Megemlékezés Laborczi Zoltán evangélikus lelkészről

Az evangélikus egyház belmissziói egyesülete egy sorozatot indított el abból a célból, hogy megemlékezzék a XX. század kiemelkedő evangelizátorairól. Laborczi Zoltán (1919 - 2004) életútját és munkásságát dr. Fabiny Tibor professzor értékelte. Én az alábbi családias hangvételű hozzászólást olvastam föl.

A férjem lelkészi szolgálatának az elején nem gondolt evangelizációs munkakörre. Gyülekezetbe szeretett volna kerülni, ezen belül összegyűjteni a fiatalokat, a gyerekeket. Akkor hogyan történhetett, hogy megemlékező könyvecskémnek ezt a címet adtam: „Akinek szívügye volt az evangelizáció”? Úgy, hogy később beleszeretett. Ennek a szerelemnek persze volt előzménye.

Középiskolás korában szerette a tahi diáktáborokat, az ott szolgáló lelkészeket, így erősödött a hite, a hivatástudata. Tehát a mag el volt vetve, és szépen fejlődött tovább. Mégsem örült a missziói lelkészi kinevezésnek, sem a Kapernaum vezetésének, mert nem tartotta magát erre alkalmasnak. És mégis itt érett meg benne az evangelizációs ember. Mire az öt év eltelt, fájdalommal vált meg tőle, ha lehetett volna, maradtunk volna. Ő boldog örömmel végezte volna tovább az evangelizációs munkát. Erre nézve voltak nagyszabású tervei, elképzelte, hogy Kapernaum megveszi a szomszéd üres telket. „Azon lehetne építeni egy belmissziói központot – mondta – tágas szobákkal, előadótermekkel, templommal, lelkészlakással, stb.” Szép álom volt, az is maradt. De azt is mutatja, hogy addigra már szívügye volt az evangelizáció. Most hadd olvassak fel egy fejezetet a megemlékező könyvecskémből, amely megpróbálja bemutatni a Kapernaumban folyó munkát:

Szeretném leírni, elmondani azt, hogy milyen volt ezeknek a konferenciáknak a légköre, mi volt az a megfoghatatlan, igazából meg nem magyarázható valami, amire visszaemlékezve még évek, évtizedek múltán is felcsillantak a szemek, és megmelegedtek a szívek, ha „régi gyenesiek” találkoztak.

Lehetne úgy vélekedni, hogy a résztvevők kikapcsolódtak hétköznapjaikból, és azokon felülemelkedve, jó hangulatban töltötték el a napokat, de ez elégtelen indok lenne. Hiszen hozták magukkal kínzó gondjaikat, a háborúban, és utána elvesztett hozzátartozóik miatti fájdalmukat, új keletű félelmeiket. Sokan mindenükből kiforgatva, a polgári jólétből egyszerre az osztályellenség állapotába jutottak. Bizonyos, hogy nem egyszerűen ezek a körülmények, hanem ezeken keresztül a Szentlélek tette szomjassá a szíveket az Igére. A legtöbben érezték, hogy ebben az életeket felforgató világban az övék bensőleg sem folytatódhat úgy, mint eddig. Ilyen „előszántás” után hangzott a megtérésre hívó szó, és a bűnbocsánat evangéliuma. Ahogyan Reményik Sándor írja egyik versében[1]: 

„Városunk határán e kis falucska

Most

Isten tanyája lett.

Zsoltárok szállnak, versek zengenek.

A Magasságos beszédeivel

Csordultig a szívünk…”

Voltak az evangelizációt ellenzők között, akik azt állították, hogy a konferenciák gyakran emelkedett hangulata káros, mert hamis illúziókba ringatja a résztvevőket, hazatérve megszűnik az eufória, és a hétköznapok szürkébbek lesznek, mint valaha.

Erre két válasz lehetséges. Az egyik: ma már a pszichológusok is állítják, hogy a léleknek szüksége van az ünneplésre, ha nem akar beleveszni azokba a hétköznapokba. És van-e szebb, jobb, igazibb ünneplés, mint a Biblia melletti? A másik: (a párhuzam merész, de remélem, nem megbotránkoztató) Jézus nem véletlenül vitte fel a Hegyre három tanítványát. Nem azért, hogy számukra kiáltóbb legyen az ellentét a völgybe leszállva, hanem, hogy egész életükre hitet, reménységet és biztatást kapjanak, s ezt a többi tanítványnak és másoknak is hitelesen tudják továbbadni. Itt jegyzem meg, hogy mindez nem zárta ki – főleg, amikor sok fiatal volt együtt – a vidámságot, az éjszakába nyúló komoly beszélgetések mellett a jó hangulatú együttléteket, az egészséges kacagást. Jó közösséget teremtettek a napos szolgálatok is: beosztott rend szerint mindenki sorra került, persze csoportosan, a konyhában voltak krumplihámozók, zöldségtisztítók, asztalt terítők, tálalók, mosogatók, és nagyon fontosak voltak a kerekes-kút hajtói, általuk telt meg a házi vízvezetéket kiszolgáló hatalmas tartály a padláson.

