Luther krisztocentrikus bibliaértelmezése

Létrehozás: 2009. január 29., 14:44 Legutolsó módosítás: 2009. január 29., 15:07

Fabiny Tibor írása. Megjelent: Evangélikus Élet, 2008. február 10.

Luther krisztocentrikus bibliaértelmezése

Luther Márton

Az evangélium mint „szótörténés”

A Luther-kutatás kimutatta, hogy Luther az írásmagyarázata, azaz hermeneutikája révén vált reformátorrá. Gerhard Ebeling szerint Luther „hermeneutikai forradalma” az volt, hogy a jelekről alkotott középkori nézetekkel szemben felismerte a „szóesemény”-ben a nyelv jelentőségét, ezért fő célja nem Isten verbális leírása volt, hanem hogy feltárja az embernek Isten előtti létezését. Isten ember feletti ítéletének kinyilatkoztatását. A hermeneutikai feladat csak abban állhat, hogy a szóesemény szolgálatának szenteljük magunkat oly módon, hogy a szó igazán szóvá váljon, és hogy az erejének teljességében, tiszta szóként jelenjen meg.

Luther a Szentírást nem külső, formai tekintélyként ismerte el, hanem benső tartalmát, a meghirdetett, elmondott, megénekelt evangéliumot tisztelte: „Nem apostoli tanítás az, amelyik Krisztusról nem ejt szót, még ha Szent Péter vagy Szent Pál tanítaná is. Ellenben mindaz, ami Krisztust hirdeti, apostoli tanítás, még ha Júdás, Annás, Pilátus vagy Heródes szájából származnék is.”

A Szentlélek szerepe a megértésben

Ha Luther bibliaértelmezésében az első szempontunk a krisz­tológia volt, sietve hozzá kell tennünk, hogy a pne­u­ma­to­ló­gi­a (a Szentlélekről szóló tanítás) szempontja is ugyanilyen hangsúlyos. „A Szentírásban az a legfontosabb, hogy a betűt a lélektől meg tudjuk különböztetni, mivel ez teszi a teológust igazán teológussá. Az egyház pedig ezt a lelket egyedül a Szentlélektől kaphatja, nem pedig az emberi értelemtől.”

Luther nem győzi hangsúlyozni, hogy a megértésnek állandóan frissnek, azaz lelkinek, élőnek, jelenvalónak kell lennie. A tegnap még élő hitfelismeréseink mára már holt betűvé, törvénnyé válhatnak, amely már nem evangélium. „Ha ugyanis valamit egyszer már megértettünk, fennáll a veszélye annak, hogy az lélekből ismét betűvé lesz, ha nem értjük meg, és nem sajátítjuk el újra.” A helyes bibliaértelmezés a Szentírás szövegében mindvégig Krisztust keresi, hozzá ragaszkodik, s a Szentlélek segítségével ismeri fel a mondanivalót. A Szentírás értelmezése ezért elválaszthatatlan az imádkozástól.

Luther és az Ószövetség

Luther az Ószövetségről mint a Krisztusról szóló nagy tanúságtételről beszél. Ezért a hívőnek az Ószövetséget Krisztussal a szeme előtt kell olvasnia – „was Christum treibet”. A Szentírás szövege túlmutat önmagán, a benne mint pólyában elrejtett Krisztusra utal. A nehéz szövegek is egyértelműen csak Krisztusban, a végső jelentettben nyerik el értelmüket: „Ha egy olyan szöveggel van dolgom, amelyiknek kemény héja van, mint a diónak, és nem tudom feltörni, akkor a sziklához (Krisztushoz) vágom, és így megkapom a legédesebb magot.”

A modern történetkritikai bibliaértelmezés számára Luther értelmezése: botrány. Ám a „posztmodern olvasó” a mo­der­ni­tással szemben vallja, hogy az olvasó nem egyszerűen reprodukálja a jelentést, hanem produkálja, nem rekreálja, hanem kreálja, saját horizontja, azaz hite, meggyőződése alapján. A keresztény olvasó ezért azt vallja, hogy nincs olvasás és megértés inspiráció, a Szentlélek ihletése nélkül. A bennünk lévő Szentlélek „érti” meg az Írásokat – mondta maga Luther többször is. A hitetlen, materialista olvasónak botrányként hat Luther olvasási módja, hiszen azt látja, hogy Luther „beleolvas” a szövegbe olyan dolgokat, amelyek nincsenek benne.

Az amerikai Luther-kutató, Kenneth Hagen mutatott rá arra, hogy Luther kommentárjainak műfaja az „ennarratio” (elbeszélés). Luther nem a mai értelemben vett tudományos magyarázatot kíván nyújtani, hanem hitét, teológiáját akarta újra „elmondani”, írásmagyarázatának célja a nyilvánosság előtt folytatott élethalálharc az evangélium ügyéért. Számára az írásmagyarázat is prédikáció volt, és a prédikáció is írásmagyarázat.

Két példa Luther krisztocentrikus értelmezésére

Az alábbiakban egy ó- és egy újszövetségi példával kívánjuk Luther krisztocentrikus értelmezését illusztrálni.

1) A 8. zsoltár magyarázata. Látszatra a 8. zsoltár csak az emberről szól, semmi köze Jézus Krisztushoz. Luther azonban a részhez az egész ismeretében közelít: az ő olvasatában ott van az egész Szentírás, az egyház, a keresztény hívő ember összes tapasztalata, ezért látja oly határozottan Krisztus szenvedését a 8. zsoltár soraiban. Amikor például Luther a zsoltár 5. verséhez ér el: „Micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?”, akkor egyértelműen a megfeszített Krisztusról beszél. Akit kigúnyoltak, leköpdöstek, megostoroztak, aki megalázta magát, és akit mindenki lenézett, mert átkozott volt, mert féreg volt.

„Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél” – olvassuk a zsoltár 6. versében. Luther szerint Dávid itt lélekben arról szól, hogy Krisztus elhagyatottsága mily iszonyatos lesz. Emberi szavakkal – írja Luther – nem lehet leírni, hogy ez mit is jelent. Dávid itt nem Krisztus fizikai szenvedéseiről beszél, hanem az annál sokkal nagyobb és dicsőségesebb lelki szenvedésekről.

Mit is jelent pontosan az, hogy „elhagyta őt az Isten”? Luther szerint ez „nem azt jelenti, hogy az isteni természet elkülönült volna az emberitől – mert Krisztus személyében, aki Isten és Mária fia, az isteni és az emberi természet annyira egy, hogy az nem osztódhat meg, nem különülhet el –, hanem azt jelenti, hogy az isteni természet visszavonult és elrejtőzött olyannyira, hogy bárki ezt mondhatta: „Ez nem Isten, hanem csupán egy ember, egy megzavarodott, szerencsétlen ember.” Krisztus embersége egyedül maradt, s az ördög szabad kezet kapott hozzá, az isteni természet ereje felfüggesztődött, s egyedül hagyta az emberi természetet ebben a küzdelemben.”

2) A Gal 3,13 lutheri értelmezése. „Krisztus megváltott minket a törvény átkától, úgy, hogy átokká lett értünk – mert meg van írva: átkozott, aki a fán függ” – írja Pál apostol Gal 3,13-ban. Krisztus a keresztfán a mi bűneink büntetését, a nekünk járó átkot viselte el önként érettünk, helyettünk és miattunk. Megtörténik tehát a „boldog csere”.

Figyeljük csak meg Luther „ennarratióját”: Krisztust beszélteti, mintha hallaná, hogy a Fiú mit mond az Atyának a megváltás tervéről! „Ő magára vette a mi bűnös természetünket, s nekünk az ártatlan és győzelmes személyét adta cserébe. Ebbe vagyunk tehát felöltöztetve, s immár szabadok vagyunk a törvény átkától, mert Krisztus önként átok lett érettünk, ezt mondván: Emberségem és istenségem áldás nekem, s nincs semmire sem szükségem. De megüresítem magam (Fil 2,7). Magamra veszem, ember, a te ruhádat és maszkodat; ebben a ruhában fogok járni, ebben fogom elszenvedni a halált azért, hogy te szabad légy, és megmeneküljél a haláltól.”

Krisztus azonosult a tolvajokkal és bűnösökkel, s ezért tolvajként és bűnösként is végezték ki. Luther szerint ez a legcsodálatosabb kép Krisztusról. A legörömtelibb vigasztalás számunkra, hiszen Krisztus helyettünk vette magára az átkot, és mi szabadok vagyunk attól.

Krisztust nemcsak keresztre feszítették és meghalt, hanem az isteni szeretet következtében reá hárult minden bűn. S ekkor jött a törvény, és azt mondta: a bűnösnek meg kell halnia. Ezért lett átokká az, aki ott függ a fán, Krisztus lett az Isten átka.

Luther minden tanítás legvidámabbikának, a legtöbb vigasztalás forrásának tekinti azt a tant, hogy miénk lehet Isten – szavakkal le nem írható és számokkal fel nem becsülhető – szeretete és kegyelme. „Mert amikor a kegyelmes Atya látta, hogy minket agyonnyom a törvény, hogy mi átok alatt vagyunk fogva tartva, s innen sehogy sem szabadulhatunk, akkor elküldte a Fiát a világba, minden ember minden bűnét halmozottan reá vetette, s ezt mondta: Te leszel Péter, aki megtagad, Pál, aki üldöz, káromol és kerget, Dávid, aki paráználkodik, a bűnös, aki az almából evett a paradicsomban, a lator a kereszten. Minden személy, aki valaha is bűnt elkövetett, Te leszel. Te fizetsz az ő bűnükért, Neked kell azt jóvátenned. És ekkor jön a törvény, és ezt mondja: Bűnösnek találtam őt, aki mindenki bűnét magára vette. Egyedül csak benne látok bűnt. Ezért meg kell halnia a kereszten! Megtámadja s megöli őt. E tett által az egész világ megtisztul, megszabadul minden bűntől, kiszabadul a halál torkából és minden gonoszságból.”

Mily boldog csere, amely magára veszi a mi bűnös személyünket, s nekünk adja cserébe az ő ártatlan, győzedelmes személyét! Mi ebbe a személybe „öltözünk be”, s szabadokká válunk az átoktól.

Luther szerint ez az apostoli írásmagyarázati forma. Csak a Szentlélek segítségével beszélhetett így Pál apostol s – tegyük hozzá – Luther is.

Luther krisztocentrikus írásmagyarázata élő közvetítésként szólaltja meg, adja elő az evangélium élő hangját, a viva vox evangelii-t. Luther igehirdetői írásmagyarázatát hallgatva nemcsak hitünk drámáját éljük át újra és újra, hanem a Szentháromság titkaiba nyerünk bepillantást, oda, ahova bepillantani az angyalok is csak vágyakoztak.

 

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben