Mai halálértelemezések és temetési szolgálatunk

Tradícionális -  modern -  posztmodern

A megadott cím „Modern és posztmodern halálértelmezések...” helyett a „mai halálértelmezések” kifejezést választottam. A „modern és posztmodern” megjelölés ugyanis véleményem szerint olyan divatos kifejezés, amelyík ritka kivételtől eltekintve nem magyarázza meg mai magyarországi  helyzetünket, hiszen sokszor a modern és posztmodern mellett megtalálható a tradícionális értelmezés is. Nézzünk ezért először mélyebbre a „tradicionális”,  „modern és posztmodern” fogalmak mögé. Ehhez segítségül hívhatjuk a szociológia, filozófia és az irodalomtudomány kutatásait a teológia mellett.

A „modern” és a „modernizáció” fogalma a 19-20. század fordulójától számítva  kerül elő, sokszor Max Weber elemzéseire történő hivatkozással („megértő szociológia”),  és a korábbi tradicionális társadalom, gazdaság, kultúra, művészet, irodalom, életvitel ellentételeként jelentkező új gondolkodásmódokat, viselkedési- és kifejezési formákat jeleníti meg. Bizonyos gyökerek a felvilágosodás és a francia forradalom idejére vezetnek vissza. A geopolitikailag eltérő országhelyzetek, a történelmi folyamatok, a kulturális mintakövetési módok Európa és a világ különböző társadalmaiban más és más intenzitással és a gazdasági és kulturális területekre sajátosan jellemző   hagyományok befolyásolása alatt mutatták fel a modern korszakváltást [1]. A kultúra, a művészetek területén ez a korszakváltás sokszor eljutott az avantgárd/posztavantgárd forradalmi lendületű, tudatosan „polgárpukkasztó” elkötelezettségig.

A „posztmodern” fogalma először az építészetben jelentkezett és a 20. század hetvenes éveitől kezdve alkalmazzák. Ezt a gondolkodásmódot többek között J.F.Lyotard francia filozófus ábrázolja „A posztmodern állapot” (1979) című művében és találóan alkalmazhatjuk erre Ady Endre verssorát „...minden Egész eltörött...” (Kocsi-út az éjszakában, 1909). A korábbi rendszerező, ”modern” egységelvű gondolkodás „összetört”. A kultúra, a társadalmi folyamatok egységes, átfogó világképe szétbomlott. A társadalmi funkcionális alrendszerek önteremtő és önmegvalósító fejlödési irányt vettek. Az un. „nagy narratívák” - ”meta-elbeszélések” a szabadságról, munkáról, a technikáról és tudományról, sőt  a vallások területén a teremtmények üdvözüléséről már nem részei az „új kortudat” időszakának. Fontos a nyelv, a kommunikáció, a szubjektivitás, a személyes élmény. Ebben az életérzésben a lét egyre inkább értelmetlen, a cselekvés hiábavaló lesz. Nem minden területre igaz azonban ez a depresszív alapállás, mert például a művészetek területén megjelenik a transzavantgárd festészet és szobrászat (Achille Bonito Oliva, 1979, Aknai Tamás).

Nem lehet feladat a temetési szolgálat összefüggéseiben a modern és posztmodern részletes elemzése. Az azonban bizonyos, hogy gyülekezeteinkben előbukkannak a modern és posztmodern gondolkodási, magatartási elemek, sőt ezen áramlatok előtti, még régebbi tradicionális, pogány és mai más világvallásoktól átvett gondolatok és hiedelmek is megtalálhatók az élettel, halállal, túlvilággal, üdvösséggel, kárhozattal kapcsolatban.[2]  Egy-egy temetési bejelentés kapcsán a beszélgetésben beleláthat a lelkész a család életébe és gondolatvilágába, hitébe-hitetlenségébe, vallásosságába. A vallásszociológiai vizsgálatok azt mutatják, hogy a magyar társadalom, különösen is az idősebb nemzedékek,  jelentős százalékban kötődnek a tradicionális vallásosság gondolati és magatartásbeli formáihoz.[3]  Lelkipásztori feladat egy-egy adott gyülekezetben a reánk bízott emberek életét, világát, helyi-családi történelmét minél alaposabban megismerni. Így lehet az igehirdetés a textus-kontextus összefüggésében Arany János Toldiról írott képét használva „célzott” beszéd és nem „repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg? Ki tudja, hol áll meg, s kit hogyan talál meg?”

