Rudolf Keller: A teológia jelentősége az egyetemi tanulmányi rendben

Hölgyeim és Uraim! 

A mai napunk összefoglaló témája így hangzik: „a teológia létjogosultsága a 21. században”. Előadásomban e téma keretein belül egy tudatosan körülhatárolt részterületet kívánok megvilágítani.  

Németországban manapság érdekes és izgalmas fejlődés részesei vagyunk, jóllehet mindennek megvan az előzetesen szépen kialakult sémája. A teológia szakos egyetemi hallgatók csökkenő száma következtében kialakult helyzetet a minisztérium apparátusa oly módon értékeli, hogy az egyetemek személyi állományát le kell építeni, amivel csökkenteni lehet a személyi kiadásokat. Egy szabad államban a teológia létjogosultsága az egyetemek kialakult rendjében nem csak a tudományos munka szabadságától függ. Hanem ez annak a kérdésnek is a függvénye, hogy az egyház és az állam mennyi pénzt tud biztosítani a teológiai képzés fenntartására. Németországban most ezt tapasztaljuk. Az országban a teológiai képzés intézményeit, a meglevő gondolkodási és vallásszabadság ellenére, leépítik, ugyanis a pénzszűke ezt követeli.  

Ezek a fontos szempontok persze országonként eltérő módon jelentkeznek, függvényében annak, hogy milyen a finanszírozási és a támogatási rendszer. A teológiai egyetemi létjogosultsága tehát ezek alkalmazásától, valamint a kormányok készségétől is függ. Ezekben a kérdésekben persze aligha foglalhatna állást bárki s külföldről érkezve. Önöknek is saját országuk mindenkori felelős beosztású embereinek, valamint az igények és lehetőségek tudatában kell állást foglalniuk. A megváltoztathatatlan keretek hatással lehetnek a pénzbeli és emberi forrásokra. 

A külső feltételektől most ahhoz az önértelmezéshez fordulunk, amellyel  a teológia saját létjogosultságát megalapozza a főiskolai képzés keretein belül. Itt is érvényesek külső kritériumok. Amennyiben az egyház a tanárok és a lelkészek alkalmazása feltételéül akadémiai szintű végzettséget szab, akkor gondoskodnia is kell az ilyen képzés feltételeiről. Ha az egyháznak fontos, hogy alkalmazottainak diplomáját államilag nyilvánosan elismerjék, akkor magára nézve is figyelembe kell vennie, és be kell tartania azokat a minőségi követelményeket, amelyeket az állam előír. Az egyetemi szintű teológiai képzésnek továbbá két belső okból is tekintettel kell lennie az egyházi szükségletekre. Először is biztosítani kell leendő munkatársainak a képzését, másrészt pedig lelki és szellemi értelemben hozzá kell járulnia az egyházak szerepvállalásához abban a mindenkori helyzetben, amelyben területenként eltérő, sajátos szocio-kulturális kontextusban élnek. Emellett természetesen részt kell vállalnia a szomszédos fakultásokkal folytatott párbeszédben, amely ugyancsak hozzájárulhat a teológiai kutatás fejlődéséhez. 

