Szemerei János: Ami megoszt, és aki összeköt
Az Evangélikus Élet szeptember 23-i számának címlapján jelent meg D. dr. Harmati Béla nyugalmazott püspök írása Egyházunk belső egységének külső jelei címmel. A gazdag hazai és nemzetközi teológiai és gyakorlati tapasztalattal rendelkező nyugdíjas egyházvezető szomorúan és aggodalommal írt az egyházunkban kialakult liturgiai összevisszaságról. Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Szemerei János
A lap október 7-i számának 13. oldalán Tubán József lelkész tollából Az egyház egysége vagy az egység egyháza? címmel hozzászólás jelent meg ehhez a vezércikkhez.
A hozzászólás hangnemében és stílusában is nagyon eltér az eredeti cikktől. Harmati Béla egy létező és sokaknak fájdalmat okozó problémára, egyházunk megosztottságára hívta fel a figyelmet, és ebből a zsákutcából való kiútkeresésre buzdított.
A hozzászólásban Tubán József helyesen állapítja meg, hogy a külső, formális egységnél fontosabb az evangélium tanításában való egység. Azt a véleményét is jó szívvel el lehet fogadni, hogy egyházunkban a hitoktatásban, az igehirdetésekben irányadó szempontnak kell lennie a lutheri hitvallásosságnak, és hogy szószékeinkről a tiszta és igaz evangéliumnak kell hangoznia. A közös nevezőről viszont egyszer csak átvált egy harcias hangnemre, és támadásba lendül. Ettől a fordulóponttól már nem a hivatkozott cikkel foglalkozik, hanem az övétől eltérő véleményűekkel. A felvetésekre nem érvekkel válaszol, hanem vádakkal. Minden vélt bajért a másként látókat hibáztatja...
Konkrétumok nélkül, „kettős mércével” és„aknamunkával” vádol, majd „ügynöközni”kezd. A más liturgiai véleményen lévő kisebbséggel (?) szemben a „teológiai-liturgikai felkészületlenség” a címke.
A szerző úgy ír, mintha az evangélikus liturgia területén csak egy helyes forma létezne, és ez az egyetlen helyes forma került volna veszélybe... Fel sem vetődik benne, hogy Luther egyházában éppen a reformátor példája és hitvallásainkban is olvasható érvei nyomán alakult ki a sokféle liturgikus rend néhol díszesebb, néhol pedig egyszerűbb formája.
Luther írja: „A mise csak merő emberi találmány, nem Isten parancsolta. Mi pedig minden emberi találmányt bátran elvethetünk, ahogyan Krisztus mondja Mt 15,9-ben: »Hiába tisztelnek engem, ha emberi parancsolatokat tanítanak isteni tanítás gyanánt.«” (Schmalkaldeni cikkek, második rész, második tétel, 1. pont.)
A hozzászólás kritikája a gyülekezetekig (vagy a lelkészekig) is elér. Tubán József felrója, hogy az énekeskönyv megjelenése után harminc évvel sem használják az úgynevezett liturgikus rendet a gregorián dallamokkal és feleletekkel…
Nem tudja vagy nem meri végiggondolni, hogy bizonyos formákkal (ideértve az énekeskönyv és az új liturgia bizonyos elemeit) kapcsolatos idegenkedés mögött nem „egy szűk csoport példátlan érzelmi hadjárata”, hanem történelmi, felekezeti tapasztalatok és az evangélikus identitást érintő kötődések húzódnak meg. Ezekre nem figyelni és ezekkel nem számolni több mint hiba.
Az irány- és aránytévesztés koronája, amikor a szerinte „érzelmi hadjáratot folytató szűk csoportot”, (akik ugyan nem erőltettek senkire semmit, csupán megfogalmazták a más véleményüket) az egység megbontóiként állítja be...
