Káldy Zoltán püspök diakóniai teológiájának bírálata – Deák téri fórum a Káldy-korszak hivatalos ideológiájáról

Ifj. Fabiny Tibor, a Károli Gáspár Egyetem angol professzora elmondta, hogy az Evangélikus Életben megjelent írására az egyház egyik püspöke válaszában azt írta, hogy nem látja elég színesen a közelmúltat. Fabiny szerint viszont nehéz azt színesen látni, ami az életben is elég szürke volt, vagyis a Káldy-korszakot. Káldy megítélése azért ingadozik, mert érdemei és hibái emlékezete is él. Az 1950-es években háttérbe szorított lelkészeket emelt ki teológiai tanárnak, az ő ideje alatt készült el az új evangélikus énekeskönyv, bibliakommentár, jelentős külügyi munkásságot folytatott, amelynek eredményeképpen 1984-ben Budapesten meg lehetett tartani a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) világgyűlését. Káldy idején létesült az Evangélikus Országos Múzeum, akkor indult a Diakónia egyházi értelmiségi folyóirat.  

„Miért nem szeretem mégsem a Káldy-kor egyházvezetői koncepcióját?” – tette fel a kérdést az előadó, aki gyorsan választ is adott erre: Az embereket elidegenítette az egyháztól, hazugságra és árulásra épült, az egyházat demoralizálta. Káldynak baloldali vetélytársait balról kellett előznie, vonalas cikkeket íratott lelkészeivel, hazugságra kényszerítve őket. A szocialista állam irányában szervilis nyilatkozatok leírásánál azt mondta: „Csak írd le, nem kell hinni benne!” Szinte még a világban sem kellett annyit hazudni, mint az egyházban. A Káldy-rendszernek ez a stílusa zsarnokságba, félelembe, tabuizálásba torkollott. Fabiny Tibor elmondta, hogy a 80-as évek elején az erősítette meg hitét az egyházban, mikor megismerte Ordass Lajos írásait.  

Ma már a Tényfeltáró Bizottság és Korányi András Debrecenben benyújtott habilitációs dolgozata részletesen foglalkozik a Káldy-korral. A világi hatalom mintájára, ahol a Rákosi és Nagy Imre között Kádár képviselte az „arany középutat”, Káldyról is az terjedt el, hogy a lojális Dezséry és az ellenálló Ordass között, ő közép embere („Mann der Mitte”). Fabiny Tibor ezt mítosznak tartja, mert szerinte bal- és jobboldal igazából csak a demokráciában van, a diktatúrában csak a hatalom létezik. „A diktatúrában csak a hatalomhoz való viszony létezik: vannak, akik szövetséget kötnek vele, és vannak, akik nem” – mondta Fabiny Tibor, aki egy saját 1987-ben írt levelére utalva azon a véleményen van, hogy ilyen körülmények között bajos megőrizni az integritást.  

Az Egyház és Világ című református egyházújító lapban tették közzé 1994-ben a diakóniai teológiai ismertetését, amikor az 1983-as bírálatok szövegét közölték. 1989 a világi „fordulat éve” után az egyházban még öt év alatt, 1994-ig sem történt meg a fordulat. Az egyházi ellenzék elszigetelődött és befelé fordult. Az egyház hivatalos zsinata pedig személyeskedő csatározásokba fulladt. Ennek következtében a diakóniai teológia bár már nem élt tovább, de nem is halt meg, egyfajta vákuum keletkezett. Nem jött létre egy, a széttöredezett lutheranizmust összefogó, a múlttal szembenéző nyilvános konferencia.  

A diakóniai teológia előképét a háború után Bereczky Albert református ébredési teológus, majd püspök jelentette, aki szolgáló egyházról beszélt. Bereczky bűnbánati teológiája szerint – amely barthi alapokon állt – 1945 után Isten ítélete következett be. Dezséry László evangélikus püspök és Benczúr László püspöki titkár is ezt az irányt követte.  

Fabiny Tibor Káldy püspök „ideológiájának” illusztrálására három dokumentumot említett: az 1958-as püspöki beiktatási beszédet, az 1964-es pozsonyi díszdoktori beszédet és az 1975-ös amszterdami LVSZ-beszédet. Hafenscher Károly 1997-es véleménye szerint az 1975-ös beszéd jó részét Karner Károly nyugalmazott teológiai professzor írta, ezért a továbbiakban Fabiny csak az első kettővel foglalkozott.  

