Krisztus a teremtés végrehajtója és fenntartója – KÖRNYEZETVÉDELEM>TEREMTÉSGONDOZÁS>MISSZIÓ
A drága és nagyszerű szolgálatot végző, előttünk járt nemzedékek részben beszorítottságból részben természettudományos ismereteik maihoz képest szegényebb adottságai miatt elsősorban személyes és lokális kérdésekkel foglalkoztak templomi tevékenységük során is. A mellettük élők, a bensőséges, személyre szóló ügyekben hűséges pásztorként jártak el, sokszor járatlanul maradva a társadalmi kérdésekben, világméretű szociális tanítás ügyében. Szöveg: Széchey Béla József
A világméretű összefüggések ismeretében kedvezőbb helyzetben lévők ugyan-akkor előrébb haladtak a társadalmi és kozmikus kérdések művelésében. Így történhetett, hogy 1972-ben, Stockholmban úgymond világi műveltségű emberek vázolták fel világkonferencia keretében a földkerekség egészére vonatkozó ismereteiket és teljesen újszerűen szorongató figyelmeztetéseiket, éspedig a földi adottságok végességéről és bolygónk létének veszélyeztetett voltáról. Nem egyszerűen a csillagászati eredetű elpusztulás lehetőségeit mérlegelve, hanem tételesen és számszerűsítetten a földi adottságok feltételrendszerében bekövetkezett súlyos romlásokra mutatva.
A megoldáskeresés segítésére az Egyesült Nemzetek Szövetsége kimondta, hogy minden évben június hó 5-én, a Környezetvédelmi Világnap keretei között foglalkozzanak rendszeresen a föld élettelen adottságainak a végességével, a biológiai létezők sokszínűsége megtartásának a követelő voltával, valamint az emberi nemzetség fenntarthatóságának a feltételeivel.
Az anyaszentegyház emberei nagy figyelemmel kísérték e folyamatot és lassan-lassan, de készséget mutattak az együttműködésre. Kiderült, hogy ezen a területen mód nyílik tőlük távolálló emberekkel is az együttműködésre és közös célok megfogalmazására. Amint pedig nyilvánvalóvá vált, hogy e munkaterület nemcsak jótékonysági tartalmú, hanem abban az egyház központi üzenetét érintő problémáról van szó, tudatosult az is, hogy őseredeti módon, génuin feladatként kell foglalkozniuk e témakörrel: rájöttek, hogy itt a korábban viszonylagosan elhanyagolt teremtési gondolatkör helyes kezeléséről van szó és a környezetvédelem lényegében teremtésgondozás. Az pedig magától értetődő, hogy az egyházi gyakorlatban a világszövetség által alapított rendszer megszentelésének az útját kell járni.
A környezetvédelem napja a Teremtés Ünnepe szintjére volt emelhető, míg a teljes integrációhoz a keretet ehhez, az egyházi esztendő liturgikus rendjébe illeszkedő teremtési ünnepkör adja. A hazai ökumenikus adottságok között a rendszerváltás óta eltelt időben a 22. Teremtési Ünnep megtartásáig léphettünk előre, míg az ünnepkör kibontakoztatásához 2008-ban kezdhettünk hozzá Budahegyvidéken és Budavárban.
A köznapi tapasztalat is azt mutatta, hogy e naphoz igazodva missziói utak építhetők ki és új szolgálati területek nyílnak meg a Krisztus-követők előtt, hiszen nemcsak egyházi, de polgári közösségek számára is elmondhatják istenes-teológikus gondolkodásuk eredményeit, kétezer éves tanításuk kristályos teremtés-gondozói üzenetét is.