Ismerünk arra vonatkozó példákat, hogy a szocio-kulturális kontextus erőteljesen befolyásolta a teológiát. Ma ámulunk sok tudós tudományos teljesítményén, akik előttünk munkálkodtak. Németországban bizonyos teológiai munkákon megmutatkozik, hogy azok milyen nagymértékben kellett, hogy adózzanak saját koruk társadalmi elvárásainak. Minthogy a porosz-német császárságban a trón és az oltár szorosan egybetartozott, nem kevés teológus erőteljesen támogatta az uralkodó politikáját. Ma csodálkozva olvassuk némely teológus állásfoglalását az 1914 és 1918 közötti háború eseményeivel kapcsolatban. A nemzetiszocialista erőszakuralom alatt sok egyetemi oktató tette magáévá a Führer, Adolf Hitler céljait, és támogatta a „Német Keresztyének” őhozzá tartozó mozgalmát, de legalábbis eltűrte azt, és kritikus véleményét nem merte nyilvánosan megfogalmazni. Természetesen az veszélyesnek is bizonyult volna a korabeli rendőrállam keretein belül. Mások viszont bátor szavaikért komoly hátrányokat szenvedtek el, egészen a börtönig és a vértanúságig.  Az NDK-ban a széleskörű ellenállás időszaka után megszületett az „egyház a szocializmus” modelljének kísérlete. Ebben az esetben is érvényes volt az, hogy mindazok, akik nem akartak ezen az úton járni, nem tehettek fel következmények nélkül kritikus kérdéseket az államnak. A teológia itt is, akár csak korábban a nemzetiszocializmus idején, nehezen találta meg a maga útját. Németország nyugati részein véleményem szerint némileg más eredményekre jutunk annak vizsgálatában, hogy teológia milyen mértékben alkalmazkodott az államban uralkodó nézetekhez, de azért itt is érdekes felfedezéseket tehetünk. A teológia itt sem volt mindig eléggé kritikus bizonyos divatáramlatok és uralkodó vélemények iránt. Mindezt például az 1968-at megelőző, illetve azt követő, a politikai etika kérdéseit érintő állásfoglalásokon figyelhetjük meg. Feltűnő, hogy milyen hatások érte kívülről a teológiát 1968-at megelőzően, 1968-ban, valamint azt követően. –Széles körben ismeretes az a modell is, amit a magyar evangélikusok a kommunista rendszerben „diakóniai teológia” címen érvényesíteni próbáltak. – Itt Romániában is volt ilyen irányzat? Bizonyára különbséget kell tenni az evangélikus, a református és az unitárius egyházak között, tekintettel a román ortodoxiától való kölcsönös függőségre, valamint a különböző vallási áramlatok nemzetiségi vonatkozásaira. 

Kétség nem férhet ahhoz, hogy a teológia nem hangoztathatja csupán a maga időtlenségét, hanem a mindenkori időbeli és környezeti összefüggések között kell megnyilvánulnia és önmagát másokkal megértetnie. De mivel támasztja alá a teológia azt az igényét, hogy jelen kíván lenni az akadémiai képzés általánosan elismert szakjai között? Az állam, amely általában a képzés kereteit megteremti, nem tud az ország valamelyik vallásával azonosulni. Ahol ezt mégis megteszi, mint például a többségében római katolikus Lengyelországban a rendszerváltozás óta, ott nagy problémákat okoz a kisebbségi egyházaknak. Az államnak polgárai békés egymás mellett élését kell biztosítania. Ez érvényes arra is, hogy a többség mellett élő kisebbségek jogait mindenkor biztosítani kell. Lengyelországban az evangélikus egyház jobb kapcsolatokat ápolt a katolikussal addig, amíg a kommunista állam valamennyi vallási csoportosulást egyformán ellenségesen tekintette. 

