Székács József emberi arca

Széles szellemi látókörű ember volt, egyedülálló képességekkel

Ismerte az ókori nyelveket, kitűnően beszélt latinul, görögül. A Magyar Tudományos Akadémia (akkor: Magyar Tudós Társaság) 27 évesen választotta levelező tagjai közé Plutarkhosz ókori görög író „Párhuzamos életrajzok” című művének fordításáért, amely görög és latin hadvezérek, költők, politikusok egymással párhuzamba állított életrajzai. Az Akadémia Székács későbbi munkásságát tiszteleti tagsággal jutalmazta. A latin és görög mellett beszélt németül, szerbül, társalgott franciául és tótul, de tanult angolul is. Filozófiai doktorátust a lipcsei egyetemen szerzett, a jénai egyetemtől tiszteletbeli teológiai doktori címet kapott. Képzett jogász volt, elvégezve korának jogi tanulmányait. Munkásságát számon tartja az irodalomtörténet. A Karadzics szerb költő által gyűjtött „Szerb népdalok és hősregék” című fordításgyűjteménye pesti lelkésszé választása előtt, 1836-ban jelent meg. A fordítás értékét és jelentőségét nemcsak annak lelkes fogadtatása mutatja, hanem az is, hogy 1887-ben Gyulai Pál az Olcsó Könyvtárban ismét kiadta, majd 1986-ban, a megjelenés 150. évfordulóján hasonmás kiadásban újból megjelent Újvidéken. A hasonmás kiadás két tanulmánykötet kíséretében jelent meg, mindkettő szerb és magyar nyelven, az egyik egy szerb szerző tollából. Székács József egyéb verseit és fordításait korabeli folyóiratok közölték, tagja volt a Kisfaludy Társaságnak. Közéletiségére számos példa említhető folyóiratok szerkesztésétől kezdve az orosházi választókerületben országgyűlési képviselőnek történt megválasztásáig.

Kiemelkedő volt szónoki képessége, hosszú beszédeit mindig kívülről mondta. Mindent megjegyző memóriájára jellemző, hogy elég volt egy prédikációt végighallgatnia ahhoz, hogy utána pontosan el tudja mondani. Ez a valóságban is megtörtént akkor, amikor Székács Józsefet Podmaniczky János báró megkérte leánya esketésére. A báró Rákoskeresztúron lakott. A helybeli lelkészt Melczer Jánosnak hívták, aki Székáccsal baráti kapcsolatot tartott. Székács az esketést azzal a feltétellel vállalta el, ha ehhez a helyi lelkész írásban hozzájárulását adja, s ennek tudatában utazott el Rákoskeresztúrra. Ennek az írásos engedélynek a kérését a báró azonban elfelejtette. Székács az esküvő előtt természetesen beköszönt a parókiára. A lelkész nejét az udvaron találva megkérdezte: hol van a férje? Ő a méhesre mutatott: az esketési beszédet tanulja. Székács odament köszönni, tudomásul véve, hogy mégsem ő végzi az esketést. Odaérve hallja, amint Melczer lelkész hangosan újra elkezdi: „Keresztyén jegyesek, kedves Atyámfiai…” Székács végighallgatta a prédikációt, majd elköhintette magát, mintha most érkezett volna: „Mivel foglalkozol János barátom?” „Az esketőbeszédet tanulom” – hangzott a válasz. Akkor nem is háborgatlak, az ebédnél úgyis találkozunk – köszönt el Székács. Végül is ő esketett, addigra megszületett az írásos engedély. És ő némi tanakodás után a végighallgatott prédikációt mondta el. Jobban is tetszett a sajátjánál annak személyesebb mondanivalója miatt is, s nem akarta, hogy kárba vesszen. Az esketésen ott volt Melczer János is. A saját prédikációját pontról pontra hallva először hátravetette majd csóválta a fejét, végül összecsapta a kezeit is, s nyugtalanul alig bírt magával. Az esküvő után természetesen rögtön megkérdezte Székácsot: „Hol vetted a beszédet?” Mire ő: „Ne árulj el, én ezt németből fordítottam.” Melczer: „Lehetetlen! Ez az én beszédem, ezt én neked írásban is megmutatom!” Végül abban maradtak, hogy ez a szóról szóra megvalósuló csoda nem más, mint nagy szellemek találkozása.

Van olyan Székács-életrajz, amelyik itt megáll. Csupán az egyedülálló memóriát érzékelteti, az egyetlen végighallgatásra pontosan megjegyzett prédikáció elmondásának esetét így értékelve: „Egyedülálló epizód Székács életében a keresztúri papnak a megtréfálása” . De ezzel a tréfával Székács még hazugságban maradt.

A történetnek azonban nincs vége azzal, hogy lelkésztársa előtt németből történt fordításnak minősítette a prédikációt, tehát nem mondott igazat. Visszaemlékezéseiben megírja azt is, hogy az esküvői vacsorán a pohárköszöntők között utoljára ismét ő kért szót: „Azon férfiúért emelem poharamat, kinek mai napon azon vallásos ihletettségért, mellyel a mai esketés végbement, mindnyájan lekötelezve vagyunk, s e férfiú nem én vagyok, hanem a jelenlévő helybeli lelkész, kedves tisztitársam Melczer úr. – Ámulat mindenfelől. – Sohase álmélkodjanak oly nagyon, a dolog igen egyszerű. S itt elbeszéltem, hogyan hallgattam el Melczer beszédét a méhesben, s minthogy nagyon megtetszett, s minthogy nem akartam, hogy e jeles beszéd veszendőbe menjen, s hogy megháláljam neki azon szívességét, mely szerint a boldog házaspár megesketésére felhatalmazott – magam beszéde helyett az övét mondtam el. Erre aztán kitört a vidámság, a jókedv és nevetés…”

A történet Székács szeretetére is példa: lelkésztársa ne érezze mellőzöttnek, megalázottnak magát, a szolgálatra felkészülten is félreállítottnak az utolsó pillanatban. De példa Székács József kivételes szellemi képességeire is, amelynek birtokában azt is megoldotta, hogy ne maradjon tüske szolgatársa szívében. Tehetségét és ebből fakadó világos látását sokak mellett József nádor is elismerte. Pesti lelkészségének első időszakában József főherceg volt az ország nádora, királyi helytartója, aki nagyon sokat tett Pest és Buda fejlődéséért. A Belvárosban a József nádor tér és a téren álló hatalmas bronzszobra hirdeti emlékét. Két felesége elhalálozása után elvett harmadik felesége evangélikus volt, Mária Dorottya. A nádornénak Székács javasolta a budai evangélikusok önálló gyülekezetté szerveződését, majd sikerült őt és a budai gyülekezetet is meggyőznie arról, hogy a budai templomot nem valahol a Tabán városrészben, hanem a Várban kell felépíteni.