ÉNEKELJETEK AZ ÚRNAK ÚJ ÉNEKET
Valamennyi keresztyén-keresztény testvérünk, történelmi ismereteink szerint azonban elsősorban a reformátori egyházak szóltak a bűn és bűnhődés, az Istentől való eltaszítottság és a tragikusan megromlott viszony kizárólag Krisztusban történő rendezéséről. A mezőgazdasági-agrártársadalom létadottságainak a kifejezési rendszerében a kiengesztelés elsősorban véres állatáldozattal történő rendezésnek menetében, a helyzet súlyosságának az ismeretében, az Isten igazsá-gosságát megsértő magatartás csakis ugyanilyen szinten történő rendezése vált elfogadhatóvá: nem megnövelt áldozatsor, nem is emberáldozat, hanem magának az Istennek az önfeláldozása vált egyedül számításba vehetővé: Isten Fia, maga a Krisztus-Isten áldozta fel magát a kiengesztelés oltárán és zárta le egyszer s mindenkorra az áldozati sort.
E hitvilág ellenségei számára sikeresnek tűnt a magát Istennek kijelentő Krisztus eltávolítása a közéletből és gyalázkodva szólhattak a magatehetetlen Megmentőről. Még inkább súlyos teherként nehezedett az életük egészét Krisztushoz kötő hivők számára az első pillanatra sikertelennek látszó, Isten-kapcsolatot rendező vállalkozás. Csak egészen új megközelítésben vált világossá, hogy itt a legnagyobb kincs került a kezükbe: Isten biztosítéka, garanciája arra, hogy van út és ez biztos út, az ember és az emberiség számára a végtelen, tökéletes örökkévaló Istenhez, a transzcendens valósághoz. Ettől kezdve a Kálvária szégyen útja a „keresztfa tündökléséhez” vezetett, a gyalázat fája a mennybe vezető híddá vált.
Az ószövetségi rendszer alapján nyilvánvalóvá vált a hittudomány emberei számára, hogy e csodálatos felfedezés nem eseti, hanem az emberiség, a világtörténelem egészén végighúzódó vörös, üdvtörténeti vonal a Golgotán a maga csomópontjához érkezett el.
Az idők teljessé válásakor, az egész kozmikus lét adottságainak felmérése, annak kibontakozása kevésbé vált kimunkálttá. Pontosabban nem emelték ugyanolyan magasra, mint a megváltás eseményét. A biblia szövegkincse, a héber hitvilág egésze mindenkor határozottan képviselte azt a felismerést, hogy azért indokolt és értelmes Élohimmel, az Istennel foglalkozni, mert egyedül Ő a valódi Ős-Tevékeny.
E tény azonban már ismert volt mind a Mózesi iratokban mind a zsoltárokban és a prófétáknál is. Fontos volt megkeresni e kincsestár keresztyén feltárásának a lehetőségét. Valóban megtörtént a Krisztushoz vezető Szentlélek érdemi-kinyilatkoztatói csodája: az anyagi világgal azonosult és a megváltás művét végrehajtó Krisztus nemcsak a megváltás művében dicsőséges, hanem Ő, az Isten Fia / maga a Szentháromság valós személye, az örökkévaló, akinek az Atya mindent átadott /, az örökkévalóság idő és térnélküli kötöttségében volt mindenkor és a jelenben is ugyanabban lévő valóság. Ő maga a végtelen téridő létrehozója, a teremtés végrehajtója. Mi ebből jelenleg 13,7 109 évnyni időtartamot látunk. Természetesen komolyan véve a tényt, hogy a hitbeli örökké-valóság magában foglalja a nagyon hosszú, nagyon nagy vagy éppen végtelennek látott téridőt.
Mindez természetesen, magától értetődően következik az Isten-Krisztus személyéből, azonban nem könnyű az ószövetségi teremtésfelfogást, a szent szövegeket Krisztusra nézve megfogalmazni. Ezért látszólagos feszültség alakul ki ezek-kel a rendszerekkel kapcsolatban. Azonban már a Szentírás tanulmányozása világosan mutatja, hogy Jézus a földdel, az emberiséggel, a kozmikus rendszer egészével kapcsolatos személyes küldött, e témakör nevesített felelőse, különösképpen ami az Isten-ember kapcsolat rendezését jelenti. A próféciákban pedig úgy jelenik meg, mint akinek a közelében, aki által a zöld tájék, a környezetbarát táj születik a kietlenben.
