Könnyen kibillenő belső harmónia – Kulcsár Zsuzsanna előadása a kórházlelkész konferencián

Ami talán azzal kezdődik, hogy engedjem meg magamnak azt, hogy olyan is van, hogy valami foglalkoztat, valamiben elveszett a békességem, nagyon kell keresni a reményemet, összezavarodtam, nem vagyok biztos valamiben, megbántódtam, szomorú vagyok vagy tehetetlen. Tudnánk még érzéseket gyűjteni bőven, ami arra utal elveszett a harmónia bennünk, körülöttünk. Nem könnyű ezt megtenni, mert keresztény emberként sokszor titkoljuk, hogy valami nincs rendben, mert attól félünk, ez arra utal, hogy nem ép és erős a hitünk, hiszen akkor nem kerültünk volna bajba vagy lehetnének kétségeink. Gondoljunk csak arra, akinek lüktet és élő a hite, az kérdez, változik, jár magasságban és mélységben egyaránt.

Tudjuk jól, hogy az élet mindig produkál váratlan helyzeteket, de jó, ha tudom magamról mi billent ki az egyensúlyomból igazán: ha az önérzet ellen vétenek, ha a másik ember valami olyat vár el századszorra is ami nem jellemem – bizonyára tudják folytatni a felsorolást. Olykor nem látszik a harmónia elvesztése ennyire egyértelműen csak ott, hogy miért borulunk ki, ha nem vitték le a szemetet, a szennyes nem a helyére került. S jó esetben van mellettünk valaki, aki megállít: „Nem ez a gond, mondd el mi a baj.”

Az egyensúly megtalálásáért meg kell állni, meg kell tenni azt az őszinte utat, befelé. Ehhez azonban idő kell, míg a lélek beéri a történéseket, kilenc hónap míg elfogadjuk, hogy egy új élet átrajzolja az életünket, egy év ha egy élet továbblép mellőlünk, s kinek mennyi idő hogy belül is tudja egy kapcsolatnak vége vagy épp kezdődik, egy gyerek kirepül, egy unoka megérkezik vagy belépett az elfoglalt nyugdíjasok sorába. Idő, idő, idő és alkalom és rítusok gyertyagyújtás, egy zuhany, főzés, zene, tánc bármi. S néha kapunk egy tárgyat, egy mondat-töredéket egy jelet – hadd mondjam így –, ami gyógyít, felépít, lendít. Megértet valamit abból mi billent, miért billent, miért most billent.

Én nagyon hiszem, hogy ebben Isten is ott van, tud a mi össze-vissza lelkünkkel mit kezdeni. A 38. zsoltár gyönyörűen végigvezet bennünket azokon az érzéseken, amikor keressük a belső harmóniát. Hogyan állhat vissza az egység és teljesség, hol van ennek a kulcsa.

A zsoltárírónak van bátorsága Isten elé vinni a lelkét. Gyakran úgy véljük Isten elé csak fésült lélekkel állhatunk, amikor a zsoltáros Isten elé ér csak azt kéri: „Uram, ne feddj meg felindulásodban, ne ostorozz lángoló haragodban!” – ne az emberi természet szerint bánjon indulataival az Isten, bár tudja az is jogos lenne. Itt van az Isten színe előtt és tudja, Isten keze ott van a bajban: „mert nyilaid belém hatoltak” A következő sor is jellemünk, a bajban, nehézben, érthetetlen dolgokban Istent hibáztatni: „…és rám nehezedett kezed. Nincs ép hely testemen”- a testi-lelki szenvedés gyönyörű képe ez. Ha mindkettőt oda tudjuk adni Isten jelenlétébe, akkor várhatunk csak teljes életgyógyulást nemcsak tüneti kezelést. Gondoljunk csak Jézus gyógyítási történeteire. Mennyiszer megtapasztaljuk, hogy nem találunk „fogást” egy-egy problémán, honnan is indul a visszatalálás a harmóniára: „Mert bűneim összecsaptak fejem fölött, súlyos teherként nehezednek rám.” – nagyon fontos, hogy ez a zsoltárostól hangzik el, nem külső személytől, meghallgatás nélkül, megértés nélkül, gyors diagnózisként. Mindebben benne van az a vágy, hogy választ vár az Istentől. Majd hosszú sorokon át panaszkodik, oly szemléletesen írja le állapotát, hogy könnyen ráismerünk mi is, volt már ilyen, hogy  nem tudtunk belehajlani valamibe és beletört a derekunk, hogy úgy jártunk napra nap, mint aki gyászol. Panaszos nép vagyunk a „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”- elvén panaszkodunk. Isten színe előtt azonban kockázat nélkül lehet panaszkodni, gondolatokat érlelni, mielőtt ember elé lépnénk. Milyen nehéz ez: „Uram, előtted van minden kívánságom, nincs rejtve előtted sóhajtásom.” – a bizalom és kétség egyszerre szólal meg, mint ahogy a szívünket és létünket is olyan nehezen tudjuk Isten kezébe tenni. Picit odaadjuk, picit visszavesszük. A környezet pedig csak annyit lát nem olyanok vagyunk, mint régen, arra képesek, hogy így reagáljanak: „Szeretteim és barátaim félreállnak, mert csapás ért…” – fájó ezt tapasztalni, megmérni kapcsolatainkat a bajban. Ha billen, hát minden billen ez is, ezzel is el kell bánni. Milyen bölcs a zsoltáros nem igazolja magát az emberek előtt, nem magyarázkodik, nem érvel, hanem: „De én meg se hallom, mintha süket volnék,- csak Istennek panaszkodik, nincs ereje más véleményekkel megküzdeni „olyan vagyok, mint aki nem hall, és szájában nincs ellenvetés.” – ismerősek Jézus ajkáról ezek a mondatok. Egészen bizonyos, hogy Ő teljességgel megért, és ez nem azt jelenti, hogy nélkülözni tudnánk az emberi elfogadást vagy egyetértést, szükségünk van arra is. Néhány sorral lejjebb vissza is csatlakozik a zsoltáros az emberi közegbe és a választ Istenre hagyja: „Mert benned reménykedem Uram, te majd megfelelsz nekik, Uram, Istenem.” Másra kell az erő, kimondani azt a mondatot neki, személyesen és őszintén: „Bizony megvallom bűneimet, bánkódom vétkeim miatt.” – ebben áll vissza az egyensúly, a harmónia. Ezt nem lehet kívülről, erőltetve, sürgetve, elvárva nézni, segíteni vagy megélni csak a felépítő szeretet csöndjében és ritmusában.

Mielőtt kilépne újra a „hétköznapba” a zsoltáríró még elhagyja az ajkát egy fohász: „Ne hagyj el engem, Uram, Istenem, ne légy távol tőlem! Siess segítségemre Uram, szabadítóm!” Nem akar Isten ereje nélkül járni. Tudja, hogy lesz még ilyen, amikor elveszik a harmónia a rohanásban, a felszínességben, az őszintétlenségben de azzal a tapasztalattal, hogy a hívő embernek van egy olyan rejtett tere, ereje az Isten betakarásában, ahol gyógyulhat, visszatalálhat, meglelheti a belső harmóniát.

Olyan Urunk van, akinek van türelme várni a szeretetünkre, és szeretetével minden félelmet elűzni belőlünk.