500 éve lett Luther Márton a teológia doktora

A teológia doktora

Az ágostonos rend németországi tartományi főnöke, dr. Staupitz János, a wittenbergi kolostorban élt. Ide kötötte őt az egyetem, melynek bibliai teológiai tanszékét töltötte be. Mint rendfőnök, 1511 szeptemberében parancsot adott Luthernek, hogy készüljön a teológiai doktorátusra. "Neked doktorrá és prédikátorrá kell lenned s akkor majd valami nagyon komoly munkát kapsz." Luther tizenöt pontban fejtette ki, miért nem lehet ő doktorrá. Minden szabadkozása hiábavaló volt, hiszen rendi feljebbvalói iránt engedelmességet fogadott. Készülnie kellett tehát a doktorátusra és meg kellett kezdenie a prédikálást a kolostor ebédlőjében, a szerzetesek előtt.
A doktorrá avatás költségei ötven forintot tettek ki. Dr. Staupitz ezt a választófejedelemtől, Bölcs Frigyestől kérte. Sikerült is megkapnia, miután megígérte a fejedelemnek, hogy Luther a bibliai teológiai tanszék munkáját el fogja látni. Staupitznak ugyanis annyi elfoglaltságot adott a szerzetesrend igazgatása, hogy olykor-olykor hosszú időn át nem tudta megtartani egyetemi előadásait. Hogy lelkiismeretén könnyítsen, utódot keresett az egyetemi katedrára s Lutherben találta meg azt. Luther pedig megbízatásának megfelelően prédikálgatott szerzetestársai előtt és szorgalmasan készült a doktori vizsgára. Doktorrá avatása 1512. október 19-én történt. Három nap múlva felvették az egyetem tanári karának tagjai közé és október 25-én reggel, mint a szentírás-tudományi tanszék egyetemi tanára, megkezdte előadásait. Később azt mondotta életének erről az időszakáról, hogy bár doktor volt, akkor még nem ismerte az igazi lelki világosságot.
* * *
Staupitz áthelyezett Wittenbergbe 1511 nyarán. Itt egészen beleestem a skolasztikus tudományba. S mikor a Bibliával kapcsolatosan behatóan megvitattuk a dolgokat, már annyira előrejutottunk, hogy a végső okokat kerestük. A jelenlévők azt mondták, hogy ezeket előre el kell fogadnunk, a tudósok erre az eredményre jutottak s nem szabad velük szembehelyezkedni. Én azonban erősködtem: próbáljuk meg, ne fogadjuk el őket előre! Ezután óvatosan visszavonultam a skolasztikusoktól, egyedül, magamban akartam tanulni s imádkozni. Tanulmányoztam a szentírás-magyarázó tudósokat és leginkább a zsoltárokban leltem kedvemet. Átnéztem a szaktekintélyek műveit, hogy bizonyítékokat fedezzek fel. De amint az írásmagyarázatokat átkutattam, azt láttam, hogy mindegyik ellentmond önmagának. Mégsem mertem megtámadni a tudósok véleményét. Staupitz azonban újra előhívott és megbízott azzal, hogy előadásokat tartsak és prédikáljak. Elrendelte továbbá, hogy minden előadás az asztalnál történjék és a Szentírást a szerzetben mindenütt olvassák. Én előadásaimban és prédikációimban is megmaradtam a Szentírás alapján. Ezért aztán két esztendő múlva itt eretnek hírébe keveredtem.
A kolostorban volt elég étel és ital, de szívünk és lelkiismeretünk kínokban vergődött. Pedig a lélek szenvedése a legsúlyosabb. Sokszor megijedtem Jézus nevének hallatára és ha a keresztre pillantottam, úgy éreztem, mintha villám sújtott volna.
A kolostorban nem törődtem sem asszonnyal, sem vagyonnal, hanem amiatt remegtem és vergődött a lelkem, hogy miképp lesz hozzám kegyelmes az Isten. Igen nehéz dolog az embernek hinnie, hogy Isten kegyelmes hozzá. Az emberi szív ezt fel nem foghatja. Hogy is történt ez velem? Fiatal koromban Eislebenben az úrnapi körmenet alkalmával, amelyben én is papi ruhába öltözve vettem részt, a szentség előtt, amelyet dr. Staupitz vitt, annyira megijedtem, hogy verejtékezni kezdtem, és csak arra gondoltam, hogy meghalok a nagy ijedségtől. Amint a körmenet véget ért, meggyóntam és elpanaszoltam ügyemet dr. Staupitznak. Ő erre így szólt: "A te gondolataid nem Krisztuséi". S e szavával komoly vigasztalást nyújtott.
Dr. Staupitz sok jót cselekedett. Különösen kedvelte és támogatta azokat, akik tanulmányokat folytattak.