Azokat a kereteket határoztuk eddig meg, amelyek közepette a teológiának a maga létjogosultságát meg kell okolnia. Ezt meg kell tennie annak érdekében, hogy mind a vallási szempontból semleges, mind a valamilyen felekezetnek elsőbbséget nyújtó állam, de még a keresztyénellenes állam is, megértse és átérezze. Határozott meggyőződésem, hogy létjogosultságát a teológia pusztán azzal nem tudja megindokolni, hogy csakis olyan véleményeket hangoztat, amilyeneket a társadalom szívesen hall. Azzal az igénnyel sem léphet fel a teológia, hogy ő maga határozza meg, hogy éppen mit tart fontosnak és helyesnek. Kortársak felteszik a kérdést, miért kell még egy olyan tudománynak léteznie, amely a termelés növeléséhez és az életszínvonal emeléséhez nem tud hozzájárulni. A teológiának azonban súlyt kell arra fektetnie, hogy feladatát Isten és az emberek szolgálatában töltse be. Amennyiben Istennek akar szolgálni, és tudatában van annak, hogy elsősorban őneki tartozik felelősséggel, elkerülheti azt a hibát, hogy kizárólag az ember felé fordul. Feladata persze abban áll, hogy Istennek az ember iránti barátságát és szeretetét továbbadja, minthogy Isten ezzel bízza őt meg. Isten szeretete azonban nem utópiákban vagy pusztán a társadalmi jólétet hangsúlyozó álmokban valósul meg, hanem az Istennel való tényleges konfrontálódásban. Luther, akit ebben az összefüggésben szívesen idézek, a zsoltárokhoz írt előszavában nagyon fontos megállapítást tett. A zsoltárok gyűjteményét olyan könyvnek tartotta, amelyben az ember olyan szavakra bukkan, amelyek az ő saját szavaivá válhatnak. Ezt írja: „Valaki, bármilyen helyzetben van is, a zsoltárokban olyan szavakat talál, amelyek saját helyzetére rímelnek és arra alkalmazhatók. Mintha csakis az ő kedvéért fogalmazták volna meg azokat. Jobbat ő sem mondhatott volna, szebbet nem is kívánhatott volna.” Luther megfogalmazása a kulcsot jelenti az ószövetségi zsoltárok műfajához. Mivel Luther a Bibliának ezt az imádságos könyvét korokon átívelő könyvnek tartja, ezért szövegek egészen aktuális üzenetét hallhatja meg. Ennek következtében aztán rá is mutathat arra a segítségre, amit a mai olvasó a zsoltárokból meríthet. A zsoltárokat olyan szöveggyűjteményként tudja ajánlani, amely a későbbi korok embere számára is mutatja az utat azon az ösvényen, amelyen a minden szenteket bizton lehet követni. Ennek következtében Luther szerint el lehet kerülni a tévutakat. A zsoltárokban, mint egy képen, rá lehet ismerni a szent keresztyén anyaszentegyházra. „Ezért vedd magad elé a zsoltárok könyvét, és rendelkezel egy jó, világos, tiszta tükörrel, amely megmutatja neked, milyen is a keresztyén élet. Igen, ebben megtalálod önmagadat és a helyes „gnóthi szeauton”-t is, valamint magát Istent és minden teremtményét.” (WA.DB10/I, 105,6-9.). Luther ezzel az antik delfoi követelményéhez kapcsolódik, amely a jósda előcsarnokának falán volt olvasható, és amit minden görög istennek az emberrel kapcsolatos igényeként értett. A „Gnóthi seauton” mondás eredeti értelme ez volt: „Halandó ember, halandóságodban ismerd meg önmagad!” Luther ezt a keresztyénség előtti filozófiát idézi, amelyet keresztyénként persze átalakít, és egészen máshogy alkalmaz. Hogy lássuk, mindez mit jelent a reformátornak, két más iratból vett idézetet is mellé helyezek, itt ugyanis világos lesz, hogy a „Cognitio Dei et hominis” a reformátori teológiának azt a formuláját jelenti, amely tárgyát, a „subiectum theologieae”-t az istenismeret és az emberi önismeret egységeként fogja fel. A teológia tárgya Isten és az ember megismerése. Az istenismeret és az önismeret dialektikus egységét Luher már a Római levélről szóló előadásaiban (1515//16-ban) meggyőzően kifejtette. „Amikor Isten az ő megismerhetőségét közvetíti az embernek, akkor ő az önismeretet is ébreszti. Az igazi önismeret a megigazító Istenbe vetett hitre irányul: ez több, mint elméleti belátás , ez az emberi létezés lehetővé tétele.” Érdemes idézni a Disputatio de homine-ból is (1536): „Nincs remény arra, hogy az ember lényege szerint önmagát megismerje. Erre csak akkor juthat el, ha meglátja a forrást, aki maga az Isten.” Előadásom érdekes elágazása lenne e fogalom fejlődéstörténetének bemutatása a nyugati szellemtörténetben és különösen Luthernél, ám az idő rövidsége miatt erről le kell mondanunk. Visszatérünk hát Luther egyszerű megfogalmazásához a zsoltárokhoz írt előszavában. A zsoltárokkal való foglalkozás igazi önismeretre vezet. Ez azt jelenti, hogy az önismerettel akkor találjuk meg igazi helyünket, ha felismerjük, hogy Isten színe előtt élünk. A zsoltárok teljes gazdagságát emlékezetünkbe kell idézni ahhoz, hogy azonosuljunk azzal, amit Luther hálán, dicséreten, panaszon, kérésen, bűnvalláson, hitvalláson és bizodalmon értett. 

