Szemerei János: Hogyan tovább evangélikus egyház?

Mottó: „A keresztyén ember tekintete az égre néz, de lába a földön jár…”

1.     Küldetésünk:

Jézus Krisztus követői vagyunk. Az egykori tanítványok, az apostolok késői  utódaiként tanúskodás a feladatunk. El kell mondanunk a ránk bízottaknak a  Jézus Krisztusban kapott jó hírt, az evangéliumot.

Ebben van értelme minden egyházi munkának, az igehirdetésnek, a bibliaórának, a keresztelésnek és a konfirmációnak. Ebben van értelme templomaink renoválásának, gyülekezetünk fenntartásának, hittanosaink oktatásának, házasulóink megáldásának és gyászolóink vigasztalásának. Ebben van értelme az egyházi újságoknak, honlapoknak, a könyvkiadásnak a diakóniai és oktatási intézmények fenntartásának, a csendesnapoknak, és az énekkari munkának, az ifjúsági táboroknak, de még a kerületi fórumoknak is. A Jézus Krisztusról való hiteles tanúskodás az értelme minden gyülekezeti és minden közegyházi munkának.

2.     Evangélikus iránytűnk:

Az anyaszentegyház evangélikus ága egy sajátos, új szemléletmódot hozott. A reformátorok az egyházi élet, azon belül a hit lényegét, a hit centrumát keresték, és ahhoz ragaszkodtak.

Luther és a reformátorok gondolkodásának az a sajátossága, hogy más dimenzióban gondolkodtak mint környezetük. A középkori egyház síkban, a reformátorok térben. A XVI. század római egyháza kettő, a reformátorok három dimenzióban. 

A reformátori tanításból ez világosan látszik.

-          Náluk az egyházi hagyomány nem egy síkban helyezkedik el, hanem kiemelkedik belőle a lényeg, a centrum: a Szentírás,– sola sciptura

-          Az Istennel való kapcsolat rendezésében (megigazulás) nem egy síkon helyezkedik el az ember jócselekedete és az Istenbe vetett hit, hanem a hit kiemelkedik, mert fontosabb - sola fide

-          Az üdvösség elnyerésének lényegi része Isten kegyelme, ami az ember vallásos teljesítménye fölé emelkedik  - sola gratia

-          A Szentírás egészéből pedig a lényeg, Jézus Krisztus emelkedik ki - solus christus! 

Jellemző módon a két dimenzióban gondolkodók nem értik a három dimenziós érveket.

Az Ágostai Hitvallás XX. cikkéből ez jól érzékelhető. Melanchton így fogalmaz: „Alaptalanul vádolják a mieinket azzal, hogy tiltják a jócselekedeteket…” 

Nem is tiltották. Viszont kimondták, hogy az üdvösség szempontjából Isten cselekedete a döntő, és nem az emberé. Az ellenfelek vádja nem igazság, hanem féligazság. A jócselekedet helye a reformátoroknál más, mint a katolicizmusban. Nem érdemszerző, hanem a hit következménye. 

Az evangélikus szabadság és tolerancia is ennek a három dimenziós gondolkodásnak a gyümölcse. Aki látja a lényeget, azt nem zavarja a lényegtelenben való különbözés. A fontos dolgokban megélt egység képessé tesz arra, hogy a kevésbé fontos területeken  szabadságot biztosítsunk egymásnak  és toleráljuk egymás különböző véleményét. A lényegre koncentrálásból fakad evangélikus gondolkodásunk sokszínűsége, és gazdag hagyománya.

Ugyanakkor el kell mondani azt is, hogy egyházunk jelenlegi identitászavara a lényeglátás hiányából fakad. Kevésbé fontos témák különböző okokból a legfontosabb helyre, az egyházi élet centrumába kerültek… 

Az Ágostai  Hitvallás VII. cikke szerint „Az egyház valódi egységéhez elegendő, hogy egyetértés legyen az evangélium tanításában és a szentségek kiszolgáltatásában. De nem szükséges, hogy az emberi hagyományok, vagyis az emberi eredetű egyházi szokások mindenütt egyformák legyenek”.   