A vallásszociológiai kutatások mellett a magyar- és a világirodalom alkotásai [4] visznek közelebb a mai halálértelmezések megismeréséhez. A 19-20. századi „halálromantika” (R.Wagner, RM Rilke, Hemingway, stb.) és a  francia egzisztencialista gondolkodók, mint A. Camus („ utolsó ítélet naponta”) vagy J.P. Sartre („a pokol az a másik ember”) hatásait kevésbé érzékeljük abban a magyar társadalomban, ahol az általánosnak mondható európai gyakorlattal egyező módon a halál nemkívánatos elem a napi reklámokban és beszorul a kórházak-elfekvők-„temetési biznisz”-sorozatába. Egy jellemző adat a temetési „biznisz”-kiadásokkal kapcsolatban: a Budapest-Farkasréti Temető falában kialakított egyes urnahely 10 éves időszakra érvényes ára 1991-ben 2500 forint, 2001-ben 18.240 forint , most 2011-ben pedig 44 ezer forint volt a temetőnek ezen  gazos, szemetes és gondozatlan részében (37/2 parcella).

Az élet szekularizációjához kapcsolódva a halál is szekularizálódik[5] és társadalmunkban  feladja szakrális dimenzióit. A haldokló csak egy szám lesz a kórteremben, elveszti személyiségét, rákapcsolva a transzfúziós, lélegeztető és állapotjelző gépekre. A „halálmechanika” semmiféle „kegyes halál” végrehajtására nem ad lehetőséget. A hétköznapi élet területén tabutéma lesz a halál és az elmúlás. Ugyanakkor pedig a televíziós és szórakoztató  filmek világában a gyilkosságok, kegyetlenségek, kínzások hozzátartoznak a „kikapcsolódás-ipar” fegyvertárához. Olyan szellemi környezetszennyezési hullám öntötte el társadalmunkat, amelyik Magyarországon mintha hatalmasabb és piszkosabb lenne, mint Európa sok más országában. Ezért különösen is fontos átgondolnunk temetési szolgálataink kapcsán elmondott, az élet végső kérdéseire adott válaszaink tartalmát és módszereit. 

Halálértelmezés a Szentírásban

Az Ószövetség és az Újszövetség szerint a platonizmussal ellentétben a lélek nem a testtől elválasztható része az embernek, tehát nem „valami” benne, hanem az ember maga.[6](Jób 19,25 k, Mt 10,28; 2 Kor 5,1-3.8). Az egyháztörténet folyamán azonban nagy  hatást gyakorolt a teológiára a filozófia, és 1513-ban  az 5. Lateráni Zsinat a lélek halhatatlanságát dogmává emelte[7] Az Újszövetségben a halál az élet vége és kezdete (Jn 11,25 k), veszteség (Rm 6,25) és nyereség (Fil 1,21), a bűn bűntetése és zsoldja (Mt 15,4; Rm 1,32; 5,12; 6,21-23; 1 Jn 5,16; Jak 1,15) és megváltás (Fil 1,23).

A középkorban az egyház ismerte a pokol  és az üdvösség közötti  „receptacula” , „közbeeső tartózkodási helyek” tanítását (infernus és paradisus között): purgatorium (tisztítótűz), limbus infantium (kereszteletlen halott gyermekek), limbus patrum (üdvtörténeti atyák helye).A reformáció ellene mondott a középkori „félelem-vallásosságnak” és az evangélium „eltörvényesítésének”, amikor Krisztust elsősorban mint Megváltót, Megmentőt és nem mint Itélőbírót hirdette, hiszen ő mielőtt ítélne minket, eljött meghalni értünk.