Külön gond volt a telek megszerzése. Amikor kiderült, hogy az evangélikus templom épülne fel rajta, a telket mindig más szerezte meg, s ebben nem volt nehéz felfedezni a római katolikus klérus mögöttes, a templomépítést meggátolni akaró szándékát. Végül Székács ötlete segített a telek megszerzésében: egy evangélikus polgár volt a névleges vásárló, majd ajándékozási szerződéssel került a telek az egyház tulajdonába. Az előzetes tervbe Mária Dorottya beavatta a férjét is. József főherceg ezt válaszolta a feleségének: „Csináljatok, amit akartok, engemet hagyjatok ki a játékból, hanem hogy tudjad hányadán vagy, megjegyzem, hogy Székács prédikátor úrnak a kisujjában több ész van, mint a ti fejetekben együttvéve.” 

Rendkívüli tehetségéhez rendkívüli szorgalom párosult

Nemcsak Székács József tehetségére nézhetünk fel, hanem a szorgalmára is. Amit elért, kisdiákkorától kezdve kemény munkával érte el. Az, hogy a hat év gimnáziumot Mezőberényben négy év alatt végezte el, tehetsége mellett szorgalmán múlott. Pedig mostoha diáksors volt még az övé. „Az első évben a nevezett csaplárosnál hárman laktunk egy kicsin szobában, míg a tágas termet a borivók foglalták el. Szerencsére megszoktam a szabad levegőt s így nyáron a kertben tanultam, télen pedig a színben (kocsiszín) s csak addig voltam a szobában, amíg írtam, ha pedig fáztam, meghúztam magamat a sutban és nem lábatlankodtam.” Majd egy Szanszky Ádámné nevű rokon vette magához: „Nála laktam három esztendeig, s igen jó dolgom volt nála. De ő sem bánta meg, nem csak mert én mindenese, kertőrzője, pincemestere, tojás-szedője, számtartója, múlatója, imádkozó és éneklő társa voltam, hanem azért is, mert mindig volt egy-két jól fizető kosztosa, kiket csak azért adtak oda, mivel a tanárok jónak látták, hogy velem lakjanak.” Példának lehet hozni a soproni éveket is. Saját tanulmányai mellett tanítványai voltak: „El voltam tehát három évig úgy foglalva, hogy a négy iskolai órán kívül még öt magánórát adtam, s ezt nevezem én az isteni gondviselés kitűnő rendelkezésének felőlem. Mert ha lelkiismeretesen akartam betölteni állásomat, a naponkénti 9 óra után nem értem rá – mint némely társaim tevék – ide s tova kószálni, s a névnapi estvéken az olcsó, de erős soproni bort fogyasztani. […] Reggel fél nyolczkor az Ihász háznál kellett megjelennem, hol rántott leves és egy darab kenyér volt a reggelim; háromnegyed nyolczra mentünk az iskolába, hol tízig maradtunk; tíz órakor be kellett várnom Rudolfot, s vele mennem haza; 10–12-ig magánórát adtam: 10–11-ig Rudolfnak, 11–12-ig a két Ihásznak, kik már felsőbb grammatikai iskolába jártak. 12 órakor fél egy táján ebédeltünk s nekem vagy csak az ebéd előtti, vagy csak az ebéd utáni időm maradt szabad a délutániak tanulására. Háromnegyed kettőre indultunk, 4- kor kijöttünk 4–5-ig Rudolf, 5–6-ig Jancsi és Dani, 6–7-ig Turner, 7–8-ig vacsora s én csak ekkor vonulhattam vissza korán reggel elhagyott szobámba. Ezen rend három évig folyvást így tartott, kivéve szerda, szombat délutánt és vasárnapot. A szerda–szombat délután a magyar társaságnak volt szentelve, melynek én buzgó tagja, könyvtárnoka, stb. voltam, – a még megmaradt időt sétára kellett fordítanunk. Vasárnap délelőtt templom, délután séta, aztán szabadság. […] És így én – akkori felfogás szerint – gavallérosan megéltem s apámtól – s ez volt legnagyobb büszkeségem – nem kértem semmit.” A kemény munka, a percekre beosztott életvitel nemcsak diákkorát jellemezte, hanem egész életét is. „Minden idejét a munkának, a közügynek s az irodalomnak szentelte, sokszor megtörtént, hogy valami funkcióra készülve, már reverendában volt, de valami külső ok, például az illetők elmaradása miatt késlekednie kellett, így papi ruhában ült vissza íróasztalához s folytatta megkezdett munkáját” – emlékeznek rá kortársai. 

Markáns vonásai közé tartozott szerénysége

A rangkórság hiányának is nevezhetném. Nem vágyott emberi babérokra, elismerésre. Önmagát így jellemzi: „soha nem tartozott gyengéim közé, hogy feltoljam magam”. Ezt az önjellemzést még diákkorában írta magáról, de hitelessé egész élete teszi. Erre egyik példa házitanítói éveiből való. Az országba 1831-ben Oroszországból Galícián keresztül kolera tört be. A járvány miatt abban az évben országgyűlést sem tartottak, a Felvidéken pedig a kolera következtében parasztlázadás is kitört. Székács ekkor Rudnán, Temes megyében, a Nikolics családnál volt nevelő. Visszaemlékezéseiben a kolerajárványról is megemlékezik: „Általános rettegéssel várta mindenki. Mi is megtettük a magunkét Rudnán. Beszereztük az orvosságokat, a falut felosztottuk három részre, az inasokat betanítottuk az orvoslás kezelésére és felettök én vállaltam el az ellenőrködést. Mindennap kétszer jártuk be a falut, s hol choleraeset mutatkozott, azonnal hozzáláttunk a dörzsöléshez, stb. A kastélyban pedig az asszony felügyelése alatt a betegek számára főztek, úgy hogy a felüdülőknek innen hordták az ételt. Aránylag sokan betegedtek meg, de aránylag többen gyógyultak meg, mint az egész megye bármelyik falvában. Gyergyánfy alispán a járvány megszűnte után átjött Rudnára, megdicsért és azt kérdezte vajjon nem óhajtanék-e valamely kitüntetésért folyamodni, ő a megye nevében ajánlani fogna. Szemébe nevettem, s aztán ő is nevetett, s ő, sem senki, egy szót sem szólott többé a kitüntetésről, melyért még folyamodni is kellene. Mi hálát adtunk Istennek, hogy egyesek életét megmenthettük.”