Staupitz azt akarta, hogy igehirdető legyek. Nagyon féltem a szószéktől. Mégis ebben az irányban kellett előrehaladnom. Rákényszerítettek a prédikálásra. Eleinte az ebédlőben kellett beszélnem a testvérekhez. Mennyire féltem a szószéktől!... Több mint 15 érvem volt, melyekkel dr. Staupitz előtt vissza akartam utasítani a megbízatást, épp e körtefa alatt ahol most ülünk. De nem használt semmit. Végül ezt mondottam: "Dr. Staupitz Uram, Ön a halálba kerget engem; nem élek még egy negyed évet sem" – így felelt: "Legyen az Isten nevében! Istenünknek nagy dolgai vannak; odafönt is nagy szüksége van okos emberekre!"
Milyen sokat prédikáltam! Azt hiszem ezer esztendő alatt sem akad olyan ember, akinek a hivatása annyira súlyos terhet jelentene, mint nekem, aki már 30 éven át prédikáltam, sokszor egy nap háromszor, azonkívül mindennap a böjtben. Néha egy napon négy prédikációt is mondtam, úgyhogy azt hiszem, tartottam annyi prédikációt, mint Ambrosius és Augustinus.
Ha prédikálni akarsz, beszélj Istennel ilyenformán: "Édes Istenem, az a szándékom, hogy a Te dicsőségedet hirdessem, Rólad beszéljek, Neked adjak hálát és a Te neved dicsőítsem. Jóllehet én ezt nem tudom olyan jól, amennyire kellene."
Álmomban sokszor szenvedtem, mert azt éreztem, mintha prédikálnom kellene és nem volna meg a kéziratom.
Krisztus prédikálása igen nehéz és veszélyes tisztség. Ha ezt annak idején tudtam volna, sohasem prédikáltam volna, hanem Mózessel együtt (II. Móz. 4, 13.) azt mondtam volna: "Kérlek Uram, csak küldd, akit akarsz." Senki nem tudott volna rábírni a prédikálásra.
Sokszor tettem magamnak szemrehányást, amikor a szószékről lejöttem: "Pfúj, hogyan prédikáltál?! Ezt ugyan jól megcsináltad, nem ragaszkodtál a kézirathoz." De ugyanezt a beszédet az emberek igen-igen dicsérték, hogy ilyen szép prédikációt már régen nem mondottam. Amikor a szószékről lejöttem és gondolkoztam, azt találtam, hogy egyáltalán semmit, vagy igen keveset prédikáltam abból, amit leírtam.
Minden lelkésznek meg kell szoknia, hogy világosan és egyszerűen prédikáljon. Gondolniok kell arra, hogy fiatal, fejletlen értelmű embereknek prédikálnak, a pórnépnek, mely épp oly keveset ért meg, mint a fiatalok. Ilyenek vannak a legtöbben. Olyan legyen a beszéd, hogy ezek is megértsék, vagy legalább valamit felfogjanak belőle és életüket megjobbítsák. Nekem és Melanchthon Fülöpnek nem kell, hogy prédikáljanak, noha mi is tanulhatunk. Nem kell a prédikálásnál a nagy szavakkal vitézkedve dobálózni, pompásan és művésziesen, hogy lássák, milyen tanult az ember és nem szabad a maga dicsőségét keresnie. Nem erre való ez a hely. A hallgatósághoz kell alkalmazkodnia és ez hiányzik általában a lelkészeknél. Úgy prédikálnak, hogy a köznép igen keveset tanul belőle... Egyszerűen prédikálni nagy művészet. Krisztus maga így tett. Ő a földmívelésről, a mustármagról beszél és csupa egyszerű, pórias hasonlatot használ. Krisztus a lehető legegyszerűbben beszélt és mégis ő maga volt az ékesszólás. A próféták se túl magasak, mégis sokkal nehezebbek. A leghelyesebb és legszebb ékesszólás az egyszerű beszéd.
Így hát Wittenbergben igehirdető lettem. Kevéssel ezután Staupitz, a rendfőnököm egy napon elgondolkodva ült az alatt a körtefa alatt, mely ma is az udvaromon áll.[9]
Egyszer csak így szólt hozzám: "Magister Úr, Önnek le kellene tennie a doktorátust; így tud majd alkotni." Amint vonakodtam, így szólt Staupitz:"Ugyan kedvesem, ne légy okosabb, mint az egész konvent és az atyák." Erre én: "Bizonyos, hogy nem fogok sokáig élni, minek hát ilyen nagy költségeket csinálni?" Staupitz ezt válaszolta: "Mindegy. A mi Urunk Istenünknek most sok dolga van a mennyben, ha meghalsz a tanácsába kerülsz, neki pedig néhány doktorra is szüksége van!" Így utasított vissza tréfával. Nem sokkal ezután Lipcsébe utaztam, hogy a fejedelmi kincstártól az avatási költséget átvegyem.
28-ik életévemben (1512. október 19-én) avattak doktorrá. Amikor doktor lettem, még nem ismertem az evangéliumot. E szavak: "igaz" és "Isten igazsága", mint mennydörgés hatottak lelkiismeretemre. Amikor hallottam, megijedtem és azt gondoltam: "Ha Isten igaz, akkor meg fog büntetni."