A halál a bibliai értelmezésben először is a test pusztulása, azaz nem az egész ember pusztulása, de nem is a lélek „megszabadulása” a testtől. Az embert, az Ént a halál „levetkőzteti”, hogy új testbe öltözhessen (2 Kor 5, 1 kk). A halál azután másodszor a bűn zsoldja, (Rm 6,21 kk), megjelenítve az ítélet félelmetes dimenzióit. Harmadszor a halál egyenlőséget létrehozó hatalom, nincs különbség ember és ember, fiatal és idős, gazdag és szegény között (1 Tim 6,6kk). Negyedszer a halál egyirányú utca, nincs visszaút. Véglegesíti Istenhez fűződő viszonyunkat. Nem a „semmit” jelenti, hanem az üdvösség vagy kárhozat állapotát rögzíti. Végül ötödször a halál nemcsak törvény, hanem evangélium, nemcsak ítélet, hanem megváltás is (Fil 1,23). A halál „hozza” a megváltást, de nem maga a megváltás, hanem Jézus Krisztus megváltásának közvetítője, mediátora (medium salutis executivum) lesz, aki „victor quia victima – győztes, mert áldozat volt, mert legyőzetett”.

Azt a  tényt is figyelembe kell vennünk, hogy a Szentírás négyféle halálról tud. A fentiekben említett testi halál mellett olvasunk az örök halálról, a kárhozatról, de előkerül a „morális” halál is, „az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy” (Jel 3,1; Rm 8,6-13; Ef 2,5 kk) és ismert „az ó-ember halála” ( Rm 6,6; Ef 4,17 kk).

Az úgynevezett „Ganztod”- teória

A 20. század elejétől kezdve erősödött meg a protestáns teológiában az a törekvés, hogy a  lélekre vonatkozó filozófiai indítású halhatatlanság ellenében a test feltámadását hangsúlyozzák és az un. „Ganztod”  (teljes halál, test-lélek együttes halála) gondolatát húzzák alá. Így például Oscar Cullman neves teológus „a halhatatlanság vagy feltámadás”  ellentétéből indul ki, mert szerinte a lélek halhatatlanságának hirdetése „elbagatellizálja a halál ítélet jellegét” [8]. Karl Barth, R.de Pury, E. Jüngel és W. Elert és mások is hasonlóan vélekedtek [9]. Evangélikus egyházunkban 1936-tól kezdve teológiai vita bontakozott ki a kérdésről.[10] Ennek részleteire itt nem térhetünk ki, de megemlíthetjük Karner Károly teológiai professzor és apám, id. Harmati Béla vitáját és Raffay Sándor püspök állásfoglalását [11]. A teóriát egyházunk Belmissziói Munkaprogramjának 1939-40. évi kiadása a következőképpen rögzítette: „A halállal emberileg mindennek vége. Nem segít a lélek halhatatlanságának a tana sem, hiszen mi embert test nélkül elképzelni sem tudunk....Csak a későbbi keresztyén filozófiai okoskodás bontotta görög hatásra két részre az embert s tulajdonított a múlandó testtel szemben a léleknek önálló öröklétet, halhatatlanságot....Egyszerűen anakronizmus, történietlenség az ujtestamentumi kifejezéseket a lélek halhatatlanságáról szóló tan mellett érvekül felhoznunk. Erről a tanról az ujtestamentum egyszerűen nem tud semmit”. Azonnal hozzá kell tennünk a kritikát! Valóban nem tud semmit?  Ez bizony tévedés! Az 1939/40-es Belmissziói Munkaprogram írója itt nagyot tévedett!

A mai halálértelmezések és temetési szolgálatunk összefüggésében kulcsmondat: „A halállal emberileg mindennek vége”? Azaz emberileg mindennek vége, de éppen az a feladatunk, hogy Jézus Krisztus megbízásából hirdessük, „ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben és higgyetek énbennem. Az én Atyám házában sok hajlék van...elmegyek helyet készíteni számotokra.”.. (Jn 14,1k). A testi halál nem végállomás, hanem határállomás, nincs mindennek vége, csak az ember földi életének. A jézusi példázat szerint Isten a halálban nem megsemmisíti az ember lelkét, hanem „elkéri” Lk 12,20 szerint és nem az az „élet törvénye”, hogy az ember meghaljon és azután a „semmi” következzen, hanem ...”amint elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik” (Zsid 9,27).