A kitüntetést megkapta volna: „A nagy lármát valami Reisinger nevű megyei orvos ütötte és pedig az által, hogy valamelyik járásbeli orvosnak, ki czélszerűtlenül és hanyagon járt el a gyógyítás körül, azt mondta: ’hogy a rudnai nevelő nem orvos és mégis iskolába járhatna hozzá az Úr’. Ezt aztán több helyütt ismételve oly nagy hírre vergődtem a megyében, hogy a rudnaiak és a környékbeli parasztok mint orvoshoz jártak hozzám, s nem hitethettem el velök, hogy nem az vagyok.” – Kitüntetés, amelyikért még folyamodni is kellene? Mindössze 22 éves volt még ekkor. Huszonéves korban sokak számára lenne természetes egy ilyen, egyébként teljesen megszolgált elismerés. Neki elég, hogy hálát adhatott Istennek a megmentett életekért. Székács megválasztott pesti lelkészként a nádornét vonakodott meglátogatni. Amikor erre végül sor került, a nádorné neheztelését hallva késedelmét így okolta meg Mária Dorottya előtt: „Bocsásson meg, Fenséged, de én semmi hivatást nem érzek magamban az udvari élethez, én ilyesekben ügyetlen és tanulatlan vagyok, s aztán itt ezek a parquettekoczkák rám nézve nagyon fényesek és sikamlósak is, s ezekhez járul, hogy minden udvarnál fordulnak elő cselszövények s én sokkal büszkébb vagyok, hogy azoknak vagy szövője, vagy tárgya óhajtanék lenni”. Majd beszélgetésük a hit kérdéseiben mélyült el, amely után Mária Dorottya a párbeszéd folytatását kérte. A lelkész azonban véleményének fenntartása mellett tiszteletben kívánta tartani a nádorné meggyőződését is, előre elhárítva a hit kérdéseiben az esetleges összeütközést: „Én ezt kerülni akarom kíméletből Fenséged hitbeli meggyőződése iránt, mely előttem mindig szent marad, és kíméletből magam iránt, mint ki nem szeretnék később kegyvesztetten lépni vissza azon termekből, melyekbe Fenséged saját legkegyelmesebb szavai szerint is, eddig legalább soha benemtolakodtam”.

Az önteltség, a rangkórság nélküli életre mezőberényi diákkorában Benka Ádám tanára jelentett számára egész életre szóló példát. Amikor meghalt, Székács „Benka halálára” címmel írt ódájával búcsúzott el tőle. Ez az első, nyomtatásban megjelent verse, amely 1830-ban a Vörösmarty Mihály szerkesztette „Tudományos Gyűjtemény”-hez csatolt „Koszorú”-ban megjelent. Ebben egykori tudós tanárának sok nemes vonása mellett szerénységét is kiemelve őt így méltatja: „A méltóság csillamát kerülted / Nem hajhászván tarka rongyait”. Tanárának példáját pedig úgy szeretné követni, ha lelke által javallottan „pályám hozzád méltóan futom”.

Egyenes szívű, őszinte ember volt

Ezt Mária Dorottya mondta szemébe az idézett első beszélgetés végén, mint másoktól már hallott véleményt, de amelyről most személyesen is meggyőződhetett. Székács József falusi tímármester fiaként nem érezte többnek azt, ha valaki bárónak született vagy magas hivatalt viselt. A tiszteletet megadta, de véleményéből semmit nem hallgatott el. Ha igaza volt, nem nézte, hogy igaza kimondásának milyen hátrányos következményei lehetnek saját magára nézve.

Konfliktusai báró Podmaniczky Jánossal, egyházunk tagjával, a rákoskeresztúri egyház felügyelőjével egy esperességi gyűlésen kezdődtek, ahol a rákoskeresztúri tanító ellen a gyülekezet panaszt emelt. Az iratok felolvasása után a tanítót az esperesség közgyűlésileg akarta hivatalától elmozdítani. „Én, mint jegyző oda súgok az esperesnek, hogy hisz ez consistorium ( ) elébe tartozik, közgyűlésileg a vádlott kihallgatása nélkül ilyesmit nem határozhatunk. Az esperes pedig visszasúg, hogy János báró kívánja, s őt csak meg nem bánthatjuk, aztán meg báró Podmaniczky Lajos is ezt akarja, azt sem sérthetjük meg, mint elnököt. Ez felháborított és tüzes természetemnél fogva felugrom és dörgő hangon aposztrofálom e merényletet, kiemelvén, hogy ha ma consistoriális ítélet nélkül csapnak el egy tanítót, holnap ezt a lelkésszel, holnap után az esperessel tehetik. A nagy többség velem szavazott, az elnökség szólani sem mert, s el lett határozva a consistorium. Ez a tanítót elmozdította ugyan Rákoskeresztúrról, de további hivataloskodásra egyebütt alkalmatlannak nem nyilvánította. S minthogy ki tudja mennyi ideig maradhat kenyér nélkül, s mert némely követelései is voltak a gyülekezeten, ezt a consistorium 400 forintban marasztalta el a tanító javára.”

Podmaniczky bárót éppúgy, mint egyházunk több más akkori főrangú nemesi vezetőjét is sértette, hogy – „az egyház terén a nagy urak által évek hosszú során át gyakorolt önkény ellen kikeltem – folytatja Székács – és nagyobbára sikerrel és ha kellett, minden tekintet és tekintély mellőzésével. Nem örömest tettem ezt, mert én a kegyelet barátja voltam. De annyi volt e téren a visszaélés, hogy itt a tekintély előtt meglapulni, az egyház ügyeinek elárulása lett volna. Én tehát minden alkalommal felvettem a kesztyűt, ha becsülettel ki nem térhettem előle.”