Szólnom kell még a sok-sok éneklésről is. Az természetes, hogy a napnak minden alkalma énekléssel kezdődött és végződött, és milyen jó, hogy az a gyümölcsöskert akkora volt, hogy a szétszórtan elhelyezkedő bibliakörök éneklése nem zavarta egymást. Amikor meg az egész nép együtt volt, akkor a szolgálattevő diakonisszák tanítottak szép, csengő hangon, nagy lelkesedéssel új énekeket, és ezek evangéliumi mondanivalója belezengett a szívekbe is. A legkedveltebb énekeket, még a hosszúakat is, kívülről tudtuk. És a hatodik nap végére síró-örvendező gyülekezetté vált a konferencia népe. Az utolsó estén a gyakran megrendítő úrvacsora-osztás és az örömteli morzsaszedés (a résztvevők közreadhatták a megtapasztalt kegyelem „morzsáit”) után óriási kört, vagy köröket alkotva, kéz a kézben énekeltük: „Isten velünk, viszontlátásra! Boldog útjain kegyesen hű kezével Ő vezessen, Isten velünk, viszontlátásra! Hogyha itt tán nem is, ott az égi honba fenn, Jézusunk kebelén, Isten velünk, viszontlátásra!”

És másnap, mindegyik vonattal indultak haza csoportok. A későbben indulók énekkel búcsúztattak az állomáson, és a távozók felszállás közben is folytatták, sőt nem egyszer csendült ki az induló vonat ablakaiból: „Mondjatok akármit, Jézusé vagyok, bűn, világ nem csábít, Véle maradok…” Vagy: „Csupa napsugár, csupa napsugár a szív, hol Jézus a Király…” Gondolkodjunk el azon, hogy mindezek a legvadabb Rákosi korszak idején történtek-történhettek.

És hogy történhettek, abban a legfontosabb szerepe egy nagyon színes szervező-szolgáló csapatnak volt. Különböző korú, állású, tehetségű és képzettségű emberek voltak: püspökök, lelkészek, diakonisszák, pedagógusok, orvosok, mérnökök, egyházi tisztségviselők, és egyszerű gyülekezeti tagok. A különböző személyiségű emberek torzsalkodás nélkül működtek együtt. No, nem azért, mintha angyali természetük lett volna, hanem mert az Ügy volt a számukra fontos, és ezt őszinte lelkesedéssel szolgálták. Bizonyos, hogy fáradozásuk nem volt hiábavaló, sőt, szolgálatuk rejtetten tovább gyümölcsözött a családokban és gyülekezetekben a szorongattatások évtizedeiben is. Élethosszig tartó, mély barátságok születtek ebből a közösségből. Megtapasztaltuk, hogy semmi sem tud olyan szorosan összefűzni, mint a közös Isten-szolgálat, mert ennek a „fűzője” elszakíthatatlan, nem emberi matériából van.

Ezek után hadd szóljak arról, hogyan zajlottak le vidéken a hat napos evangelizációk.

Külsőségeiben rendkívül egyszerűen. Ahol nem volt templom, ott megtette az iskolaterem; fűtés, hangosító berendezés nem létezett.

A meghívott lelkész általában egy diakonisszanővérrel együtt utazott a helyszínre. Előbbi a férfiakkal, fiúkkal foglalkozott, utóbbi az asszonyokkal, lányokkal és a családokkal. A napi program abból állt, hogy délelőtt látogattak, délután csoportos foglalkozások voltak, este gyülekezeti alkalmat tartottak mindenki számára.

A meghívó lelkész nem mindig tudott fogatot küldeni a vendég elé, ilyenkor gyalog közelítették meg a falut. Egy ízben így történt a férjemmel is, holmiját hátizsákban vitte. Egy idősebb parasztember megszólította:

– Ugye maga vigéc?

– Igen.

– És mit árul?

– Drága kincset.

– Ne mondja! Megtudhatom, mi az?

– Hogyne. Ha ma este eljön a templomba, meg fogja tudni.