Ezen a helyen néhány nagyon ismert zsoltárverset idézünk emlékezetünkbe: „Áldjad, lelkem, az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét! Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled! Ő megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, megváltja életedet a sírtól, szeretettel és irgalommal koronáz meg.” (Zsolt 103,1-4. „Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó? – mondom -, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?  Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg. Úrrá tetted kezed alkotásain, mindent a lába elé vetettél…” (Zsolt 8,4-7). „A mélységből kiáltok hozzád, Uram! Uram, halld meg szavamat, füled legyen figyelmes könyörgő szavamra! Ha a bűnöket számon tartod, Uram, Uram, ki marad meg akkor? De nálad van a bocsánat, ezért félnek téged” (Zsolt 130,1-4). „Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre. Mielőtt hegyek születtek, mielőtt a föld és a világ létrejött, öröktől fogva mindörökké vagy te, ó Isten!” (Zsolt 90,1k). „Aki a Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen, az ezt mondhatja az Úrnak: Oltalmam és váram, Istenem, akiben bízom!” (Zsolt 91,1k). „Tudjátok meg, hogy az ÚR az Isten! Ő alkotott minket, az övéi vagyunk: az ő népe és legelőjének nyája” (Zsolt 100,3).  

Tulajdonképpen minden fenti idézet alapos vizsgálatot és értelmezést igényelne. Erre itt nincsen módom. Annak érdekében azonban, hogy a lutheri mondat horderejét, a „gnothiseuaton”-ról vallott felfogásának kihatását megértsük, szükség van azért a mondatok bizonyos átfogó értelmezésére. Hiszen ő maga fogalmazott úgy, hogy az igazi önismeret és a zsoltárok megértése összefügg egymással.

Amikor erre a kijelentésre reflektálunk, akkor azt összefüggésbe hozzuk az emberről vallott felfogásunkkal, hiszen itt az antropológiáról van szó. Ezzel azonban egyszerre a teológia területére is érkezünk. Itt pedig nagyon jó tankönyvek állnak rendelkezésünkre (Albrecht Peters: Der Mensch [Az ember], rendszeres teológiai kézikönyv, Güteresloh 1979;és Oswald Baver: Theologie, Gütersloh 1994). Szeretném azonban világossá tenni, hogy miért érzem fontosnak az említett Luther-idézet érvényre juttatását. A helyes önismeret megóvja az embert attól a képzettől, hogy ő saját erejéből egy jobb világot és emberek között igazságos együttélést tudna teremteni. A helyes önismeret megmutatja, milyen nagy felelősséggel kell élnünk adományainkkal a magunk területén, hiszen mindezeket a teremtőtől kaptuk az útra. A helyes önismeret azt is jelenti, hogy meg kell vallanunk, és Isten elé kell vinnünk tökéletlenségünket. A helyes önismeret mindig szemben áll azzal a kísértéssel, hogy az embert az ember-feletti-ember ideálisnak vélt helyzetébe emelje. A helyes önismeret nem abból indul ki, hogy a megszerzett tudással mindenki mást teljes erővel a félre kell tolni az útból. A helyes önismeret éppen hogy jól tud élni a szabadsággal egy jó ügy érdekében, amit a kortársaknak is képes felmutatni. A teológia – az én felfogásom szerint – éppen ezt a célt szolgálja az egyetem tanulmányi rendjén belül.  