Sokszor nem térhetett ki előle személyes beszélgetésekben sem. Amikor Podmaniczky báró leányainak vallásoktatása miatt felkereste, s jobb tárgyalási pozíciót akarván, mindjárt a beszélgetés elején belekötött abba, hogy a papja drágább posztóból készült ruhát visel, mint ő, a válasz így hangzott: „az én finomabb posztóm alatt több alázatosság lakik, mint az ő darócz posztója alatt, mely alól kirí a feltűnni akarás.” Majd a báró a vallástanítási könyvben talált kivetnivalót, a hittan és az erkölcstan sorrendjét akarván benne megváltoztatni. Ismét Székács válasza: „Ezt én jobban tudom; e részben nem fogadhatok el tanácsot Méltóságodtól éppen oly kevéssé, mint Méltóságod fogadna el tőlem, ha Keresztúron a szántást-vetést kritizálnám. Ezt Méltóságod érti jobban, azt meg én. Úgy van-e?” A válasz nem lehetett más, mint a visszavonulás: „Nem hittem volna, hogy oly érzékeny, – no hát legyen.”

Kettőjük között sok konfliktushelyzet adódott abból, hogy Podmaniczky báró egyházi elöljáróként sokszor nem tudott dönteni, végsőkig halogatta az ügyeket, még saját jó ötleteinek végrehajtását is. Amikor egy alkalommal megkérdezte Székácsot, mi az oka annak, hogy nem élhetnek tartós barátságban egymással, a válasz itt is kendőzetlenül őszinte és egyenes volt: „Méltóságod folyvást ígér és soha sem ér rá üdvös ígéreteit beváltani, úgy annyira, hogy majd azt prédikálják koporsójánál, 80 évig akarta a jót, de nemért rá, mert korán halt meg.” Nyíltan szembeszállt az 1859. szeptember 1-jén megjelent császári rendelettel. A pátens, a protestáns egyházak működését meghatározni akaró rendelet az egyházak autonómiáját, önrendelkezési jogát sértette. A pátens elleni egyházi szervezkedés élére Székács József állt.

Írásban korábban is védte az egyház autonómiáját, majd szóban is, egyházi gyűléseken és magas császári hivatalokban egyaránt. A bécsi kultuszminisztériumban a pátenst kidolgozó Zimmermann kultuszminiszter előtt ki merte mondani: „Uram, ha a pátens törvény én el nem fogadom soha, még ha az egész egyházban magam állnék is a véleményemmel, mert én mindörökké tagadom az állam azon jogát, hogy az az egyház megkérdezése és beleegyezése nélkül törvényt hozhasson, az egyház számára.”

Meggyőződését hajlíthatatlan keménységgel képviselte egyházunk  engedékenységre hajló vezetői, vagy éppen a dán nagykövet előtt is: „mi nem ismerjük el az állam azon jogát, hogy nekünk nélkülünk törvényt szabjon; […] inkább nyomorgunk és szenvedünk tehát, hogy szabadok maradjunk, – semhogy […] eláruljuk apáink hitét és egyházunk vérrel szerzett jogait”.

1860 májusától Albrecht főherceg helyét Benedek Lajos táborszernagy foglalta el, mint Magyarország katonai és polgári kormányzója. Ő történetesen evangélikus volt. Az őt köszöntő egyházi küldöttségünk egyik tagjaként Székács József is jelen volt, de külön később nem ment hozzá, akkor sem „ha a tolakodás természetemhez tartozott volna” – jegyzi meg Székács. Pedig Benedek nagyon elvárta, hiszen jól tudta, hogy a pátens elleni harcnak Székács a prominens vezetője, akit az év júniusában nagy szótöbbséggel püspökké is választottak. Végül Benedek hívatta magához. A beszélgetés elején a püspökre förmedt: „Mi az ördög az, hogy Ön hozzám nem jő? […] nekem Önre szükségem van ebben az átkozott protestáns dologban.” – A szelíden határozott válasz így hangzott: „Ha Exczellentziád így jellemzi azon protestáns ügyet, mely szentebb is, magasabb is, fontosabb is, mint bármely ügy, melynek szolgálatában Exczellentziád valaha állott, – úgy kár volt velem most is parancsolni.

[…] Én ott, hol hitem ügyét valaki úgy jellemzi, mint Exczellentziád, hallgatni nem fogok soha, mert a mi ügyünk nem átkozott, hanem áldott ügy, s kétszeresen fáj, hogy ezt Exczellentziád szájából kell hallanom, aki evangélikus keresztyén, s mint ilyen most az én kerületem tagja s így az egyháziakban alattam áll.” – Az egyenes válaszra az országkormányzó táborszernagy is stílust váltott: „No, no, ne vegye a kifejezésemet oly komolyan, nem akartam én vele egyebet mondani, mint hogy a protestáns ügy nekem sok bajt okoz s legjobb akarattal sem tudok azon kérdéseknél eligazodni, melyek körüle felmerülnek.” Innentől a beszélgetés, éppen úgy, mint a kettőjük közötti további megbeszélések is, már egyre testvéribb hangon folytatódtak, egészen a barátivá mélyült kapcsolatig. A császári rendelettel való szembehelyezkedéséért felségárulási per indult ellene, ki is hallgatták. A börtönt csak azért kerülhette el, mert a császári ház akkor már a kiegyezés felé hajlott, a vádat ejtették, a pátenst visszavonták, megengedve az egyházkerületeknek a gyűlések tartását és a tisztségekre történő szabad választásokat. Köszönhető volt mindez Székács József egyenes, következetes és bátor magatartásának is. A sok lehetséges példa közül még egy utolsó. Báró Prónay Gábor is egyházunk kompromisszumok felé hajló világi vezetői közé tartozott. Egyik tanácskozás összehívására Bécsből küldött táviratot azzal, hogy a pesti papokat hagyják ki belőle.

Székács erre így emlékezik vissza: „Ezt én megtudtam és feltettem magamban, hogy én ezen meg nem hívatást nyugodtan fogom viselni. Hanem aztán Ő Méltóságának tetszett személyesen megjelenni és a tanácskozmányra meghívni. De meg is mondtam neki az igazat s szemére lobbantottam azon olcsó hazafiságát, melyet kétértelmű magaviseletével űz. […] Megmondtam neki, hogy egyszer mindenkorra, ha van ellenem észrevétele azt adja elő négy szem közt, vagy nyilván a gyűlésben, s én helyt állok; ha hibázom, bevallom. De hogy engemet kizárással fenyegessen oly gyűlésből, melybe az egyház bizodalma választott, ehhez nincsen joga.”