Amikor az emberi eredetű egyházi szokások valamelyikét az egyházi élet centrumába erőltetik, és abban is egységet akarnak biztosítani, az soha nem az egységet hozza el, hanem megosztja az egyházat.

A diktatúra időszakában ezt tapasztaltuk a diakóniai teológiával, az elmúlt 8 évben pedig az új liturgiával.  

A probléma megoldása egyszerű. Az emberi eredetű egyházi szokásokat (Pl. (a diakóniát vagy a liturgiát) úgy kell kezelni, ahogyan azt az ÁH ajánlja. Nem lehet az egyházi élet centrumában tartani.

Nem arról van szó, hogy a diakónia vagy a liturgia nem fontos. Fontos, de nem a legfontosabb. 

3.     Helyünk és helyzetünk:

Magyarországon evangélikusként kettős kisebbségben élünk. Nemzetiségi gyökereink vannak, és a felekezeti sorban is csak a 3. helyen állunk a magunk 3 %-os arányával. Tagjaink jelentős része szétszórtan, szórványokban él.

Helyzetünk nehéz, ugyanakkor a küldetésünk fontos és nem reménytelen. Jézus szerint a tanítványoknak a só szerepét kell betölteniük. Ez bátorító, mert a só kisebbségben tudja betölteni igazán a feladatát.  A levesben, az ételben nem jó, ha a só a többségi alapanyag…

A realitás persze az, hogy szenvedünk közösségeink fogyatkozása miatt.

Fogyatkozásunk főbb okai:

-          Demográfiai okok, kedvezőtlen korfa

-          Lakóhely változások (főként megélhetési és családi okokból)

-          A felekezeti határok átjárhatósága (ez akár előny is lehetne, ha az evangélikus identitás erős volna)

-          Szekularizáció (ez akár meg is fordulhat, ha Isten Lelke kiárad és ébredés lesz – ezért komolyan kell imádkozni, és szolgálatunkat hűséggel kell végezni) 

Amennyiben a tapasztalható tendenciák folytatódnak, akkor főként a kicsi falusi gyülekezeteinkben állnak elő nagyon nehéz helyzetek. Az idősödő közösségekben a fogyatkozás működési zavarokhoz, fenntartási gondokhoz vezethet. Kikerülhetetlen, ezért számolni kell azzal, hogy jelenlegi anyagyülekezeteink némelyike átbillen azon a ponton, amikor már külső segítséggel sem lehet fenntartani önállóságát. Ez sajnos érinteni fogja a szolgálatok elláthatóságát, és a lelkészek egzisztenciáját is.

Arra nincs ígéretünk senkitől, hogy a fogyatkozó létszámunk miatti bevételek kiesését bárki is átvállalná. Ezért a várható forráscsökkenést háromféle módon lehet ellensúlyozni:

-          egyrészt nagyobb áldozathozatallal,

-          másrészt takarékosabb gazdálkodással,

-          harmadrészt igazságosabb elosztással.

Örülök annak, hogy a Szolidaritási Törvény korrekciója éppen a mi egyházmegyénk beadványa nyomán megkezdődött, és megnyugtató fordulatot vett. Módosító indítványunk révén elhárul az a veszély, amit éppen a Szolidaritási Törvény jelentett a gyülekezetekre. Bekerül a rendszerbe harmadik lábként (a lelkészek és gyülekezetek befizetése mellett) az a közegyházi forrás amit a közös kasszából egyházunk eddig is nyugdíj, TB és szociális ügyekre fordított. Így ténylegesen megvalósulhat a törvény eredeti célja, a szolidaritás. A kisebb és elesettebb közösségek nagyobb segítséget kaphatnak, mint eddig, míg a nagyobb és erősebb közösségektől nagyobb, de nem elviselhetetlen teher hordozását kéri. Ugyanakkor valamennyi közösségünket arra ösztönzi, hogy nagyobb felelősséget és nagyobb anyagi áldozatot vállaljanak egyházunk ügyéért.