„IHR BRINGT MICH UM MEIN LEBEN“

Der 31. Oktober 1517 gilt als das Datum des Beginns der Reformation:
Martin Luther trat mit 95 Thesen gegen den damals florierenden
kirchlichen Ablasshandel an die Öffentlichkeit. Er lud dazu ein, über
die wie üblich lateinisch formulierte Argumentation zu disputieren oder
sich brieflich dazu zu äußern. Hier ging es zunächst nur um einen
Vorgang an der Universität Wittenberg. Die seit gerade anderthalb
Jahrzehnten bestehende Hochschule steckte noch sehr in ihren Anfängen.
Eine Disputation über jene Thesen kam nicht zustande. Aber aus dem
Bekanntwerden ihres Inhalts erwuchs eine Bewegung, die ein neues
Verständnis von Glauben und Kirche auf den Weg brachte und viele
Lebensbereiche erfasste. Fünf Jahre zuvor war Martin Luther, Mitglied
des Ordens der Augustiner-Eremiten, Theologieprofessor geworden, nachdem
der damals knapp 29-jährige Mönch am 18./19. Oktober 1512, also vor
jetzt gerade 500 Jahren, mit feierlichem Zeremoniell zum Doktor der
Theologie promoviert worden war. Dieser Vorgang ist einer näheren
Betrachtung wert. Kam hier eine ambitionierte Karriereplanung zum Ziel?
Für die Person Luthers ist dies klar zu verneinen. Der Bruder Martinus
hat jenes Amt nicht gewollt, nicht angestrebt, sondern sich sogar
dagegen gesträubt, bis hart an die Grenze des Ungehorsams gegenüber
seinem Ordensoberen, also einer Verletzung des höchsten Gebotes in der
Pflichtenskala des Mönchtums. Doch es gab einen entschiedenen Willen,
ihn in die genannte Position zu bringen – vonseiten des
Augustiner-Generalvikars Johannes von Staupitz. Der hatte dem ebenso
begabten wie sensiblen, in der Erfüllung seiner Pflichten und seinem
geistlichen Leben zutiefst gewissenhaften Ordensmann ein hohes Maß an
Aufmerksamkeit und seelsorgerlicher Nähe gewährt, bis dahin, dass
andere Konventsbrüder sich zurückgesetzt fühlten. Auf Geheiß seiner
Ordensoberen hatte Luther bereits Philosophie und Theologie studiert.