Paul Althaus és Paul Tillich elutasítják a „vulgárplatonista” dualizmust. Althaus szerint az antik korból az egyházba átvett halhatatlanság fogalma annak a bizonyosságnak a kifejezése, hogy Isten az embert visszavonhatatlanul magáénak, személyiségnek teremtette a maga számára (imago Dei) és a halálban számadásra maga elé rendeli. Az ember Énje premortális és posztmortális állapotában egyformán azzal az Istennel lehet kapcsolatban, aki Bírája (Rm 6,23) és Megváltója (Fil 1,23). [12]

Wolfgang Trillhaas találóan állapítja meg, hogy a halhatatlanság, a halál utáni élet elleni érvek egyúttal a feltámadás hitét is lerombolják, hiszen csak úgy képzelhető el a feltámadás, ha van élet a testi halál után, és az újszövetségi apostoli tanuságtétel mindkettőt ismeri (1 Kor 15,35-58).[13] Jó összefoglalást találunk a halállal kapcsolatos általános mai véleményekről Ribár János tanulmányában, „A halál teológiája”, Credo, 1997. 26-34.

Temetési szolgálatunk

Minden igehirdetési szolgálat „coram Deo” kellene, hogy történjék, a temetésekkel kapcsolatban viszont mindíg ott a kísértés, hogy „coram hominibus” végezze a lelkész, azaz nagyon figyelve a gyászolók, a család igényeire, kéréseire . Az is  szempont, hogy különösen a családon túli, a helyi és nemzeti közösség számára fontos elhunytak esetében a lelkész személyétől eltekintve a szertartást „az egyház” hivatalos értékelésének is tekintik. Ma, amikor még hagyományosan egyházias vidékeken is sok a „polgári, civil” temetés, nem mindegy, milyen „reklámot” látnak a kívülállók az egyházi szertartásban.

Az első gyülekezetek átvették a zsidó temetési szokásokat és alkalmazkodtak a  környezet más vallási hagyományaihoz. Zsoltár, imádság, ének, később életrajz, gyászbeszéd is elhangozhatott. [14]  A római pogány környezetben ismertek voltak a gyászbeszédek különösen az előkelők temetésekor. Az elhunytakért való könyörgés belekerült az istentiszteleti rendbe is (commemoratio pro defunctis). Lassan kialakult a tisztítótűzről szóló tanitás és később a reformáció elindulásában döntő volt a túlvilági szenvedésektől mentesítő búcsúcédulák elleni küzdelem. Luther 1517-ben kihirdetett 95 tétele részletesen szól Isten ítéletéről, kegyelméről, bűnbocsánatáról és elítéli a korabeli búcsúval kapcsolatosan kialakult egyházi gyakorlatot.

A reformáció nyomán formálódó gyülekezetek abból indultak ki, hogy a Szentírás a halottakért való imádságot nem tiltja és nem is parancsolja, és az élőket és holtakat egyaránt Isten irgalmába ajánlhatjuk.. Isten nem az ítélkezést bízta az egyházra, a lelkészre, hogy vizsgálja, ki hogyan, milyen körülmények között élt és halt meg és ennek megfelelően más és másfajta búcsúztatást, temetést és túlvilági helyet érdemel. Nyilvánosan nagy bűnöket elkövető emberek esetében vagy öngyilkosok ravatalánál sem ítélkezhet a lelkész, mert feladata mindíg az evangélium hirdetése,  és az lehet a reménységünk, hogy a gyülekezet evangéliumot nem a temetésen hall először és utoljára. Saját korábbi gyülekezeti gyakorlatom szerint öngyilkosoknál és a közvélemény által súlyosan elítélt emberek temetésénél l Jn 3,19-20 textusát használtam: „.”bár a szívünk elítél, Isten mégis nagyobb a mi szívünknél és mindent tud...”

