Mit jelent hinni? - a Talentumok Példázatának tükrében

A 70-es évek Angliájában egy anglikán püspöknek ilyen címmel jelent meg írása: "De én ezt nem hiszem.." /"But that I can't believe!"/ Gondoljunk bele, mi mindennek kellett történnie, hogy egy püspök, név szerint John Robinson, Woolwich püspöke ilyen címet adjon egyik könyvének. Ennek a könyvnek a bevezetőjében írja, hogy az emberek közfelfogása az, hogy keresztyénnek lenni annyit tesz, mint bevenni bizonyos állításokat, azok egész csokrát.

Olyan kijelentéseket, melyeket a következő példákkal lehet illusztrálni:

"Van egy lény, akit istennek hívnak, aki a világot létrehozta, úgy, ahogy egy fazekas elkészít egy agyagedényt. Ő teremtette Ádámot és Évát, mint első emberpárt, hogy éljenek ezen a planétán. De Ádám és Éva vétkeztek, és nekünk valamennyiünknek szenvednünk kell azóta is ennek következményeitől. De hogy megmentsen minket, Isten elküldte a fiát a mennyből a földre. Jézusnak nem volt emberi apja, mert ezt a részt Isten vállalta el. Ez az isten-ember Jézus mindent megtehetett, amit akart. Mikor meghalt teste elenyészett a ritka levegőbe, és aztán újra összeállt, mint aki a zárt ajtókon áthatolt. Jézus aztán visszatért a mennybe, ahová mi is megyünk, ha meghalunk, hacsak nem vagyunk rosszak, mert akkor a pokolba megyünk.
A világ végekor láthatjuk Jézust visszatérni a felhőkön és magához emeli az övéit."

Ez ebben a formában persze karikatúra, de gyanítható, hogy egybecseng azzal, amit sokan arról gondolnak, hogy miket akar velük az egyház elhitetni.

Robinson püspök ezt írja: "Amikor például azt kérdezik tőlem, hogy hiszel-e a szűztől születésben, akkor tisztában vagyok azzal, hogy az igen válasz számára azt jelenti, hogy elfogadom ezt a kijelentést szó szerint. A nemleges választ pedig úgy fogja érteni, hogy nem vagyok keresztyén..."

Sokan gondolják azt, hogy hinni azt jelenti, mint bevenni bizonyos kijelentéseket, mint a keserű pirulát.
Mindmáig meg vannak emberek győződve arról, hogy hinni azonos azzal, hogy a józan eszünket sutba, vagy szemétkosárba kell dobniuk.
Mindez ideig ott él az emberekben az a meggyőződés, hogy hinni valamiféle intellektuális becstelenséget jelent. Mintha hívőként arra lenne felszólítva, hogy a képtelenségeket válassza a valószínűségek helyett.

A püspök célja a hetvenes évek szekularizációtól megérintett emberének lelkipásztori habitussal való segítése abban, hogy a vallás religio /vallásos/- dimenzióját kritikus módon értékelve eljusson a confessio /hitvallásos/-dimenzióig.

Hiszen jó ideje az a szituáció, hogy aki elhatározta, hogy közeledni kíván, vagy nyitott próbál lenni az egyházhoz, az is óvatos. Valamiféle csapdát sejt. Hogy kivel találkozik az egyházi személyek közül, annyiban fontos, hogy a fundamentalizmust képviseli-e, vagy sem, mert ezen az első találkozáson sok múlik. Jómagam, mikor először sikerült szülővárosom fiatal segédlelkészével találkoznom, és amikor elmondtam, hogy azért jöttem, azért kerestem meg őt személyesen, mert érdekel a teológia, akkor arról kezdett beszélni, hogy teológusok, bibliamagyarázók odáig jutottak, hogy az evangéliumból csak az az egy szó származik Jézustól, hogy ámen. Így akart mintegy elijeszteni a teológia iránti érdeklődéstől. Mintha azt mondta volna, hogy ne foglalkozzak a teológiával, mint tudománnyal, hanem higgyek, és akkor nem lesznek kétségeim, dilemmáim.
Nyeljem le a hit-tablettát, melyet Ő kínál, és akkor rendben lesz az életem.

De a hitről valahogy másként kellene beszélnünk, éppen az Újszövetség, az Evangélium alapján. A talentumok példázata beszél talán a legmerészebben a hitről, és arról, mi a hitre jutott ember dolga. Az öt és a két talentumos ember kockára tette, amije volt, és különös módon ők kapnak dicséretet Uruktól. Mit jelent pontosan ez a kockára tétel? Erre itt egy példa Heinz Zahrnt Mire jó a kereszténység című könyvéből:
1961-ben jelent meg Gabriel Vahanian: Isten halála. Posztkeresztyén éránk kultúrája című könyve. Ez volt az első alkalom a keresztyénség történetében, hogy Isten halálát nemcsak helyzet-megállapításként, kívülről erőltették a keresztyénségre, hanem maga a teológia találta ki és hirdette saját témája- és programjaként. Az irodalomban a rákövetkező években valóságos dömping volt "Isten halott" címszóval. A könyvtárakban hosszú polcokat töltenek meg az ilyen című könyvek. Aztán a hetvenes évek elejére teljesen elcsitult az áradat. Az "Isten halott"-teológia durván tíz évet vett igénybe.
Egész sor egyházi személy dörzsölte önelégülten a kezét és hirdetett fölényesen diadalt, miszerint ők látták előre ezt a véget, és ha hamarabb rájuk hallgattak volna, az egész kitérőt megspórolhatták volna.
De éppen ezekről az egyházi emberekről írja Heinz Zahrnt: "Gőgre és győzedelmeskedésre nincs semmiféle alapjuk, sokkal inkább a szégyenkezésre és az alázatra. Számomra ezek az urak sokkal inkább hasonlóak azokhoz az otthongubbasztókhoz, akik nagy nyugodtan a kályhához bújnak, miközben a többiek kirohannak az utcára eloltani a tüzet a szomszéd házban. Az esedékes teológiai feladatot elmulasztották, amikor egyáltalán fel sem fogták. Az Isten-halott teológusok legalább felismerték és megragadták. Igaz, hogy elbuktak - mondja Zahrnt, - hiszen a lehetetlent próbálták meg."
Azok a keresztyének, akik kockáztattak, miként a talentumok példázatának öt és két talentumosai, bízhatnak abban, hogy Isten melléjük áll. Aki viszont úgy tesz, mint a példázat egy talentumosa, aki otthongubbasztóként azt hiszi, hogy kivárhat, hogy nem kell belebonyolódnia saját korának, saját nemzedékének problémáiba, kétségei közé, arra kellemetlen meglepetés vár(hat).