Id. Hafenscher Károly: Megtérés – naponta!

A magyar nyelvben a „térjetek meg” felszólítás elsősorban irányváltozást jelent, ami megfelel az Ószövetség eredeti szavának is: forduljatok meg, térjetek haza, ne távolodjatok, hanem közeledjetek Istenhez és embertársaitokhoz. Prőhle Károly professzor 1983-ban ezt írta: „Luther négy hitvallása tartalmilag ugyanaz. Hívő bizonyságtétel arról, hogy ha megtérünk, és Isten felé fordulunk, mert Isten megragadott minket, akkor Ő még egyszer megfordít bennünket embertársaink felé, hogy javukért és üdvösségükért élve Neki szolgáljunk”. Valóban az elveszett fiakról szóló példázatban mindketten helyileg és személyileg eltávolodtak Atyjuktól és egymástól. Nemcsak az úgynevezett tékozló fiú, hanem bátyja is.  Szükségük volt megtérésre. Az egyiknek kanyargós, sokféle vargabetűt leírt közelmúltjából hazatérésre, hogy újra édesapja otthonában legyen. A másiknak, aki atyja közelében élt és mégis elidegenedett tőle, megtérésre úgy volt szüksége, hogy szerető édesapjához és tékozló testvéréhez egy időben kellett otthonában megtérnie. A gyermekeit szerető édesapa tágszívűsége lehetővé tette, hogy a két elveszett fiú újra otthon legyen, az egyik cégéres bűneiből, a másik irigységéből, önzéséből találjon valóban haza. Az egyiket honvágy hajtotta, a másikat atyja bíztatta örömre. Rendbejött egy családi kapcsolat! A példázatot értve, érezzük Jézus szeretetre hívogató, mindkét gyermeknek megtérő fordulatát igénylő irgalmas mondanivalóját.  Luther nem szerette ezt a példázatot, mert szerinte hiányzott belőle a kereszt motívuma. Valószínűleg sohasem prédikált róla. Úgy érzem, hogy a haláláig irgalmas szeretetet, megértést, bűnbocsátó evangéliumát hirdető Jézus áll itt is a középpontban. A két fiú hazatalálásáról van szó, különböző úttal, de azonos eredménnyel. Az elveszettek újra helyükre kerültek, valóban otthonra találtak.

Sajátosan lutheri felfogásunk a megtérésre hívással kapcsolatban a naponta szó hangsúlyozása. Luther igénye, hogy naponta tartsunk bűnbánatot: minden nap meg kell térnünk. A szekularizálódott embernek éppen úgy, mint a vallásos hívőnek. Amikor kinyitom reggelenként a Szentírást, imádkozom és énekelek, akkor magamtól Jézushoz térek, saját gondolataimtól az Ő gondolataihoz. Észreveszem, hogy az Ő gondolatai egészen különböznek az én kívánságaimtól, és az Ő útjai mások, mint az én tervezett útjaim napi programomban,  én pedig szeretnék a magam útján járni, és a magam feje szerint gondolkodni, hiszen felnőtt vagyok, s talán már elég bölcs, tapasztalt, hogy ez legyen természetes.  Az Ő erőterében azonban másról hallok, másról olvasok, és máshogyan imádkozom vagy énekelek, a gyülekezetre és az egész egyházra gondolva merem mondani: „Legyen meg a Te akaratod!”. Luther Káté-magyarázatában „Isten akarata jó akarat”. Hiszen egyedül Ő jó és nekem is jót akar.

A megtérést én is irányváltozásnak tartom, de nem elegendő számomra, hogy csak egy időponthoz és helyhez kössem, amit emlegetni ugyan lehet, de nem zárja ki, hogy szükségképpen naponta irányváltozásra szorulok. Szavai iránytűt jelentenek, Lelke erőt ad a keskeny úton járásra. Az Újszövetség megtérés szava (metanoia) azt jelenti, hogy lelkemmel, elmémmel, egész egzisztenciámmal új életet nyerek.

Becsülöm az ébredés népét, itthon is, ugyanúgy, mint Amerikában a Nagy Ébredés utódait. De veszélyesnek tartom azt a felfogást, amely csupán egyszeri, helyhez kötött elképzelést tükröz. Féltem a csak emlékeinkben számon tartott megtérés élményt: mert büszkeséghez, elidegenedéshez vezet, mint a példázatbeli farizeus ismert imádsága. Jellemző példát említek: évekkel ezelőtt januári imahetünkön egy pestkörnyéki baptista gyülekezetbe hívtak prédikálni. Az igehirdetést kérő jó barátom, baptista prédikátor udvariasan, szabad textust és témát ajánlott fel.  A megtérés témát és Jézus megtérésre hívó szavát választottam.  Kérdőleg nézett rám és így szólított meg: „Károly, ez a mi témánk, felekezeti jellemzőnk”.„Csakhogy nekünk naponta kell megtérnünk” – válaszoltam, és hivatkoztam Jézusra és a Miatyánk jól ismert szavaira. Ő a napi kenyérkérdéssel együtt napi bűnbánatot is, bűnvallást is kívánt. Így tanított imádkozni. Az istentiszteleten a „kis” gyülekezet (120 bemerített gyülekezeti tag) érdeklődéssel figyelt. A lelkipásztor istentisztelet végén megköszönte szolgálatomat, és ezzel a mondattal zárt: „majd még gondolkodunk erről, Károly”. Ezután együtt imádkoztuk a Miatyánkot és benne a mindennapi kenyérért és bocsánatért könyörgő mondatunkat.

Így megélhettem, hogy közös Urunkhoz és egymáshoz testvérként térhettünk meg azon az estén.

Fasori gimnazista koromban és soproni teológushallgató időmben gyakran vitatkoztunk a „nevelési vagy megtérési” típusú kereszténységen. Éles viták folytak. A két oldalon álló vitázók szinte kirekesztettük a másik felet, a magunk igazát hangoztatva. Sok-sok esztendő elteltével ma már meggyőződtem, hogy Urunk parancsa engem is naponta érint és való igaz, amit a lutheri magyarázat ajánl. Urunk azt akarja, hogy életünk naponta megtérés legyen.

Reformáció ünnepén nem elég a reformátorok életével, bátorságával, mondanivalójukkal, őket idézve, foglalkoznunk. A középkorban deformálódott kereszténységben és megzavarodott vallásos magatartásban üdítő szó lehetett a naponkénti megtérés hirdetése. Ez véd meg kényelem-szeretetünktől, lustaságunktól, elidegenedésünktől, és korrekciót igényel.

Karl Barth bázeli professzor egyik előadása végén, amikor kérdéseket és hozzászólásokat várt, egyik hallgatója ezt a kérdést vetette fel: „Gibt es – überhaupt Heilsgewissheit? – vagyis van egyáltalán üdvbizonyosság? Barth így válaszolt: „Nein, Er gibt Heilsgewissheit!” – vagyis Jézus ad üdvbizonyosságot.  Evangélikus őseink más szavakkal ugyanezt határozták meg, amikor a megigazítást és a megszentelődést Isten munkájaként úgy értékelték, hogy ugyanannak az éremnek két oldala ez (a iustificatio és a sanctificatio egybetartoznak).  

Ünnepre készülünk, Reformáció napjára, Krisztus-ünnepre, amikor nem mi emberek, hanem Jézus Krisztus áll a középpontban és hirdetjük Luther bíztató szavát: Térjetek meg naponta!