Az 1958-as püspöki székfoglaló beszéd teológiai mestermunka volt. Ugyanakkor már ebben megmutatkoztak a teológia elpolitizálásának a jelei, bár ekkor a diakónia még nem játszott központi szerepet. Kétfajta istentiszteletről beszélt: a templomiról és az életről, a templomon kívüliről. „Ugyanakkor – jegyzi meg Fabiny Tibor – Luther nem tesz különbséget ilyen értelemben egyház és világ között. Káldy szerint viszont a politikai istentisztelet a világ helyes rendjéért van, egyfajta kontextuális teológiát jelent, tehát az adott helyzetre épült.”  

Az 1964-es pozsonyi díszdoktori székfoglaló beszédében Káldy azt mondta, hogy „az egyház életformája a diakónia”. A két világháború közötti hierokrácia, Túróczy gettó-egyháza, Ordass oppozíciója, Dezséry illeszkedése után, Káldy saját útját vázolta. Beszédének egzegetikai része Káldy: Bevezetés az Újszövetségbe című művére épült. Ezt követte a Krisztusról való tanítás (krisztológia) és az egyháztan (ekkleziológia). Fabiny Tibor szerint ekkor megmutatkozik Káldy gondolatmenetének „szektás” jellege, kiemeli szövegkörnyezetéből a „hogy ő szolgáljon” tételt, de nem szól a keresztről. Megjelenik a „totális diakónia” fogalma.

A Békefi Benő református teológus által megalkotott „szolgálat teológiája” elméletet Bogárdi Szabó István református püspök bírálta, azzal, hogy ez a marxizmusnak az egyház és vallás elhalásáról szóló elve egyháziasított változata.  

Káldy diakóniai teológiájának külföldi bírálóihoz tartozott Gémes Istvánnak az 1973-as KÉMELM konferenciára írt munkája. Gémes 1980-ban újra megkísérelte a diakóniai teológiáról való párbeszéd felújítását.

1983-ban Vajta Vilmos a Lutherische Monatshefte lapjain tette közzé írását „A vitatott diakóniai teológia” címmel. Ezt a magyar egyházvezetés bírálta és Káldy-elleni támadásnak vette. Cserháti Sándor 1984-es írása finoman megfogalmazza a diakóniai teológiát, emlegetve a „szocializmus építését”. Vajta Vilmosnak 1987-ben aztán németül jelent meg az alapműnek számító diakónia teológia-kritikája című írása. A mű kapcsán Ittzés Gábor a Keresztyén Igazságban „kritikai szolidaritásról” beszélt. A Vajta-mű magyar fordításban csak német megjelenése után, 19 évvel, erősen megkésetten jelent meg, fordítási hibákkal, lektorálás, megfelelő értelmezés nélkül. Ha ez a „törlesztés” hamarabb megtörténik, ha nem kerülgették volna az egyházban a témát, Fabiny szerint máshogy nézne ki a helyzet ma. 

Ugyancsak 1984-ben jelent meg Káldy bírálataként Dóka Zoltán nyílt levele, továbbá kritikát fogalmazott meg az 1986-ban fellépő Testvéri Szó csoport is. 2005-ben a KÉMELM piliscsabai konferenciája foglalkozott a diakóniai teológiával (a szöveg a 2005-ös Koinoniában jelent meg). Isó Dorottya a 2004-es Keresztyén Igazság „Velünk élő diakóniai teológia” címmel közölt írást. Isó szerint erre az irányra az a jellemző, hogy Jézust példának tartva antropocentrikus teológiát hirdet a teocentrikussal szemben.

Befejezésük Fabiny Tibor említette, hogy 2009 nyarán megjelent, Van határ – nincs határ írására a reagálás „beszédes néma csend” volt, ami jelzi a teológiai tunyaságot, érdektelenséget és példázza az elsorvadt teológiát.  

Hozzászólásként Harmati Béla emlékeztetett arra, hogy 1990-ben volt egy országos fórum a diakóniai teológiáról. Említette továbbá, hogy nem szabad elfelejteni Fasang Árpád Deák téri presbitert, akinek szerepe volt a diakóniai teológia itthoni kritikájában. Hafenscher Károly nyugalmazott Deák téri lelkész felvetésére reagálva, ifj. Fabiny Tibor elmondta, hogy 2002-ben az úgynevezett Fogság-levélről folyt egy vita (az EBBE ekkor alakult meg), amely érintette a diakóniai teológia kérdését.  

Zászkaliczky Pál nyugalmazott lelkész referátumában azt kutatta, hogyan hatott a diakóniai teológia a mai igehirdetésre. A kritika nélkül elfogadott diakóniai teológia egyfajta „teológiai rövidzárlathoz” vezetett. Az LMK-dolgozatok és a prédikációk témáját a szocializmus idején sokszor a politikai aktualitás határozta meg. Megszabták, miről szólhattak, és azt is tudták, hogy miről nem volt illendő szólni. