Kibeszéletlenség – Lehetőségünk és felelősségünk – Témák a szociológiai felmérés tükrében
„Szabadságunk teljes tudatában” címmel Országos lelkészkonferenciára került sor Balatonszárszó, 2011. május. 3-án. Az alábbiakban dr. Percze Sándor lelkész elhangzott előadásának kiegészített, szerkesztett változatát közöljük.
Bevezetés: a szent valóság
„Naszreddínt letartóztatták, és bíróság elé állították avval a váddal, hogy lóhúst is tett a csirkesültbe, amit az étteremében felszolgált. Ítélethirdetés előtt a bíró tudni akarta, hogy milyen arányban keverte a lóhúst a csirkehússal. Naszreddín eskü alatt állította, hogy fele-fele arányban.
A tárgyalás után az egyik barátja megkérdezte, hogy mit is jelentett pontosan a fele-fele arány.
– Egy ló, egy csirke – válaszolta Naszreddín.”1
A történet elmesélője szerint az igazságot általában statisztikákban sem lehet megtalálni. Hogy a magyarországi evangélikusság körében végzett szociológiai felmérés számai mennyire mutatnak az igazságra, százalékosan biztosan nem lehet megmondani. De ha csak fele-fele arányban keveredik bennük a valóság és a szociológia tudományában hitelesnek tekinthető 1500 fős minta reprezentativitása, joggal feltételezhető, hogy lóhús került a csirkesültünkbe.
A kutatás elemezi a lelkész és hívek kapcsolatát is (III. kiemelt témakör). A következő kérdések és válaszok születtek idevonatkozólag:
-
Fordult-e hitéleti, magánéleti kérdésekben a lelkészhez?
-
8 % igen, egy alkalommal; 7% igen, több alkalommal; 12% nem, de régebben már előfordult, 73% nem, még soha. (= 85%)
-
Miért nem fordult még soha a lelkészhez?
-
55% szeretem inkább magam megoldani a problémáimat; 38,2% a családtagok, barátok segítenek. (= 93,2%)
-
Igényelne-e személyes találkozást?
-
1% nem tudja; 8% gyakrabban szeretne találkozni, 44% megfelel a mostani találkozási gyakoriság, 47% nem igényel személyes találkozást. (= 91%)
Az utolsó két szám azt sugallja, hogy a lóhús naszreddíni módon keveredett az evangélikusság csirkesültjével. Egy ló, egy csirke arányban. Vagyis: a lelkigondozás terén nagyobb a probléma, mint elgondolható volt.
A következőkben rövid tézisekben szeretném megfogalmazni, miben látom az evangélikus lelkigondozás krízisének okait.
-
Tézis: Az egyházból kivonult a lelkigondozás
Az első tézist még 2010 márciusában publikáltam a Lelkipásztorban. Megállapítására – akkor még a szociológiai felmérés hiányában – három tény vezetett:
-
A HVG-ben rendszeresen közölt intézmények bizalmi indexe, melyben az egyházak folyamatosan hátulról a negyedik helyen (a 10-es skálán 3,8-3,9 ponton) álltak.
-
Neves pasztorálpszichológusok (Isidor Baumgartner, Joachim Scharfenberg) erre vonatkozó meglátásai, melyeket röviden úgy lehet összefoglalni, hogy az egyházi lelkigondozás legnagyobb problémája a doktrinalitás. Vagyis lelkigondozás címén, illetve annak keretében burkolt vagy kevésbé burkolt formában a lelkigondozottat a keresztyén tanítás, erkölcs és üdvtan koordináta-rendszerén mérik és helyezik el. Bár ez a kritika elsősorban az úgynevezett kérügmatikus lelkigondozói irányzat felé fogalmazódott meg, mégis úgy látom: a terapeutikus módszer is – a pszichológia árnyékában – kénytelen küzdeni a saját önazonosságáért, melyet újra és újra „vigasztaló örömüzenet”2-ként megfogalmazni.
-
Profán lelkigondozók, mint Dr. Csernus Imre, és személyes problémákat tematizáló műsorok megjelenése és elterjedése a médiában.