Gyakori lelkészi kérdés, kell-e  ismertetnünk az elhunyt életrajzát a temetéseken.. Vannak ma is gyülekezetek, ahol megmaradt az a szokás, hogy a lelkész vagy a kántor búcsúztató, esetleg verses búcsúztató keretében mintegy „ a halott nevében üzen” a családnak és ismerősöknek. Ezt a sokszor túlzásokba tévedő gyakorlatot azzal lehet leépíteni, ha a prédikáció előtt és attól elválasztva a halott rövid és „hiteles” életrajzát felolvassák. [15] Mindegyik temetési szolgálatnál az a legfontosabb, hogy amennyire csak lehet, szolgálat előtt a lelkész felvegye a kapcsolatot a hozzátartozókkal és a gyászolókat megpróbálja beépíteni a gyülekezetbe. Meghívhatja őket a következő vasárnapra a templomba, ahol a hirdetésben bejelentik a temetés elvégzését és az oratio oecumenica keretében az elhunytra emlékezve  együtt imádkoznak.

Temetési szolgálatra készülve jó újra és újra elolvasni Pröhle Károly ágendája megfelelő bevezetőjét az egyház, a gyülekezet és a lelkész temetési feladatairól Emlékezem arra, hogy a professzor gyakorlati teológiai előadásai közben többször is alkalmunk nyílt arra, hogy beszélgessünk az akkor készülő, majd megjelent Ágenda egyes szakaszairól. Az ország különböző gyülekezeteiből származó hallgatókat tanárunk kikérdezte az otthoni istentiszteleti és főleg a kazuális szolgálatok alkalmazott rendje felől. Meglepődtünk a sokszor igen önkényes helyi liturgiai változtatások láttán, különösen szupplikációk alkalmával. Ebben a helyzetben a Pröhle-féle Ágenda bevezetése egységes szolgálati kereteket, liturgiai rendet hozott a korábbi zavaró helyi-gyülekezeti, sokszor önkényes gyakorlat sűrűjében.

Ma újra meglepő sokszínűség uralkodik egyházunkban. Érdemes volna egyszer felmérni, vajon Budapesten van-e két gyülekezet, ahol azonos az istentiszteleti rend! Vannak ugyanis helyek, ahol az új liturgiából csak bizonyos válogatott elemeket vezettek be. Ráadásul nemcsak a stólás és stólátlan szolgálatvégzők mutatják fel megjelenésükkel a belső ellentéteket, de akad olyan lelkésznő is Budapesten, aki a fekete talár, az un. „Luther-kabát” helyett fehér talárban érzi hitelesnek magát, tévesen arra hivatkozva, hogy egyházunk hagyománya tud arról, hogy szlovák gyökerű gyülekezeteinkben nagyünnepeken a fekete talár fölé rövidebb fehér stólát viselhettek a lelkészek. Ez azonban sohasem teljes fehér talár volt.

A „stólások” talán magasabb rangú egyháziak és a stóla nélküliek az „alsópapság”? Az a baj ennél a liturgiai reformnál, hogy megállt félúton. Az úgynevezett „Mózes-tábla” és a stóla ütik egymást, nagyon rosszul mutatnak egymás mellett. Ha már stóla, akkor nem kellenének a táblácskák és lehetne liturgikus színű a talár is, ahogyan ezt  a skandináv, középkori egyházi tradíciót megőrző evangélikus egyházaknál látjuk.  A színes vagy fehér talárhoz viszont már nagyon illene a stóla.

Szokás idézni ebben a helyzetben az Ágostai Hitvallás VII. Cikkelyét:...”nem szükséges, hogy mindenütt hasonlók legyenek az emberi hagyományok vagyis az emberek által megállapított vallási szokások és szertartások...” , mert „az egyház valódi egységéhez elegendő egyetérteni az evangélium tanításában és a szentségek kiszolgáltatásában”. Valóban a „proprium” dolgában kell egyet értenünk, de nem ártalmas az, ha az „adiaphoron” területén is törekszünk az egységre, hogy bármelyik hazai evangélikus gyülekezetben otthon érezzük magunkat.