Hogyan is mondta Mária Dorottya Székácsról? „Személyesen győződtem meg arról, mit másoktól hallottam, hogy Ön egyenes szívű, őszinte férfiú”. Ezzel a következetes magatartással mégsem ellenségeket szerzett, hanem barátokat, de személye iránti tiszteletet mindenképpen. Mert Székács József nem állt meg ott, hogy Prónay bárónak olcsó hazafiságot vetett a szemére, hanem végül karonfogva mentek a tanácskozásra. Benedek Lajossal a kapcsolata pár hónap alatt annyira testvéri lett, hogy amikor a táborszernagyot Olaszországba helyezték, Székács Józseftől fényképet kért, amit magával vihet, a búcsúzáskor pedig biztosította őt különös jóindulata és szeretete felől. S Podmaniczky báróval kapcsolatban Székács nemcsak a kemény vitákról ír, hanem hálás elismeréssel a következőt sem hallgatja el: „midőn engemet a Haynauféle rendelet nyílt megtámadásáért a katonai politzia elé idéztek, s félő vala, hogy baj ér, báró Podmanitzky János házról házra járt – anélkül, hogy erről egy szót tudtam volna – és mellettem informált.” 

A hazaszeretet is markáns vonás Székács József emberi arcán

Az általa is szerkesztett Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 1848. március 19-i száma „A sajtó szabad!” felirattal jelent meg, első oldalán „Ima” című versével. Ebben a szabadságot is Istennek köszöni meg: „Dicsőség legyen a mi Istenünknek, / A mi győzelmünk több mint emberi; Egy hosszú század, azt, mit egy szökő nap /Adott, álmodni sem meri.”

A következő szám „az alkotmányos szabadság ünnepére” költött két énekét közli, egyet prédikáció előtti éneklésre, a másikat pedig kimenőre. Amikor kitört a szabadságharc, s a szabadságot már fegyverekkel is védeni kellett, „Harang és ágyú” című cikkében buzdítja az egyházközségeket, hogy harangjaikat szedjék le és küldjék fel Pestre, hogy a kormány ágyút önthessen belőlük, „mert hiszen harangok nélkül is imádhatják Istent, de ágyúk nélkül nehezebben mentendjük meg a hazát”.

A harangot pótolja otthon szószéken a pap, az iskolában a tanító, a családban az apa érchangja, mely éppen úgy, mint a harang, buzdítsa buzgóságra a híveket Isten és a haza iránt. Amikor 1848 végétől a válságos idő miatt a lap nem  jelenhetett meg tovább, Székács a megszűnő lap utolsó számát egy áldást mondó fohásszal zárja: „A mindenható Isten pedig, ki minket szent Fia által szabadságra hívott, áldja meg nemzetünk szabadsági küzdelmeit dicsőséges diadallal. Ámen.”

Nem csodálkozhatunk azon, hogy a szabadságharc leverése után a haditörvényszék idézése elől bujdosni kényszerült. Amikor 1851-ben visszatért Pestre, és beidézték a katonai törvényszék elé, s bár nyílt bátorsággal és meggyőző erővel védte magát, csak a német nyelvű gyülekezet lelkészének, a mellette bátran kiálló Lang Mihály lelkésztársának köszönhető, hogy nem ítélték várfogságra.

Ezt ma szociális érzékenységnek szokás nevezni. Ez a mások iránti segíteni akarás benne önzetlenséggel is párosult. A tanítók fizetését az egyháztanáccsal 1200 forintra emeltette akkor, amikor a saját fizetése 800 forint volt. A lelkészek fizetésének egy másik része pedig akkor még a kötelezően előírt stóla volt a keresztelések, az esketések és a temetések alkalmával, amit nem mindenki tudott könnyen megfizetni. Székács erről azt írja: „Én ellenben, kezdő fiatal ember, minden szegénynek örömest szolgáltam ingyen”.

Ugyanígy gondolkodott Lang Mihály lelkésztársa is, a német gyülekezet lelkésze. Székács úgy jellemzi, mint aki „e részben a legkitűnőbb ember volt, ki a szegények iránt példás szeretettel viseltetett, de egy nagy hiba volt ott, hogy háta mögött egyházfia zaklatta a híveket. Én ellenben világosan és határozottan megmondtam egyházfimnak, ki egyébiránt sem volt kapzsi ember, hogyha megtudom, hogy ő valaha oly családhoz, melynek én a stólát elengedtem, vagy mely az én stólámat fizetni elfeledte, azt kérni megy, azonnal összeszedheti sátorfáját. Igaz, hogy gyakran lettem nevetség tárgyává. Mert midőn oly szegényhez mentem temetni, kinek a stólát elengedtem, 4-5 bérkocsit és mindenféle temetkezés pompát találtam. Erre telt – velem pedig elhitették, hogy földhöz ragadt szegények. De én erre azt feleltem: az az ő dolguk! Ha lelkökre veszik, hogy csaljanak, végezzenek lelkök ismeretével. Én inkább megcsalatom magamat százszor, hogysem egyszer terheljem lelkiismeretemet könyörületlenség vádjával. Ezt mindenki tudta és – sietek megjegyezni – nem volt okom ezt megbánni, még anyagilag sem; mert mit a szegényeknél vesztettem – ha ez veszteségnek mondható –, a gazdagok azt bőven és fölösen kipótolták.

Aztán meg a szegények sem olyan hálátlanok, mint sokan hiszik. Sok szegény, ha jobb karba jutott, eljött hozzám, és hálás szívvel fizette meg, mit egykor elengedtem neki.” Székács József saját élete vezérelvét is megfogalmazta egyik epigrammájában: „A hálátlannál nincs rútabb senki; – kivéve / Azt, ki a jót egyedül hála fejében teszi.” A Pesti Egyház szegényeinek megsegítésére Ruttkayné Kossuth Lujza közreműködésével megalapította a „Tabitha” egyesületet. Ennek nőtagjai hetenként egyszer azért jöttek össze, hogy a maguk gyűjtötte pénzen vásárolt ruhaanyagokat megvarrják és a gyülekezet szegény családjaihoz eljuttassák. Ez az egyesület egészen a 2. világháború utánig végezte a pesti evangélikusok között a szociális munkát. Idővel kiszélesedett körű tevékenységük látogatásokból, árvaházi felvétel intézéséből, állásközvetítésekből, szegénygondozásból állt, de szerveztek szövő- vagy felsőruha-varrási tanfolyamokat is. Az egyesületi formát a II. világháború után kiteljesedő diktatúra szüntette meg. Az egymáson való segítést egész egyházunk feladatává is tette a Gyámintézet felállításával. A szabadságharc és az azt követő önkényuralom miatt eszméje csak 1860-ban valósulhatott meg, amikor megalakult az Egyetemes Gyámintézet, de ennek gondolatát már 1846-ban felvetette a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap egyik cikkében. Itt rámutatott arra, hogy a protestáns egyház a maga szegénységében mindenkor megfelelt hivatásának a maga erejéből, mert Istenen kívül senki sem segítette. Megadta Istennek, ami az Istené, a császárnak, ami a császáré, s a hazának, ami a hazáé. És e három közül adósai „csupán az Istennek vagyunk. Alapítónk, hitelezőnk csak ő volt. Legyen áldott az ő szent neve!” Azért a jelen nagy szegénységében sem szabad elcsüggedni, mert „a magunk szegényei vagyunk”.

Azonban összetett kézzel várni a segítséget nem szabad, dolgozni, munkálkodni kell. Az országhoz folyamodni segítségért nem tanácsos, mert az az egyház, amelyik híveinek segítsége és buzgalma által magát fenntartani nem tudja, s az országhoz megy koldulni, az a kegyelemfillérekért szabadságát szokta odadobni. A Krisztus egyházának az állam bőséges adományai ártottak a legtöbbet, mert papjait oly ország uraivá tették, mely e világból való. Ki-ki küldje el a maga felesleges krajcárját a nemes célra, a krajcárokból majdan forintok lesznek, s az így begyűlt összegből oda lehetne juttatni, ahol a szükség a legnagyobb.

A Gyámintézet megalakulásakor a császári önkény megakadályozta, hogy német mintára felvegye Gusztáv Adolf nevét, ami később már megtörténhetett. A szocializmus önkényének szintén nem tetszett a svéd király neve, a Gyámintézet szervezetét Gyülekezeti Segélyre változtatták. Ma újra Gusztáv Adolf Gyülekezeti Segély annak a szolgálatnak a neve, amelyet Székács József segítőkészsége indított el egyházunkban. A Gyámintézet 75 éves jubileumán Broschko Gusztáv Adolf Deák téri lelkész mondta Székácsról: „Ha egyebet nem alkothatott volna, csak a gyámintézetünket, akkor is örökre beírta volna nevét egyházunk történetébe.” S talán egy újabb revízió alkalmával visszatérhet énekeskönyvünkbe a Székács által írt gyámintézeti ének is: „Éleszd Isten, bennünk erőddel / A szeretet alvó tüzét; / Hogy a részvétnek szent örömmel / Oszthassuk áldott gyümölcsét; / S ha egy tag fájdalmi nagyok, / Gyógyítsák az összes tagok.” 

Mélyen hívő ember volt

Nem csak lelkészi szolgálataiban nyilatkozott meg Székács József hite, de mindennapjaiban is. Egész élete tanúskodik erről, ezekből is csupán néhány kiragadott példát ismertetek. Tizenhét éves, mikor kocsin Orosházáról Csongrádig vitte apja és Mihály bátyja, ott halászokra bízta, akik halat szállító szekereiken elvitték Pestig. Onnan ugyancsak szekereken jutott el Sopronba, utazva hosszú napokig. Három évig nem látta szüleit, testvéreit, otthonát. Csongrádon az utolsó házig elkísérte a hazafelé induló kocsit és hosszan integetett utána. Az elválásra így emlékezik vissza: „Otthon midőn anyámtól és testvéreim s rokonaimtól váltam el, némi álszégyen is tartóztatott, hogy nagyon ne sírjak; de itt amint atyámat és Mihály bátyámat láttam elvágtatni a kocsin s idegenek között, mint idegen egyedül maradtam – keservesen kisírtam magamat s örültem, hogy emberek nem látták siralmamat, csakis azon Isten kiben mindig bíztam, s ki tudója volt, hogy siralmam szívemből fakadt.” Hite sugárzik igehirdetéseiből. Lehetetlen erről részletesen szólni, legyen elég csupán egyetlen prédikációjának üzenetére utalni. Árvízi beszédét 1838. április 1-jén mondta el, alig két héttel a jeges ár levonulása után. A veszteségüket hordozó emberek a templomba még sáros utcákon, összerogyott házak között jöttek a veszteség kétségbeesett terhével. Ebből a helyzetből csak az élő hit találhatott kiutat. Az akkor alig négy hónapja beiktatott lelkész igehirdetése vigaszt, erősítést és kapaszkodót sugárzott: „Reményünk nem fog megszégyeníteni, mert Isten van felettünk ő a jelenben nem hagy elmerülni, s szent keze véd bennünket mindenha. Építsünk reá s nem építünk fövényre, támaszkodjunk reá, mert ha az Úr nem védi a várost, az őr hiába vigyáz. […] Veszteségünk nagy, nyereségünk nagyobb Ámen.”

Hite sugárzik imádságaiból is. Amikor az 1859. december 15-én, a pátens elleni tiltakozás tárgyában összehívott gyűlésen megjelent csendőrhivatalnok közölte a gyűlés elnökével, hogy vagy oszlassa szét a gyűlést, vagy mint foglya kövesse őt, akkor Székács József szólalt meg: „Ez erőhatalom, ez ellen nincsen fegyverünk, mint legfölebb az imádság.” Az imát az idős egyházi elnöknek kellett volna elmondania, de ő kérőleg Székács Józsefre tekintett. Az imádság utóbb leírásra is került. Az alkalmon jelen volt a későbbi egyháztörténész, Zsilinszky Mihály is. Ő az eseményt úgy idézi fel, hogy az imádság hatását tollal leírni nem lehet.

„Soha ilyen rögtönzött imát nem hallottam, mely annyira megrázta volna a szívet és velőt egyaránt; melynek hallatára a kormány fegyveres durva eszközei ott állottak tehetetlenül, könnyes szemekkel és remegő karokkal, míg a vallásos és hazafias lelkesültség legszentebb tüzétől ihletett egyháztagok égbekiáltó némasággal oszoltak el.” Később a pátens ügyében Bécsben megjelent küldöttséget a császár nem akarta fogadni, így Rechberg miniszterelnöktől dolgukat el nem végezve oszlottak el. Székács így emlékezik vissza erre: „Előbb azonban hogysem ezt tennők, illő, hogy buzgó imádsággal fejezzük be sikertelen, de híven és egyházunk javára tiszta lélekkel irányult működésünket.