Az előre kalkulálható, hogy a forráshiány előbb vagy utóbb ki fogja kényszeríteni  a közegyházi felépítmény leegyszerűsítését. Hogy a zsinat, illetve az egyházi közakarat melyik utat választja, nem tudhatom. Két fő lehetőség látszik az egyszerűsítésre: az egyik az egyház struktúrájának (egyházmegyék, egyházkerületek és országos egyház)  számszerű csökkentése, illetve a másik, amely a meglévő felépítmény kereteit megtartva belül hajt végre radikálisan egyszerűsítést. Ez a második variáció akár az  évszázadokon át, egészen 1952-ig gyakorolt evangélikus püspöki modellhez is visszavezethet. Bizonyos elemeiben ez a mai esperesi szolgálat kereteire hasonlít. 1952-ig úgy volt, hogy a megválasztott püspök gyülekezetében maradva látta el  püspöki szolgálatát. Nem ő, hanem a hivatal költözött. Ez  a modell nélkülözi a püspöki székházat, ami nagy hiány lehet, de egyben  előny is, hiszen ez esetben a székház költségeivel sem kellene számolni. Érdemes elgondolkodni azon, hogy eleink, azokban az  időkben, amikor közösségeink létszáma még növekedett és nem csökkent, amikor önerőből gomba módon építették a templomokat, iskolákat, parókiákat, gyülekezeti házakat, viszont nem építettek püspöki székházakat. Az állandó püspöki székhelyek kialakítása éppen 1952-ben kezdődött…  

Tudom, hogy mindegyik variáció fájdalmas és mindegyik ellen fel lehet sorakoztatni az ellenvéleményeket, de a szűkülő lehetőségek szorításában meg kell keresni a lehető legjobb (illetve a legkevésbé rossz) megoldást. A közegyházi keretek kialakításánál nem lehet fontosabb szempont, mint a ránk bízottak, Jézus népének ügye.

4.     Konkrét tervek:

a/ A bizalomban rejlő erőforrások mozgósítása.

Társadalmunk és egyházunk is a bizalmatlanság betegségében szenved. Azon túl, hogy ez tönkreteszi emberi kapcsolatainkat és közösségi életünket, a gyanakvás és a folyamatos fenyegetettség érzését generálja bennünk. Sokan talán nem is gondolják, hogy a bizalmatlanság okozza országunkban és egyházunkban is a mindent elárasztó túlzó bürokráciát. Nincs hitele  a szónak, de még az egy papírnak a két bevallásnak, a három elszámolásnak és a négy számlamásolatnak sem…

Ebből a mókuskerékből ki kell lépni!

Az egyházban a bizalomépítés mintáját Istentől kell megtanulnunk. Ő Fiában bizalmat szavazott az embernek, és megbékéltette magával a világot. Ő hitt és hisz a bizalom erejében és értelmében! Ez küldetésünk alapja és forrása.

Nagy kincs hordozói vagyunk, amit újra fel kell fedeznünk magunk és környezetünk számára is. Tudnunk és tudatosítanunk kell, hogy a bizalom a legjobb gyógyszere ma is az emberi kapcsolatoknak, a gyülekezeteknek, a lelkészcsaládoknak, és a közegyháznak is! Ézsaiás tudta ezt: "…a bizalom erőt adna nektek!" (Ézsaiás 30,15)

A bizalom erőt ad. Még egy kamasz is másként viselkedik és máshogy fejlődik, ha a szülei bizalmát érzi, mintha ott állnak a sarkában, folyamatosan figyelik, ellenőrzik, retorziókkal fenyegetik.

Az egyházban a gyanakvás alapú ellenőrzési rendszerekről a bizalom alapú együttműködésre kívánok átállni.

