Ünnepel a Fasor – Dr. Harmati Béla köszöntő beszéde

Igazgató Úr! Kedves Tanárok, Szülők, Diákok!

Hölgyeim és Uraim!  

Mennyi minden jut az ember eszébe, amikor mint egykori diák, a most már húsz éve újra indított szeretett iskolánkba látogat. Mire is jutottunk az elmúlt két évtized alatt? Mi az egyházi iskolák jelentősége és feladata ma? 

Amerikába utaztam néhány évtizeddel ezelőtt, és a gépen belelapoztam a repülőtársaság színes magazinjába. Rögtön kihúztam magam az ülésen, amikor rábukkantam a Fasori Gimnáziumról szóló képes ismertetésre. Idézték az egyik politikai vezető nyilatkozatát arról, ilyen iskolákra lenne szüksége Amerikának is. 

A XVIII. században a genfi francia Jean-Jacques Rousseau (1712-78) a dijoni akadémia kérdésére, „Vajon megjavította-é a kultúra és a tudomány haladása az embereket”, nemmel felelt az „Értekezés a tudományról és a művészetekről” (1750) című művében. A XIX. században Vörösmarty Mihály költőnk gyönyörű verse, „Gondolatok a könyvtárban” kérdezte, „...De hát hol a könyv mely célhoz vezet? ...Ment-e a könyvek által a világ elébb?” 

A 2. világháború után az államosítások körül az egyházi iskolákról kibontakozó és máig élő viták kérdései közül néhányról kívánok szólni  három témához kapcsolódva: misztérium  –  kommunió  –   tradíció. 

(1)

Az emberi élet misztériuma, titka abból a tényből adódik, hogy az ember „homo religiosus”, „vallásos lény”, azaz nincs emberi kultúra vallásos, vagy kvázi-vallásos elemek nélkül. Az úgynevezett, „végső kérdések”, a kezdet és a vég, az élet értelme, mi dolgom a világon, személyes és közösségi etikai normák körüli kérdések feltevésében és megválaszolásában minden történeti korban és kultúrában kimutatható egy bizonyos „éhség a transcendens után” (hunger for trancendent). Erre utal a 2001-es népszámlálás, hiszen a népesság 74 százaléka, azaz 7 millió 600 ezer megkérdezett jelölte meg hazánkban egyházát, vallásos közösségét. A 2009-es adóív 167 egyházat vallásos szervezetet sorol fel, ezek számára lehetett felajánlani SZJA-adónk 1 százalékát. Az ismert történelmi egyházak mellett adódik itt néhány érdekes megnevezés: A Metafizikai Hagyomány Egyháza, Derű Egyháza, Magyar Jövőbelátók Egyháza, Fény Lovagjainak és Testvériségének Egyháza, stb. 

A Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium egyházunk többi iskoláival együtt tudatosan kapcsolódik a lutheri reformáció programjához, templomaink mellé iskolákat építettünk, „vallásos”, „istenes” nevelést-oktatást kívánunk folytatni Jézus Krisztus missziói parancsát követve. A vallásfilozófus Rudolf Otto fogalmazása szerint az isteni titok, mint „mysterium tremendum” (félelmet keltő, megborzongató titok) és „mysterium fascinosum” (vonző, megigéző, magával ragadó titok) egyszerre. Ennek a titoknak, Jézusnak erőtere kell, hogy megérintsen mindnyájunkat, és a Mester követésére indítson.  

Húsz évvel ezelőtt az iduláskor beszéltem arről, hogy a tudományok, az iskolai oktatás világképet ad. Milyen óriási fejlődés történt az elmúlt húsz év alatt is a tudományok terén és büszkén emlékezünk arra, hogy iskolánk egykori tanárai és diákjai közül számosan részt vállaltak az emberiség tudás-készlete fejlesztésében. Erről többek Nobel-díja tanuskodik. Ugyanakkor a világnézet az az alapállás, ahonnan a „végső kérdéseket” megválaszolom. Ezért nem félünk a korábban sokat emlegetett „kettős neveléstől”, azaz a tudományos és a vallásos nevelés egységétől. Meggyőződésem, hogy mai magyar társadalmunknak, sőt Európának és az egész világnak is olyan nevelésre van szüksége, amelyik a „szakma” mellé a jézusi etikát, erkölcsöt is felvállalja! 

(2)

Kapcsolódik az előzőkhöz, hogy hitünk, a vallás nem magánügy, hanem közügy! Az emberiség és ezen belül egy-egy nemzet, társadalom és ezeknek alapsejtje, a család kommunió, közösség, egymásra utalt embertársak. A ma sokfelé ideális magatartásnak kikiáltott individuáció, a „szingli-létforma” csak kivételes helyzet, de nem alapmagatartás lehet. Az egyetemes emberi jogok és egyéni szabadságjogok tűlhangsúlyozóit rá kell döbbenteni, hogy nemcsak egyetemes emberi jogok, hanem egyetemes emberi kötelességek is vannak, és szabadságunk nem jelenti mások jogának szabadosságunkból adódó megsértését. 