Ez az imádság ismét nekem jutott, mintha tudták volna, hogy nyilván és titkon alig imádkozott egyházunk megmentéséért e nehéz időkben többet és forróbban valaki, mint én.” Gyülekezeti munkájára és mindarra, amit életében  elvégezhetett, már idős korában írt visszaemlékezései végén így nézett vissza: „Híven előadtam mi ezekben osztályrészül nekem jutott, de tartozom az utókornak azon vallomással, hogy mindezt oly mértékben el nem érjük vala, ha a gyülekezet legjobbjai nem gyámolítottak volna. Nem adhatok hálát eléggé Istennek, azon kegyelmeért, hogy így megsegített; hogy köztem és a hívek között lényeges összeütközés soha nem volt; hogy a hívek megbíztak bennem s becsületesen támogattak mindenkor; hogy irántam és családom iránt folytonos és gyengéd figyelemben nyilatkozó szeretettel viseltettek; hogy azon méltán irígylett lelkészekhez tartozom, kiket hívei a megbecsülés, az elismerés karjain hordoztak mindenkor és még ellenségei is örömest tették azon vallomást, hogy kevesebb, vagy nagyobb sikerrel, de mindenkor híven teljesítettem kötelességemet. A dicsőség mindezekért az Istené, kinek neve legyen áldott mind örökkön örökké. Amen.” 

Székács József azok közé tartozott, akiknek az élete és a hite egy

Egyéniségének egyik legmegragadóbb vonása ez. Ezért volt hiteles ember. Hitét élete igazolta. Hite meghatározó volt fiatal nevelői korszakában is. Pesti lelkésszé történt megválasztása után Székács József három hónapra még visszament a Nikolics családhoz, ahol korábban évekig nevelő volt. Ez a család rokoni kapcsolatban állt a szerb fejedelmi családdal. „Ezen időbe esik azon jelenet is, melyet az 1867-ben meggyilkolt Milán szerb fejedelem – akkor mintegy 13-14 éves fiú – sohasem feledett el. Csak annyira emlékszem, hogy inasát dühében és pedig ártatlanul felpofozta, megrugdalta, stb. Jefrem (= a fiú édesanyja) elkeseredetten s szinte bosszúsan a szobámba hozta a fiút, hogy büntessem meg, szabadon, legjobb belátásom szerint. Én a fiút leültettem, s vele nyugodtan elbeszéltettem az egész esetet, azt aztán socratice (= szókratészi módon, azaz irányított párbeszéddel) vele együtt megbíráltam, kiemeltem az emberi méltóságot, melyet tisztelnünk kell, s melyet ő a szolgánál oly megbocsáthatatlanul lábbal tapodott, a haragot, amely elvette az eszét, az önuralmat, mely nélkül hivatását a legkevésbbé teljesítheti, mint fejedelem; a kötelességet bocsánatkéréssel tenni jóvá a megtörtént sérelmet, stb. Persze a fiú mindig azt várta, hogy mikor fogom már a botot – de büntetésül azt szabván neki, hogy az inasa előtt vallja be, hogy méltatlan volt iránta és hogy ezt fájlalja – ez eleinte nem ment a fejébe s midőn hozzá tevém, hogy Jefremtől is bocsánatot kell kérnie s fogadást tennie, hogy többé ily magaviselettel nem szomorítja meg, stb, stb. Végre a gyermek kimondhatatlanul fájdalmas sírásba tört ki. Aztán szünet állván be, nyakamba borult, és kért, hogy vele mennék, s nem csak hogy mindent megtett, amit kívántam, de azt is fogadta, hogy mától fogva jó ember leszen. E naptul fogva csudálatos ragaszkodással viseltetett irántam” – említi az esetet Székács azzal, hogy maga az egész jelenetet el is feledte volna, ha két évtized után maga Milán, már mint szerb fejedelem, nem juttatja eszébe. A fejedelem az eset után 22 évvel egy levél kíséretében küldte el trónörökös unokaöccsét Pestre, Székácshoz. Levelében a következőt kérte: „venném magamhoz nehány évre Constantinovics Sándort s neveljem őt azon elvek szerint, melyekre őt Mehádián tanítottam”. Székács nem is értette, mire hivatkozik, amíg a fiú anyja fel nem világosította, „elbeszélvén, miként a fejedelem nemcsak élénken emlékezik a Mehádián töltött hetekre, hanem sok alkalommal élénken és örömest beszéli el bizalmas körökben, hogyan tanítottam én őt emberségre”. A hit és az élet egységét várta el szolgatársaitól is. Sok szatírája közül az elsőben minden felekezetű lelkésztársaihoz fordul. Szatírája nem maró gúnnyal támadja őket, emberi gyengeségeiket mégsem hallgatja el: „Óh, a papnak sokat kén’ tudnia! /Vagy tán inkább: sokat kén’ tennie! / Vagy tán még inkább: azt is, emezt is! /A főparancsot tudni nem nehéz: / Istent szeretnünk mindenek felett, / Embertársainkat, úgy mint önmagunkat, / Ezt tudni szép, de teljesítni szebb, A példát tőlünk várja a világ…” Szolgatársainál mindig számon kérte, ha hitük és életük nem fedte egymást. Lelkésztársai között több is volt, akik az egyházi autonómiát sértő császári rendeletet, a pátenst óvatosságból, vagy a várható megtorlás következményeitől való félelemből elfogadták volna, egyes esetekben egyenesen védelembe is vették azt. Az esperességi gyűlésen Székács élesen elítélte a pátens kérdésében hallgatni akaró lelkésztársait: „az ellen nincs más fegyverünk, mint a tiltakozás; hogy ily eldöntő pillanatokban a hallgatás legszentebb jogaink elárulása, s így kiáltó bűn volna; hogy ránk nézve azon kérdés – melyet itt többen feltettek, hogy tiltakozásunknak nem lesz eredménye – mellékes dolog, itt a fő dolog az, hogy mit mond lelkiismeretünk, ez pedig nem mondhat egyebet, minthogy tiltakozzunk.” Ha pedig emiatt a gyülekezetekre megtorlás várna, akkor „a gyülekezet méltán megvárja a lelkésztől, hogy azt mellével fedezze, miként, hogy a gyülekezet is, mint egy férfiú álljon a lelkész mellett és mögött. Mert ha ily eldöntő perczekben magára hagyjuk azon gyülekezetet, melynek jótéteményeit élvezzük, az Úr jellemzése szerint nem pásztorok vagyunk többé, hanem béresek.” Majd más ország történelmi példájára utalva, amikor az állam a protestánsokat, s különösen ezek lelkészeit pénzzel kenyerezte le, kérdése lelkésztársai felé lelkiismeret-vizsgálattá mélyült, hogy magatartásuk mögött nem a jutalom reménye húzódik-e meg? Volt lelkész, aki tiltakozása jeleként elhagyta a gyűlést. A többség Székács mögé állt, megértve, hogy nem cselekedhet lelkiismerete ellenében. Az élet és a hit egysége élete mindennapos helyzeteiben is tükröződik nála. Amikor valaki életében „nem igazolható tettekért” kapott anyagi előnyöket látott, akkor ő a tiszta lelkiismeretében találta meg lelki békéjét.  