A Lelkipásztor 2010-es áprilisi számában érkezett egy válaszreakció tézisemre. Petri Gábor alapos tanulmányában azt hangsúlyozta, hogy különbséget kell tenni egyháztagok és „szekuláris hátterű” emberek lelkigondozása között. Szerinte a fenti tézis téves, mert nem a lelkigondozás vonult ki az egyházból, hanem az „az egyház több száz éve tartó folyamatos társadalmi befolyáscsökkenése és térvesztése”3 miatt nem keresik a „szekuláris életet élő emberek” az egyház által felkínált pasztorációt:
„sietnünk kell leszögezni: a lelkigondozás soha nem vonult ki az egyházból. A gyülekezeteket pásztoroló lelkészeknek rendszeres, napi szintű tapasztalatuk a hívekkel folytatott segítő, támogató, kísérő lelki beszélgetés, egyszóval a lelkigondozás.”4
A szociológiai felmérés véleményem szerint ezzel kapcsolatban nem csak azt támasztja alá, hogy az egyházból kivonult a lelkigondozás. Azt is igazolja, hogy az embereket – ahogy a világot – nem lehet két részre, egy egyházi és egy szekuláris hátterűre osztani. Az egyházinak hitt emberek 85%-a nem fordul(t) gondjaival a lelkészhez és 91%-a elégedett a lelkész és gyülekezeti tagok között végbemenő személyes találkozás minőségével.
Csak egy világ létezik és ebben a világban az úgynevezett egyházi emberek ugyanolyan szekularizáltak, mint a nem egyháziak. Ha nem így lenne, nem akarná pl. 93,2%-uk saját maga, vagy baráti társasága/családja által megoldani a maga gondjait.
-
Tézis: A kivonulás az egyházba vetett bizalom elvesztésével hozható összefüggésbe.
A Heti Világ Gazdaság 2011. márciusi felmérése szerint a következőképp alakul az egyes intézményekbe vetett bizalom5:
Intézmények bizalmi indexe (10-es skálán) |
|||
február |
március |
változás |
|
ENSZ |
5,5 |
5,4 |
le |
NATO |
5,3 |
5,1 |
le |
Alkotmánybíróság |
5,2 |
5,1 |
le |
Európai Unió |
5,2 |
5,0 |
le |
Bíróságok |
4,9 |
4,8 |
le |
Civil szervezetek |
4,9 |
4,8 |
le |
Rendőrség |
4,6 |
4,8 |
fel |
Ombudsmanok |
4,7 |
4,6 |
le |
Ügyészség |
4,7 |
4,6 |
le |
Önkormányzatok |
4,3 |
4,2 |
le |
Egyházak |
3,9 |
3,9 |
- |
Köztársasági elnök |
3,7 |
3,5 |
le |
Kormány |
3,1 |
2,9 |
le |
Parlament |
3,0 |
2,9 |
le |
Politikai pártok |
2,5 |
2,4 |
le |
Az egyházak 3,9 ponttal gyakorlatilag csak az országos politikai szereplőket előzik meg. A civil szervezetek és a rendőrség (4,8) sokkal nagyobb közbizalomnak örvendenek.
A bizalom hiánya a hitelesség kérdését veti fel. Szükséges lenne, hogy az egyház, amelyik meg van győződve az általa képviselt értékek és teológia igaza mellett, számoljon azzal a valósággal, hogy a kívülállók számára mindazt hiteltelenül képviseli.
Gyakorlati teológiai érdeklődésem a filmesztétikához is kötődik. Feltűnő és sokat mondó számomra, hogy a játékfilmek túlnyomó többségében – és ez a kérdés is megérne egy tanulmányt – az egyház, papok negatív szereplőként jelennek meg. A filmvásznon a keresztyénség hivatalos képviselői legtöbbször rigorózus, az emberek szenvedései és problémái iránt érzéketlen, a maguk igazát akár kegyetlenül is keresztülvivő, negatív értelemben vallásos – azaz hitüket csak megjátszó - figuraként tűnnek fel.
Ezen a filmművészet által alkotott képen az egyháznak akkor is el kellene gondolkodnia, ha „csak” játékfilmekről van szó. A világ és a profánnak nevezett média egyszerűen így lát minket, ez a (mozgó)képük rólunk.
-
Tézis: Az egyházi pasztorációnak a pszichológiával és a társtudományokkal folytatott dialógus mellett vissza kell térnie saját gyökereihez
Az egyházi lelkigondozás a múlt század elejétől a pszichológiával és pszichoterápiával karöltve próbálja végezni küldetését. A tudományok területén elért eredmények/felismerések az utóbbi években Magyarországon is gyakorlati tapasztalatokkal párosultak. Örvendetes módon egyre több kolléga szerez mentálhigiénés, bibliadráma-vezetői vagy lelkigondozói képesítést.
Nem vitatva ezek helyét, eredményeit, praktizálhatóságát és hasznát a keresztyén lelkigondozás területén, a szociológiai felmérés riasztó számainak ismeretében óvatosan fel szeretném tenni a kérdést: Vajon nem folytatta-e túlságosan egyoldalúan az egyházi pasztoráció a pszichológiai ismeretek és technikák követését? Élesebben fogalmazva: vajon nem állt-e másból az elmúlt 100 év lelkigondozói törekvése, mint pszichológiai – szociológiai ismeretek, emberképek és terápiás módszerek integrálásából? Hangsúlyozom: nem a pszichológia vagy más társtudomány ellen beszélek. Az identitásvesztés ellen emelek szót. Azt az elméleti és gyakorlati látásmódot faggatom, amelyik az egyházi lelkigondozást mindig és egyoldalúan a pszichológia felől értelmezi, definiálja. És amelyik ennek következtében a lelkigondozást a legjobb esetben is a pszichológia tudományának és gyakorlatának másodrangú követőjévé (és nem partnerévé) tette.6
Joachim Scharfenberg, aki a pszichológia tudományának ismereteit az elsők között integrálta az egyházi pasztorációba már az 1950-es évek végén a következőket hangsúlyozta:
„Az evangélikus lelkigondozás napjainkban feléledt fáradozása a pszichológia és szociológia társtudományaival való kapcsolatfelvételért minden bizonnyal üdvözlendő és támogatandó. De emellett nem szabad elfelejteni, hogy az Egyház maga is rendelkezik a lelkigondozói tapasztalatok kincseivel, amelyek napjainkban is megőrizték aktualitásukat.”7feléledt fáradozása a pszichológia és szociológia társtudományaival való kapcsolatfelvételért minden bizonnyal üdvözlendő és támogatandó. De emellett nem szabad elfelejteni, hogy az Egyház maga is rendelkezik a lelkigondozói tapasztalatok kincseivel, amelyek napjainkban is megőrizték aktualitásukat.”7
Meggyőződésem, hogy a modern keresztyén lelkigondozás úgy tudományos útkeresésében mint gyakorlatában elvesztette kapcsolatát saját múltjával. És nem térhet vissza a lelkigondozás az egyházba, másként fogalmazva, az egyházi lelkigondozást igénybe nem vevő hívek 93,2%-ának nagy része nem fog egyházához, gyülekezetéhez és lelkészéhez fordulni addig, amíg az nem lesz összhangban saját propriumával és csupán más módszerek fél-professzionális utánzója lesz.
Azt gondolom, a hívei után kétségbeesetten szaladó, és ezért állandó lelkiismereti konfliktusokkal küzdő lelkész pasztorációs munkamódszere, illetve a világi lelkigondozói metódusokat, elméleteket és technikákat túlságosan egyoldalúan követő keresztyén lelkigondozói tudomány paradigmája változhatna is. Lehetne másképp is végezni a lelkek gondozását. Jálics Ferenc, a németországi Griesben élő jezsuita szerzetes példája lebeg a szemem előtt, ha keresztyén lelkigondozásra gondolok. A Bajor-erdőben álló lelkigyakorlatos ház távol van a várostól. Egyetlen út vezet oda. Nincs honlap, nincsenek mobiltelefonok. Csak a csend van és az imádság. De a kurzusok és a szobák folyamatosan telítettek. Szájról-szájra adják az emberek egymásnak, hogy Griesbe jó elmenni, mert ott közelebb kerül az ember Istenhez és önmagához. A kurzus résztvevőinek naponta felkínált lehetőség egy minimum fél órás beszélgetés (lehet gyónás is) a lelki vezetővel. Élnek is vele. Miben más ez a lelkigondozói módszer? A legszembetűnőbb talán az, hogy itt nem a lelkigondozó próbál több-kevesebb sikerrel hívei után menni. A lelkigondozó itt egy helyben van és sokat meditál. Az emberek pedig maguktól jönnek, keresik a társaságát, várják útmutatását.
A keresztyénségnek volt már korábban is egy olyan időszaka, amikor nem a lelkigondozás vonult ki az egyházból, hanem a lelki emberek vonultak félre a világtól, hogy a csendes magányban Istennel éljenek. A pusztai szerzetesek / remeték / atyák kora ez, Krisztus után 300 körül. Fehér Károly Liturgikájában így jellemezte ezt a korszakot: „Az egyház befelé tekint és elmélyül. Nem űz sem apologetikát, sem propagandát.”8 Alig telt el néhány évtized az első pusztai szerzetesek önkéntes félrevonulása után, máris emberek sokasága megy ki a városokból és falvakból, hogy kérdéseire, kísértéseire, problémáira választ, tanácsot, útmutatást kapjon. Mi történt? A puszta magányában, Istennel való közvetlen kapcsolatban olyan lelki többletre, erőre, kisugárzásra tettek szert a szerzetesek, ami vonzotta az embereket. A lelkigondozás a spiritualitásból (imádság, elmélkedés, aszkézis) fakadt. Azért volt hatásos és hiteles, mert magukat kívül-belül ismerő, istenkereső emberek végezték. Vagy ahogy Manfred Seitz fogalmazza meg szépen: a pusztai szerzetesek olyan emberek, akik azt a benyomást keltik, hogy imádkoznak.