A KÁNON BELSŐ FEJLŐDÉSTÖRTÉNETE
Péter apostol pünkösdi igehirdetése nagyon is indokoltan ószövetségi igehelyek-re épült. Ámulattal csodáljuk nagyszerű felkészültségét. Szavai messze túlmutatnak az egyszerű halász-felkészültségen. Döntő fordulatot az a kényszerállapot hozott, amikor kiszorították őskeresztyén- őskeresztény testvéreinket a jeruzsálemi templomból. Lassan, lépésről lépésre meg kellett találni új, kibontakozó önazonosságukat, a megdicsőült Krisztus helyét az ősi szövegekben és az új, ön-álló liturgiában. Krisztus nevesítetten jelenvalóvá válik a pusztai vándorlás során és megjelenik a teremtés végrehajtás szolgálatában.
A feloldás, a tanításbeli kibontakozás azonban nemcsak indokolt, érthető, Krisztus Isten-fiúságából, Istenségéből következő tény, hanem biblikusan is jól feltárható. Pontosan nyomon követhető e tekintetben is a Szentírás belső fejlődéstörténete.
Először a korinthusi levélben jelentkezik a teremtési tevékenységre vonatkozó párhuzamos megfogalmazás, majd önálló tétellé válik Krisztus teremtői szolgálata a Kolossébeliekhez írt levélben.
Az első Korinthusi levélben / 8,6 / világosan, Atyaként megnevezett Isten
„nekünk egyetlen Istenünk az Atya”
„akitől van a mindenség, mi is őérte”,
majd kizárólag az új szövetség szerinti rendszerben
„egyetlen Urunk a Jézus Krisztus,”
akinek az azonosítása teljesen új, túlmutat a Kálváriai szolgálaton
„aki által van a mindenség, és mi is őáltala.
A legkésőbben befejezett szövegszerkesztés szerint, a Krisztus urunk születése után legkésőbb 130-ban lezárt, görög testvéreink fogalmi rendszerében megírt, közzétett János evangéliumában jutott teljességre e tanítás
: Minden általa, azaz Jézus Krisztus által lett, ami lett. Mindezzel teljes összhangban született meg a viták utáni, kánoni megerősítés a Zsidókhoz írt levél első fejezetében a kozmikus méretű Krisztus-tevékenységről.
Így Krisztus dicsősége hatalmassá növekedett előttünk; ezért bizonyos, hogy a Szentlélek dolgozott közöttünk.
Az egyházatyák idejében pedig mindez, a kánon lezárásával egy időben „egyetemes érvényű hitvallási megfogalmazást is nyert a Nicea-Konstantinápolyi szövegezés szerint:
„Minden Jézus Krisztus által lett, ami lett”
A Teremtés végrehajtása Krisztus Urunk első, mélyelemzés szerint a megváltással egyen jelentőségű, örökkévalósághoz tartozó, értünk emberekért és a kozmoszért vállalt szolgálata.
KRISZTUS MUNKATÁRSAI, TEREMTŐ TÁRSAI VAGYUNK
Bármi történik is a világ előre vitele, örzése, védése, gondozása ügyében, az a Teremtő-fenntartó Krisztus műve, amit pedig e szerint teszünk, az az Ő munkájában való részvételt jelenti. Ez az őseredeti, diakóniai teológia lényege, a diktatúramentes szabad kifejtés új éneke. Nyilvánvaló az egyház új útjának is ez a mibenléte, tényleges önazonossága: Aktív részvétel a Krisztus teremtő művének folytatásában és gondozásában. Rangrejtett Krisztusok / Túróczy Zoltán / diakónusi tevékenysége.