Luther műveiből egyetlen mondatot ragadtam ki. Egy olyan gondolatot, amely felfogásom szerint alkalmas arra, hogy megmutassa annak lehetőségét, hogyan vehetünk részt egy dialógusban. Tudatában vagyok annak, hogy bibliamagyarázóként Luther mindenek előtt az írásmagyarázat szolgálatába állította a tudományos munkát, és ez volt az ő kiindulópontja. Sőt, számára az egyetemi szakok rendjében természetes módon a teológia állt az első helyen. Ez annyira magától értetődő volt az ő számára, hogy nem is érezte szükségét mindezt megindokolni. Mindazonáltal a mi számunkra nem ilyen magától értetődő ez a helyzet. Luther törekvése az volt, hogy a teológián belül az írásmagyarázatot megszabadítsa a filozófia kötelékétől. A mai kérdés azonban a teológia létjogosultsága az egyetemen, és erre a modern kérdésre kell meggyőző választ adnunk. Számomra a zsoltárok gnothiseutonra vonatkozó antropológiai alaptétele alkalmasnak tűnik a kérdés megválaszolására. Ennek segítségével a kívülről jövő érdeklődésre érzékeltetni tudjuk, mit is gondolunk a mai társadalomról. Tudni kell azonban azt, hogy ez a séma nem alkalmazkodik a mai divatjelenségekhez, hanem az írás szívéből kiindulva keresi a helyes antropológiát. Természetesen Luthertől azt is megtanulhatjuk, hogy a zsoltárokat csak Krisztus-hittel tudjuk igazából imádkozni, hiszen minden teológia súlya a Krisztushoz való viszonyon méretik meg. Ennek megfelelően a gnothiseautonra vonatkozó antropológiai tételek sem érthetők Luther Krisztus-hite nélkül.  

Ezen megfontolások nyomán azt mondhatjuk, hogy a teológiának mint klasszikus szaknak helye van a tudományos életben. A kutatás és a képzés az utánpótlást is szolgálja az egyház és az iskolák számára. Ebben pedig lehet a keresztyén antropológiára építeni. Hiszen itt az emberi létezést az Istennek válaszoló létezésként fogjuk fel. Vagyis soha nem csak az emberből indul ki, hanem az emberi létezésről mindig Isten színe előtt gondolkodik. A teológia ezt a klasszikus részterületeken tudja megvalósítani, mint amilyen a biblikus teológia, az egyháztörténet, a rendszeres teológia és a gyakorlati teológia. A teológia mindezt egy olyan cél tudatában végzi, amely nincs valamilyen ideológiának alárendelve, ugyanakkor egy olyan területre sem vonul vissza és zárkózik be, ahol már diszkussziónak nincs lehetősége. A teológiát az a bizonyosság élteti, hogy az Isten előtti élet valósága egy olyan szabadságra vezet el, amely minden olyan kínálat fölött áll, amely szabadságról beszél. Ez minden izgalommal és kishitűséggel együtt, ami a többi tudománnyal folytatott párbeszédből adódik, örvendetes biztonságot és higgadtságot nyújt. 

A teológia minden kutatásában és ítéletében a Szentírás magyarázatára és annak a szellemtörténetre gyakorolt hatására támaszkodik. Egyes döntéseit a keresztyén teológia egészének keretei között hozza, valamint az egyház történetének gazdag tapasztalataiból merít. Ezért nem elegendő, ha a Bibliát mint egy szótárt használjuk, vagy bizonyos címszavakat ismételgetünk. A teológiának meg kell határoznia a keresztyén tanítás tárgyát. A prédikációnak és a tanításnak ezt kell alkalmaznia a jelen pedagógiájával, antropológiájával és filozófiájával folytatott párbeszédben. A teológia eközben szigorúan tudományos eszközöket kell, hogy használjon, hiszen a gyakorlati alkalmazás biztos eredményeket igényel, olyanokat, amikre lehet építeni. A gyakorlati alkalmazás során természetesen adódhatnak a teológiára vonatkozó újabb kérdések, illetve merülhetnek fel újabb szempontok a tudományos munkával kapcsolatban. Egy posztkommunista nagyvárosban élő embert más kérdések és gondok foglalkoztatják, mint azt a parasztot, akit – nyilván stilizált formában – egy 19. századi festményen látunk. Ám a gnothiseuton alapkiindulása nem változott. A teológia az egyetemi képzés keretein belül folytatja tudományos munkáját. Aláveti magát az egyetem képzési követelményeinek. De kutatásának tárgyán keresztül mindig szembehelyezkedik a mindent megvalósítani akaró emberi eszmékkel és az emberi szellem omnipotenciájával. Ezért jó, hogy a kolozsvári Teológia részt vesz a tanárképzésben is. Olyan tudást közvetít, amelyet eszközként lehet használni, és ezáltal hozzájárul a leendő tanárok lelki és szellemi fejlődéséhez, amit önmagában a tudományos teológia nem képes megadni. Isten adja ehhez továbbra is Szentlelkét és áldását.