Amennyiben a gyülekezetek bizalma engem bíz meg a püspöki szolgálattal, hozzám nem lesz bekötve senkinek a digitális szolgálati naplója. Nem azért, mert nem érdekel, hogy ki mit csinál, hanem mert bízom abban, hogy e nélkül is becsületesen és elkötelezett emberekhez méltó módon fogják végezni lelkészeink azt a szolgálatot, amit az Úrtól kaptak.

Törekedni fogok a lelkészekkel való személyes kapcsolat és kontaktus ápolására, hogy segíteni tudjak nekik, amiben tudok.

Úgy tervezem, – és ezt egy rádió interjúban is elmondtam – hogy az első évet arra szánom, hogy végiglátogassam az összes olyan  kollégámat, akinek az otthonában még nem jártam. Hogy láthassam szolgálati körülményeiket, meghallgathassam problémáikat, örömeiket és véleményüket, valamint hogy megalapozódjék egy olyan személyes kapcsolat, ami a későbbi együttműködés alapja lehet.

Esperesként megtapasztaltam, hogy a bizalom az egyházban is működő erőforrás. Erőt ad vezetőknek és vezetetteknek, gyülekezeteknek és lelkészeknek is. Az egyház bizalom nélkül nem életképes. 

b/ Egység a sokszínűség megőrzésével.

A püspöki szolgálat nevesített feladatai között szerepel az egyház egységének őrzése. Nem csak a kis lélekszámunk miatt van szükségünk összefogásra. Soraink rendezése közös szolgálatunk hitelessége miatt fontos. Reformátor eleink iránytűjét a holnap felé vezető úton mindenképpen magunkkal kell vinnünk! A lényegi kérdésekben kell az egységet megélnünk. Ez pedig az Ige tiszta hirdetése, és a szentségek Krisztus rendelése szerinti kiszolgáltatása. Nem több. Ami ezen kívül az egyházi élet centrumába, túl fontos helyre került, azt el kell onnan távolítani, hogy a jövőben ne ossza meg az egyházat!

Megválasztásom esetén a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerületben valóságos  liturgiai szabadság lesz. Senki ne féljen attól, hogy átesünk a ló másik oldalára.

Nem áll szándékomban másokra erőltetni a véleményemet. Ha pl. Szombathelyen, Veszprémben, Székesfehérváron, itt Győrben, vagy akár Kaposváron az új liturgia szerinti istentiszteleti rendet szeretné gyakorolni a gyülekezet, akkor meg fogom védeni ezeknek a gyülekezeteknek a törvényes jogát, hogy használhassák az általuk kedvesnek tartott rendet. Azt viszont nem fogom hagyni, hogy a lelkészek erőszakoskodjanak, és a gyülekezet megkérdezése és felhatalmazása nélkül olyan istentiszteletet tartsanak, amiben a rájuk bízott hívek erőszaktól szenvednek, és  idegenül érzik magukat.

Az egységet nem egyszínűsítéssel, hanem a szeretet, és egymás véleményének tiszteletben tartásával kívánom elérni.

A különböző kegyességi színek és vélemények jelenléte egyházunkban nem hiba, hanem evangélikusságunk jellemzője és gazdagsága.

Elkötelezetten kívánok munkálkodni azon, hogy a különböző egyházi érdekcsoportok, klikkek béküljenek meg egymással, és éljenek testvérként. A  veszekedés és egymás lenézése nem az evangélikus hitből fakad!  

A múlt heti pápai fórumon kaptunk egy provokatív kérdést, hogy lemondunk-e, ha nem tudjuk terveinket megvalósítani. Jelölt társammal együtt mindketten igent mondtunk.

Hiszek az általam vázolt tervek megvalósíthatóságában. Attól nem tartok, hogy e miatt kellene idő előtt lemondanom. 

Köszönöm megtisztelő figyelmüket: Erős vár a mi Istenünk!