonatúj, drága bútorokkal, szőnyegekkel, háztartási eszközökkel rendezi be, csak meg kell engednem, akkor azt mondanám: segítek kihajítani a régit, hozza az újat! Jézusnak miért nem mondjuk ezt?

Ma esti kérdésünk, hogy mi az életünk? Rablók barlangja, vagy Isten temploma? Mit akarunk, melyik legyen?  Ámen