Húsz évvel ezelőtt 302 tanulót vettünk fel ebbe az iskolába, közöttük akkor kétosztálynyi református tanulót is, mert ők csak később indíthatták újra budapesti gimnáziumukat. Vajon meglátszik-é az azóta a Fasorban és más egyházi iskolákban végzett több ezernyi diák hatása a magyar társadalomban? 

Ma úgy látszik, nemcsak a fiatal korosztályok, de a szülők nemzedékei is nevelésre szorulnak! Valamikor szégyen volt a lopás, hazugság, erőszak, kirekesztés, trágár beszéd, ma sokszor sokfelé sikk lett belőle és sajnos, ezek terjesztésében elől jár a televízió, rádió és a tömegtájékoztatási eszközök. A költő Vörösmarty szerint „előttünk egy nemzetnek sorsa áll”. Olvasva a költeményt, ma naívnak látszik a szerző: ...Egy új irány tör át a lelkeken: A nyers fajokba tisztább érzeményt s gyümölcsözőbb eszméket oltani. Hogy végre egymást szívben átkarolják, s uralkodjék igazság, szeretet... Mi dolgunk a világon? Küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért...” 

Úgy látom, amikor az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) néhány éve meghirdetett világprogramja, a Corporate Social Responsibility – CSR (Egyetemes Társadalmi Felelősség) tízparancsolata a világ legfőbb gondjának nem a gazdaság helyzetét, hanem az emberiség etikai állapotát jelöli meg (emberi jogok, korrupció), akkor nem kétségbeesve kell sopánkodnunk országunk és környezetünk állapota fölött. „Söpörjünk először a magunk házatáján!” – Albert Schweitzer, a Nobel-díjas teológus, orvos, orgonaművész írta egyszer, keressünk magunknak „mellékfoglalkozást”. Nézzünk körül ott, ahol élünk, kinek van szüksége segítségre, biztatásra, tanításra, vígasztalásra, egy jó szóra, részvétre, kritikára vagy csak arra, hogy meghallgassuk a panaszát és máris más lesz a világ! 

(3)

Végül hadd hangsúlyozzam ma a helyesen gondolt és alkalmazott tradíciót. Az egyik amerikai teológus szerint „a tradíció a holtak élő hite” és ez nem tévesztendő össze a tradícionalizmussal, amelyik „az élők halott hite”. Büszkén emlegethetjük, hogy az 1930-as népszámlálás szerint az ország evangélikussága 6,1 százalék volt, de a főiskolát végzettek között 12,3 százalék és a tanítók, tanárok között 14 százalék volt evangélikus. (Kosáry Domokos, Diakónia, 1986/2. 23) Számarányunknál jóval többet tett egyházunk a közjó, a magyar kultúra előmozdításáért. 

Szabó Magda írónk a XIX. század történelmét tanulmányozva rámutatott az egyházi iskolák, és közöttük is az evangélikus gimnáziumok ifjúsági irodalmi-kultúrális önképzó egyesületeinek szerepére. Hadd idézzek néhány jellemző vonást ezekről a társaságokról Bodolay Géza könyvéből, „Petőfi diáktársaságai (Junior, Budapest, 1998). 1847-ben Petőfi Sopronban látogatta meg a diákkört, ahol tiszteletére ünnepi rendezvényen mutatkoztak be. Az „ügyes hangászkar ’Isten áldd meg a magyart’ című hatályos danával” nyitott. A „főtanodai szónoktermet... alkalmilag, egyszerű csínnal, jelesb szónokaink és koszorús költőink, úgy egyéb únnepelt művészeink arcképei” (Kossuth Lajos, Wesselényi Miklós, Deák Ferenc, Petőfi, Vörösmarty, Garay, Liszt Ferenc, Barabás Miklós, Lendvay Márton) díszítették. A Petőfi által Eperjestől, Selmecbányától Kecskemétig, Debrecenig, Pápáig tizennégy végig látogatott gimnáziumi önképzőkörből számos tudós, művész, politikus nőtt ki. Mai iskoláink számára a nemzeti, művészi és egyházi tradíciók őrzésében és tovább adásában példaképek lehetnek ezek a diákkörök. 

Örülök a mai ünnepnek, az itteni „hangászkarnak”, az elmúlt két évtizedben a Fasori Gimnázium eredményeinek. Illesse köszönet a tanárokat és gondoljunk hálával az újraalapítás vezetőjére, Gyapay Gáborra. További eredményes évtizedeket kívánva szeretettel kérem Isten áldását a Gimnáziumra!