A nyugtalan méhecske

(Móra Ferenc nyomán) 

MESÉLŐ: Az őszi szél hideget hozott, csak déltájban melegedett fel az idő kicsinykét, s néhány fiatalabb méhecske rászánta magát egy utolsó kirándulásra. Fiataloké a világ körülnéznek benne egy kicsit. Hátha akad még valami gyűjtenivaló! Bizony már semmit sem találtak. Milyen jó, hogy a kaptárban várja őket a finom cukroslepény, amit a méhész készített be télire a kis munkásoknak. A körséta végeztével fázósan, hallgatagon szállingóztak vissza a méhek, de az egyik így szólt az ajtónálló őrhöz:

1. MÉH: Csúnya világ van már, bátya, csúnya világ, nincsen virág. Híre sincs az illatos kakukkfűnek, az édes somkórónak is csak a kóróját zörgeti a szél.

ŐR: Hát a pitypang? Aranylik-e még tőle a mező?

2. MÉH: Mióta a dér megcsípte, keserű a méze, mint az üröm.

ŐR: No, akkor én is más nótát fújok, csak igyekezzetek befelé, gyerekek!

Döngicsélő, mézet gyűjtő, büszke méhek nagy nemzete, figyeljetek: (énekelni kezd az "A kis Jézus aranyalma" dallamára)

Jó idebenn, jó melegen,
szenderegni szép csendesen.
Az őrszem is álmos nagyon,
a nótát már el is hagyom.

Ha a tavasz új napja süt,
s mézes virág ring mindenütt:
halljátok majd keltő szavát -
szép álmokat, jó éjszakát!

MESÉLŐ: Már az utolsó méh is magára húzta a sziromtakarót, mikor a legkisebb méhecske még mindig kint gubbasztott a dértől barnult őszirózsákon. Igen nyughatatlan és akaratos teremtés volt, s így döngicsélt a virágokhoz:

KIS MÉH: Én nem vagyok olyan álomszuszék, mint a többi! Egyik fülemüleszótól a másikig úgyis olyan hosszú az éjszaka.

MESÉLŐ: Végül két öreg méhnek kellet megkeresni a kis csavargót, s begyömöszölték a viaszágyacskába, a fejéhez pedig kis mézesbödönt tettek.

1. ÖREG MÉH: Ebből eszegethetsz, ha megéhezel álmodban.

2. ÖREG MÉH: Nyugodalmas jó éjszakát, álmodj szépeket!

MESÉLŐ: Azzal ők is álomra hajtották fejüket. Azt hitték föl sem ébrednek tavaszig, de biz a nyughatatlan méhecske hamar fölébresztette őket. Hányta-vetette magát az ágyban, forgolódott jobbra-balra, utoljára fölkelt és panaszos zümmögéssel csetlett-botlott a sötétben. Erre már az öregek is fölriadtak:

1. ÖREG MÉH: Hát téged mi lelt?

KIS MÉH: Én már kialudtam magam! Azt hiszem régen reggel van már!

2. ÖREG MÉH: Csigavér, odakinn most van a leghidegebb tél! Inkább aludj, és hagyj minket is pihenni!

KIS MÉH: Mindegy az, és már nem vagyok álmos!

MESÉLŐ: Azzal tovább kutatott a kilincs után, de az öreg méhek megint visszabújtatták az ágyba, és álommézet kentek a szemére.

1. ÖREG MÉH: Ettől majd mélyebben alszik, mert ez leragasztja a szemét!

2. ÖREG MÉH: S talán hosszabbat álmodik!

MESÉLŐ: Betakargatták a virágszirom-paplannal, majd ők is lepihentek. Az álomméz megtette a hatását, álmában a kis nyugtalan piros tulipán kelyhébe szállt, és úgy kell lennie, hogy ott dörzsölhette le az álommézet a szeméről, mert egyszerre megint fölneszelt az ágyban.

KIS MÉH: Fülemüleszót hallottam!

MESÉLŐ: Fölkelt, csendesen az ajtóhoz lopakodott, és kisurrant. Az ibolyacsárdába igyekezett, de zárva találta, hiszen még csak a tél vége felé járt az idő. Akit ő fülemülének gondolt csak egy rigó volt, aki örvendezve kiabált, ha az útszélen elszórt magokat talált. Amikor a madár észrevette így csivitelt:

RIGÓ: Túl korán ébredtél, a tavasz még messze jár, türelmesen kell még várnod, ha nem akarsz megfagyni.

KIS MÉH: Én vagyok a legfrissebb!

MESÉLŐ: Döngicsélt kevélyen, és tovarepült. De csakhamar elgémberedtek a szárnyai, dideregve nézett körül, és szégyenkezve kellett beismernie, hogy a rigónak igaza volt. "Jobb bent, mint kint" - gondolta, és üres tarisznyával bandukolt vissza a kasba. Szundikált is egy kicsit, de megint nyugtalan volt az álma. Arra ébredt fel, hogy a napsugár besüt a hasadékon. De ennek már a fele sem álom! Megdörzsölte a szemét, de a hívogató ragyogás nem tűnt el. Rögvest elindult szerencsét próbálni.

KIS MÉH: A legkisebb a legfrissebb!

MESÉLŐ: Dongott ki a nyíláson, s odakint nap melegítette, szél cirógatta szárnyait, melyek egyenesen a cseresznyevirág-csárdába repítették.

KOCSMÁROS: Isten hozta kedves vendég! Ön az első idén tavasszal, mindenből ingyen vihet, amennyit csak akar!

MESÉLŐ: Ezer csészikéből kínálkozott felé a finom virágpor, s ő bizony sorba kóstolta valamennyit. Kerekedett is olyan kedve, hogy alig bírt vele.

KIS MÉH: Majd megmutatom én ki a legény a csárdában!

MESÉLŐ: Meg is mutatta volna, ha a nagy dúskálódás közben egyszerre valami hideg csöpp nem hull a homlokára.

KIS MÉH: Nini, ki hajigálózik itten?

MESÉLŐ: Föltekintett az égre, s látta, hogy mint megannyi cseresznyevirág-szirom hull alá a hó. Ezek az égi virágszirmok azonban hidegek voltak, és ráfagytak gyönge szárnyára. Hiába próbált felrepülni, s megdermedve hullott le a földre. Utoljára ezt döngicsélte:

KIS MÉH: A legkisebb a legoktalanabb!

MESÉLŐ: Így jár az, aki nem tud türelmesen várakozni...

De nicsak, szerencsére épp a méhész jött arra, ahol a kis nyugtalan elalélt a hidegtől. A gondos gazda meglátta a pórul járt méhecskét, s magával vitte a meleg szobába. Amikor kicsit átmelegedett és megszáradtak a szárnyai a méhész visszavitte a kis csavargót a méhkasba, de előtte megígértette vele, hogy megtanulja kivárni a dolgok idejét és nem lesz türelmetlen.