Székács József sem volt, nem lehetett hibák nélkül való

Az eddigiek mintha azt igazolnák, hogy tökéletes ember volt, hiszen csak jót mondtunk róla. A kép azonban csak akkor teljes vele kapcsolatban is, ha nem hallgatjuk el emberi gyarlóságait sem. Annál is inkább, mert ilyenekre maga is utal, és ezzel válik visszaemlékezése hitelesebbé is. A gyónásnak is beillő önjellemzés ott fogalmazódik meg, ahol a házasságkötéséről ír, hogy ti. mit mérlegelt akkor, amikor magának feleséget keresett. Erről így tesz vallomást: „Ismertem magamat, mint aki a csendes magány és csendes foglalkozás barátja voltam mindig, s így oly nőt nem használhattam, aki időmet udvarlás és turbékolás vége hosszan igénybe vette, vagy egy sereg rokonságot hozott volna a nyakamra, hogy lakásomon hemzsegjenek az atyafias látogatók. Aztán mi tagadás benne, amely mértékben szerettem a nyilvános tárgyalásokban az ellentmondás ostromát, épen oly kevéssé szerettem az ellentmondást otthon, hol én jó vagy rossz szokásaimat souverain hatalommal vittem keresztül, s jól esett, ha e részben, ha fejcsóválva is, meglapultak előttem enyéim.” Nem szívmelengető önjellemzés ez és baljós előjel is lehetne egy párkapcsolatra nézve. Házassága mégis páratlanul szép lehetett: „Most 36 esztendő után megindult kebellel tehetem azon vallomást, hogy e házasságot soha sem volt okom megbánni; sőt áldom az Istent, hogy nekem Juliskámban egy ily hű, gondos, okos, gyengéd nőt, gyermekeimnek benne ily páratlan anyát ajándékozott. […] Voltak koczódásaink is, mi rendszerint onnan származott, hogy mind a ketten nagyon idegesek voltunk. Ezen úgy segítettünk, hogy szabály gyanánt állítottuk fel, miként egyszerre ketten soha sem haragszunk, hanem csak akkor beszélünk egymással, ha a harag már lecsillapult. Ennek két jó oldala volt, az, hogy a duzzogónak soha sem volt alkalma feleselést idézni elő és hogyha aztán helyre állt a nyugalom, akkor rendesen azt találtuk, hogy a dolog oly egyszerű, oly jelentéktelen, hogy bizony kár volt volna duzzogni miatta.” Mindenki élete emberi gyarlóságokkal is terhes, ideges órákkal és „koczódásokkal” is. Az ő élete is. Érte talán jogos elégedetlenség is képviselői szereplésével kapcsolatban, amelybe beletartozott a ’67-es kiegyezés is, amelyik évben a királyi tanácsosi címet és a Lipót-rend lovagja kitüntetést is kapta. Ez is szült elégedetlenséget. Ember volt, rossz szokásokkal is, a tévedés jogával is, Isten bűnbocsánatára szorultan. De így jön hozzánk Székács József még közelebb. Azokat az imádságait sem csak a teológiai képzettség mondatta vagy íratta le vele, hanem szívének indítása, amikor bűnvallással állt Isten elé: „Vétkeztem, Uram… ne szállj pörbe velem, mert így meg nem állhatok… te javítsd ki, amit én helyrehozni gyarló és elégtelen vagyok.” 

Befejezés

A fenti előterjesztés három alkalommal elhangzott előadások összegzése, amelyekben az egyes mondanivalók részben külön hangzottak el, illetve az előadások közötti átfedéseket a más hallgatóság menti. A három alkalom közül az egyik Budapesten volt 2009. február 8-án, a Deák téri gyülekezetben, Székács József születésének bicentenáriumán tartott emléknapon. A másik két alkalom Orosházán volt 2009. március 28-án és 29-én, az Orosházi Evangélikus Gimnáziumban és az orosházi gyülekezet szeretetvendégségén.

Az előterjesztése bennem vállalkozhattam többre, mint Székács József műveiben és élete eseményeiben tükröződő néhány arcvonásának megrajzolására. Tudom, hogy az általam róla rajzolt portré vázlatos, és nem csak az előadások idői korlátai miatt. Az esetlegesség elsődleges oka: csak azt mondhattam el, amilyen mélységig eddig megismerhettem őt. Ezért csupán utalni tudtam gazdag irodalmi, vagy korában ugyancsak közismert szónoki tevékenységére. Nem szóltam a megindult protestáns teológiai intézetbeli tanári működéséről, ahol egyházi szónoklattant, újtestamentumi exegézist és neveléstant adott elő. Az általa szerkesztett folyóiratok anyagának és cikkeinek teljes feldolgozása is el nem végzett feladat még, éppen úgy, mint püspöki egyházkormányzati szerepének feldolgozása. Ezeken túl is még sok olyan terület van, amelynek alaposabb ismerete tovább gazdagítaná, színesítené és mélyítené el Székács József máig ható jelentőségét és személyiségének vonásait. Mindez egy túlságosan gazdag életműre utal, amelyik nem fér bele egyetlen emléknap vagy előadás keretei közé. 

Forrás:

Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1848. december 31.

Benkő István: Székács József élete és irodalmi munkássága. Marosvásárhely,

1901.

Emlékfüzet a magyarhoni Gusztáv Adolf Gyámintézet 75 éves jubileumáról: 1935. november 13–15.

Keresztyén Énekeskönyv 275. éneke.

Zsilinszky Mihály: Dr. Székács József evangélikus püspök 1809–1876, Budapest,

1909, 39.

Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1844. évi utolsó szám.

Imádságok és buzgólkodások evangélikus protestáns keresztyének számára, Pest,

1866.

Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, Protestáns Lelkészi Tár, Lelki Kincstár.

Székács József püspök visszaemlékezései, szerk. Kertész Botond,

Budapest, 2009.