EIN HOHES ARBEITSPENSUM

Bei einem Gespräch im September 1512 erfuhr Luther von Staupitz, was
der mit ihm vorhatte: Er sollte sich zum Doktor der Theologie
promovieren lassen und danach die dem Augustinerorden zustehende
Bibel-Professur übernehmen, die Staupitz seiner Ordenspflichten wegen
schon seit langem nicht mehr versehen konnte. Darüber hinaus sollte er
auch an der Wittenberger Stadtkirche regelmäßig predigen. Ein
Predigtauftrag im Augustinerkloster kam noch hinzu, und die sonstigen
Verpflichtungen des Klosterlebens wie bisher zu erfüllen, verstand sich
von selbst. Staupitz meinte den oft von schweren Anfechtungen
heimgesuchten Ordensbruder auch in seelsorgerlicher Absicht mit solchem
Arbeitspensum beladen zu sollen: „… so kriegt Ihr etwas zu
schaffen!“ Martinus wehrte sich vehement: „Herr Staupitz, Ihr bringt
mich um mein Leben. Ich werde das nicht ein Vierteljahr aushalten.“
Der aber entgegnete: „Unser Herrgott hat viele große Sachen
auszurichten. Dazu bedarf er kluger Leute, die ihm raten müssen.
Solltet Ihr sterben, so werdet Ihr im Himmel in seinen Rat kommen.“
Luthers Promotion zum Doktor der Theologie erfolgte am 18. und 19.
Oktober 1512 im damals üblichen Rahmen. Dazu gehörten mehrere
Disputationsgänge. Nach der Verteidigung theologischer Thesen leistete
Luther den Doktoreid, der ihn verpflichtete, „eitle, fremde, von der
Kirche verurteilte und frommen Ohren anstößige Lehren nicht
vor[zu]tragen“, und wo solches geschieht, nicht zu schweigen. Damit
war er durch Eid verpflichtet, für die erkannte Wahrheit einzutreten,
also auch zum entschiedenen Widerspruch gegenüber nicht verantwortbarer
Lehre und Praxis in der Kirche Jesu Christi. Der Lebenszusammenhang, in
dem dies zum Zuge kommen musste, war vor allem die seelsorgerliche
Verantwortung für die Wittenberger Gemeinde. Luther begann mit
Vorlesungen über Schriften der Bibel, zuerst über die Psalmen, dann
über den Römerbrief und andere Paulusbriefe. Die Arbeit daran führte
ihn zu Erkenntnissen von zunächst ungeahnter Tragweite. Auch mit den
Werken der bislang dominierenden Scholastik war er vertraut. Aber als
wichtigste, ja unerschöpfliche Quelle theologischer Erkenntnis erwiesen
sich ihm die biblischen Schriften. Auf das anfängliche Zurückschrecken
vor einer überwältigenden Aufgabe folgte das beharrliche, auch bald in
großen Bedrängnissen bewährte Wahrnehmen dessen, was der Doktoreid im
Zeichen seelsorgerlicher Verantwortung von ihm forderte. Seine Kollegen
gewann er für eine Studienreform, die die Bibel auch für die
Studierenden zur Mitte theologischer Arbeit machte. Dass seine Kirche
ihn schließlich exkommunizierte, konnte dem Eid, durch den Luther sich
an das biblische Gotteswort gebunden wusste, nichts anhaben. Auf Titel
legte er keinen Wert. Seines wichtigsten Dienstes wegen nannte er sich
gern einen „Prediger“ (Ecclesiastes). Doch bei gegebenem Anlass, im
Streit um die Wahrheit Gottes, berief er sich auch auf seinen
Doktortitel, der ihm im Rahmen einer alten, kirchlich sanktionierten
Tradition als Legitimation und Verpflichtung zuerkannt worden war. Eben
dies jährt sich jetzt zum 500. Mal. Auch kirchlich Verantwortliche, die
weiterhin auf Luthers Exkommunikation bestehen, machen ihm die Würde
eines Doktors der Theologie nicht streitig. Zum 500. Geburtstag des
Reformators 1983 hatte auch Papst Johannes Paul II. dem „Doktor Martin
Luther aus Eisleben“ eine distanzierte Würdigung zuteilwerden lassen.
_Rudolf Mau ist emeritierter Professor für Kirchengeschichte._

Ajánlott webhely