Ott is volt az illető, és nem utoljára. 

El kell mondanom egy nem mindennapi esetet. Az ’50-es évek elején a férjem meghívást kapott Tokorcsra, amely akkor Celldömölk fíliája volt, munkatársa Bartos Piroska. Két napja tartott az evangelizáció, óriási érdeklődés mellett. Este nem fértek el az iskolateremben, többen voltak az udvaron, mint belül. Jó idő volt, a nyitott ablakokon át, hallották az igehirdetést. Ekkor váratlanul megjelent néhány fegyveres alak, nyilván ÁVH-sok, és „mi folyik itt?!” – felkiáltással kihívatták a férjemet a teremből. A fegyveresek felelősségre vonták, és azt követelték, hogy azonnal küldje haza a „népet”. Azt válaszolta, nem, előbb visszamegy, röviden befejezi, azután tárgyalhatnak. Elmondott egy imádságot azért, hogy folytatható legyen az evangelizáció. Az nem hatotta meg őket, hogy a gyülekezet lelkészének a meghívására végzi ezt a szolgálatot. „Majd még utánanézünk” – mondták, és fenyegetődzve elmentek. A nép persze nem mozdult. Az este aznap már nem folytatódott, de az evangelizációt be lehetett fejezni.

A megyei pártközpont ezek után keményen megrótta a helybeli párttitkárt, amiért engedett megszervezni egy ilyen káros, reakciós eseményt. Ő azzal védekezett, hogy hiába beszél az embereknek, nem hisznek neki, de bezzeg, ha egy ilyen jött-ment pap idevetődik, annak azt is elhiszik, hogy a bikaborjú háromszor körülröpülte a templomtornyot.

A férjem értékelése nem az én dolgom. Ő nem tartozott a nagyhírűek közé. Nyáron nem is volt módja gyakran prédikálni, az intézmény vezetése volt az elsőrendű feladata. A téli programok idején más volt a helyzet. Akkor ő volt a mindenes, de ezek szerény létszámúak voltak.

Győrújbarátra kerülésünk után igehirdetései továbbra is evangelizáló jellegűek voltak, bár az eleinte még szorgalmasan templomba járó gyülekezet erre kevésbé volt vevő. Később következtek azok az évtizedek, amikor a gyülekezet fokozatosan elmaradt az istentiszteletekről és a bibliaórákról. A végig hűségeseken kívül arra hivatkoztak még az egészen alacsony beosztásúak is, hogy számukra előnytelen a templomba járás. A férjemet ez a tény élete végéig nyomasztotta. Úgy érezte, hogy szolgálata nagyon kevés gyümölcsöt termett. De nem adta át magát ennek az életérzésnek. Szilárdan hitte, hogy aki az Úr munkájában buzgólkodik, annak a fáradozása nem hiábavaló, ha most nem is látható.

Nyugdíjba vonulásakor nagy bánata volt, mert úgy gondolta, hogy többé nem prédikálhat. Nem így történt. Budapestre költözésünk után hamar beépült a Budavári gyülekezet életébe. Megszólalt az LMK-kon, és nem ritkán fölkérték helyettesítésekre is. Egyszer egy nagyheti sorozatra is sor került. Különleges öröm volt a számára, amikor Géza fiunk meghívta egy egyhetes evangelizációra nyíregyházi gyülekezetébe. Így egészen addig volt lehetősége az evangelizációra – ritkuló ütemben – amíg testi ereje engedte. 

A ’90-es évek elején Mégis-virág címmel a Hang című folyóiratban cikket írt az ’56-os nagybaráti találkozóról. Ismertette az Észrevételek-et, annak az eredményét, amelyet elfújt a forradalom leverése. A cikket így fejezte be:

„A nagy omlásban a nagybaráti találkozót eltemette a feledés homokja. E visszapillantás mégsem azért született, hogy a romokról – amolyan illetéktelen archeológusként – a homokot lesöpörjem. Sokkal inkább az Élet üzenetét szerettem volna megszólaltatni. Ezért hadd fejezzem be ezt az emlékezést az írásom elején idézett vers utolsó soraival:

Ma eltapossák, holnap újra nyit,

Újra kibontja fénylő szirmait.

Isten ilyen mégis-virágként helyezte el ebben a világban szeretetének evangéliumát. A történelem súlyos, sokszor véres kövekkel borított útjain a legmostohább körülmények között is mindig kivirul Isten szeretetének ez a magvetése, egészen az idők végezetéig. Jeleként annak, hogy végül is az Élet győz a Halál felett.”