Temetési szolgálataink rendkívüli missziói alkalmakat jelentenek. Ezért gondosan meg kell tervezni annak liturgiáját. Számolnunk kell azzal, hogy a gyászoló gyülekezetben mindíg lehetnek olyanok, akik távol vannak a keresztyénségtől, Bibliától, vallástól. Bár általában legalább két helyen van szertartás, a ravatalnál és a sírnál / urnahelynél, a két helyszínen nem szokott a családon kívül mindenki más megjelenni. Azt javaslom, hogy ezért mindkét helyen mindíg mondjuk el a liturgiában az Apostoli Hitvallást és a Miatyánkot. A budapesti rövid szertartási időt engedélyező Temetkezési Vállalat sokszor türelmetlenkedő munkatársai ellenére is fontos, hogy a „fides qua et quae creditur” elemeire figyeljünk. Legalább ezeken az alkalmakon hallja meg mindenki azokat a szövegeket, amelyek ökumenikus mondanivalója „point of connection” - „Anknüpfungspunkt” lehet személyes élettapasztalatai számára. A prédikációban a lelkész használja fel a családdal történt beszélgetés tapasztalatait arra nézve, milyen hittel-hitetlenséggel, reménységgel-reménytelenséggel néznek a legközelebbi érintettek életre és halálra.

Nagyon fontosnak tartom azután, hogy ha lehetséges, a lelkész ne egyedül végezze a szertartást, hanem legyen vele kíséró, aki kántori-énekesi segítséget ad, esetleg szerepelhet kórus is. Egy jól megválasztott ének, a gyülekezet akár együtt énekli akár nem, a szertartás ünnepélyességét emeli és spirituális gazdagodást jelent. Munkahelyi vezetők, kollégák búcsúzására lehetőséget kell adnunk, de mindíg egyeztetni kell a családdal és az illetőkkel is, legkésőbb a szertartás megkezdése előtti percekben. Azt tartom szerencsésnek, ha a családi, munkahelyi, kollegiális búcsúzásra a ravatalnál a prédikáció után vagy a sírnál a végső elbocsátás és áldás előtt kerül sor és a búcsúzást végzőt jelentse be névvel és az illetékesség megjelölésével a lelkész.

Modern és posztmodern életértelmezések és egyházi szolgálatunk

Befejezésül hadd húzzam alá, hogy szerintem nem a mai társadalmunkban, gyülekezeteinkben fellelhető modern, posztmodern halálértelmezések jelentik a problémát szolgálatunk számára, hanem a különféle modern és posztmodern életértelmezések. Nemcsak azért, mert a halál az utolsó „életjelenség” , hiszen csak az tud meghalni, aki élt, hanem azért, mert ezek az életértelmezések „in-cum-sub” benne vannak az egyházban, a gyülekezetekben, sőt szolgáló lelkészeinkben is. Ezek az értelmezések a textus mellé sodródnak  a kontextusból, és a korszellem – Zeitgeist / mental climate-   kísértésként leng körül mindnyájunkat.

Ökumenikus kapcsolataink révén és Lelkészi Munkaközösségeinkben ugyan szerezhetünk tapasztalatokat arról, hogyan küzdenek ezekkel a problémákkal más egyházak és egyházainkon belül más gyülekezetek. Ezeket a kihívásokat azonban mindnyájunknak,  egyéni szabadságunkkal és felelősségünkkel élve, coram Deo kell végiggondolni saját életünkben, családunkban, gyülekezeti munkánkban. Különösen is nagy felelősség terheli ezért egyházi oktatási-nevelési rendszerünket, beleértve a teológiai képzést és továbbképzést. Az a reményem, hogy Lelkészi Munkaközösségeinkben a téma megvitatása segíti  temetési szolgálataink megújulását arra a Jézus Krisztusra figyelve, aki így vigasztalta a testvére, Lázár halála miatt bánkódó Máriát: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él, és aki él és hisz énbennem, az nem hal meg soha” (Jn 11,25-26).    

[1] Áttekintő elemzés és bőséges irodalom: J. Brode (ed), The Process of Modernization. An Annotated Bibliography, 1969.  A globalizáció összefüggéseiről: E.R.Wolf, Európa és a történelem nélküli népek, 1995.