Lelkigondozói módszerük nem a teológiájukból (ezzel lehetne jellemezni a lelkigondozás úgynevezett kérügmatikus irányát), nem a szaktudásukból (terapeutikus irány), hanem a lelkiségükből, Istennel való személyes és közvetlen kapcsolatukból (spirituális irány) fakadt. Másképp fogalmazva: lelkiségük formálta teológiájukat és adta – az adott korban egyedülálló – szaktudásukat. Anselm Grün így summázza a pusztai szerzetesség lelkigondozását:
„A pusztai atyák nem metódusokat tanultak, hanem hosszú lelki harcaik során megismerték önmagukat és radikális istenkeresésükben Isten titkaiban kiigazodtak.”9
A pusztai szerzetesek szerint jó lelki vezetőnek három alapvető képességgel kell rendelkeznie: Kardiognose – szívismerettel, Diakrisis – megkülönböztetés képességével és Dioratikos – átlátás adományával.
Szívismeret: „Ha saját szívét minden mélységében kikutatta és ezáltal mások szívét is kívül-belül ismeri és érti.”
Megkülönböztetés: „Az atya mások és maga lelkének kívánságainál különbséget tud tenni, hogy azok Istentől, démonoktól vagy a saját szívből fakadnak.”
Átlátás: „... ha a segítséget kérőnél, annak szavain, gesztusain és testének mozdulatain keresztül a lelke mélyére lát, ha látja mi van valójában a másikkal és mire van szüksége.”10 Ezeket a képességeket a cella alakította ki bennük. Erről Seitz a következőket írja:
„A cella, legegyszerűbb formájában kunyhó vagy barlang, nemcsak szükséges hajlék volt, hanem az aszkézis fontos eszköze. A cella elképzelhetetlen csendjében […] minden megélt pillanat mély benyomást gyakorolt az emberre. Meg ismertette vele – és ezért nem lehet a szerzetes útját meggondolatlanul világtól való menekülésnek tekinteni – hogy lehet a legkonkrétabb és legkoncentráltabb formában megtapasztalni a világot: az önmagával való találkozás és a saját énjével való konfrontáció során... Ott, a cellában játszódott le a harc azokkal a gondolatokkal, melyekkel mások rossz szavai vagy saját magunk negatív mondatai nyomán a lelket pusztítjuk. ... A cella ezt az alapokig hatoló önismereti pokoljárás kibírását hivatott szolgálni.”11
Az evangélikus lelkigondozásnak, de magának a hazai evangélikusság megújulásának lehetőségét – személy szerint – a spiritualitás elméleti és gyakorlati újra felfedezésében látom.
*****
1Anthony de Mello, Szárnyalás, Kecskemét 1997, 250. o.
2Pángyánszky Ágnes: Lelkigondozás és gyülekezet, in: Lelkipásztor (83) 2008. 301. o.
3Petri Gábor: Térítő szörnyetegek és gyógyító angyalok. Értelemkeresés, értékorientáció és mintaközvetítés a lelkigondozásban. in: Lelkipásztor (85) 2010. 175-183., 176. o.
4U. o.
6A psztorálpszichológiai/lelkigondozói irodalomban gyakran használt fordulat a „pszichológiával folytatott dialógus” emlegetése. Valójában a teológia fordult érdeklődéssel és kérdésekkel a pszichológia tudománya felé. Pszichológiai munkák nem nagyon hivatkoznak egyházi lelkigondozói művekre.
7Idézi Richard Riess, Sehnsucht nach Leben. Spannungsfelder, Sinnbilder und Spiritualität der Seelsorge, Göttingen 1991 (2. Aufl.), 256. o.
8 Fehér Károly, Liturgika. Az istentisztelet története, Kézirat 1997, 9. o.
9 Anselm Grün, Geistliche Begleitung bei den Wüstenvätern, Münsterschwarzach 1991, 25. o.
10 Seitz, Wüstenmönche, 87-88. o.
11 Manfred Seitz: Wüstenmönche. Menschen, die den Eindruck machen, daß sie beten, in: Christian Möller (Hg.), Geschichte der Seelsorge in Einzelportraits Bd. 1. Von Hiob bis Thomas von Kempen, Göttingen-Zürich 1994, 81–11. o., itt: 84-85. o.