Akik evangélikusként itt éltek Magyarországon az elmúlt kilenc évben, és figyelemmel kísérték egyházunk életét, azok jól tudják, hogy mi történt. Akik olvasták az egyházi újságokat, látták és hallották az evangélikus hitéleti műsorokat, azok jól tudják, hogy a jelenlegi összevisszaságot és megosztottságot az egyoldalú és erőszakos propaganda korbácsolta fel, amely lényegében párbeszédképtelen volt. Ez erősítette fel és polarizálta az egyébként is meglévő, de komoly problémát nem okozó szemléletbeli és teológiai különbségeket. Ennek voltunk tanúi és elszenvedői a közegyházban, a lelkészek között, és sajnos ez okoz mindmáig problémákat néhány gyülekezetben, ahol a liturgiai területen egyoldalúan elkötelezett lelkész ráerőszakolja akaratát a közösségre.
Ebből a zsákutcából kiutat kell találni.
Személyesen is elkötelezett vagyok ebben, püspökként pedig törvényben előírt kötelességem is az egyház egységén való munkálkodás.
A világ úgy működik, hogy az erőszak ellen ellentétes irányú, de nagyobb erőszakot vetnek be. Az erő, az erőszak hatalmának ez a logikája. Erőszakkal viszonylag egyszerűen rendet is lehetne teremteni ebben az egyházi zűrzavarban is. Ehhez az egyik vagy a másik formát kötelezően el kellene rendelni. Viszont parancsszóval csak látszategységet, külső egyformaságot lehet teremteni. Minden diktatúra el tudja érni az egységet a felszínen. De csak a felszínen. Az erőszak látszategysége alatt azonban mindig megnő a feszültség. Erre sajnos az egyház történetében is találunk példákat...
Jézus módszere azonban más. Nekünk pedig Jézusra kell figyelnünk, és őt érdemes követnünk. Ő nem az erőszak, hanem a szeretet erejével dolgozik. Ő nem erőlteti rá másokra még a jót sem. „Akarsz-e meggyógyulni?” (Jn 5,6b) – kérdezi a Bethesda mellett a bénától. A szeretet figyelmes és tapintatos. Nem gázol át a másikon. Képes úgy is szeretni és elfogadni a másikat, ahogyan van. Jézus nem a felszínt változtatja meg, hanem belülről indítja el a változást. Jézusnál nincs uniformis, mégis átalakul általa minden. A közelében felébred az összetartozás érzése, és benne létrejön az egység.
Milyen jó felfedezni az Ágostai hitvallás VII. cikkében, az egyházról szóló tanításban ezt a jézusi, nagyvonalú, megengedő, ugyanakkor a lényegre figyelő szemléletmódot: „Az egyház valódi egységéhez elegendő, hogy egyetértés legyen az evangélium tanításában és a szentségek kiszolgáltatásában. De nem szükséges, hogy az emberi eredetű szokások és szertartások mindenütt egyformák legyenek…” Harmati Béla idézi cikkében ezt a szakaszt. Tubán József hozzászólása is utal rá, ő azonban csak az első mondatot idézi.
A jelenlegi nyomorúságunk és a kiút teológiai megközelítésben:
Egyházunkban egy fontos, de nem központi kérdés (a liturgia kérdése) helytelenül a centrumba került. A liturgiai formák (emberi eredetű szokások) nem a teológiai centrumba valók! A reformátori útmutatás szerint a helyükre kell tenni és a helyükön kell kezelni őket.
Az evangélikus egyházban a fő helyen a Jézus Krisztusban kapott örömhírnek, az evangéliumnak kell lennie. Jézusnak, akiről az evangélium bizonyságot tesz, és aki a szentséget szentséggé teszi. Ha tényleg ő lesz a fő helyen, akkor az emberi (liturgiai) formák kevésbé lesznek zavarók és megosztók. Benne minden egyéb különbözőség eltörpül, és a vihar lecsendesül. Ő teremtheti meg közöttünk azt az egységet, amelyet mi, emberek csak elrontani tudunk.
A cikk megjelent az Evangélikus Élet 2012. november 4-ei számának 13. oldalán.
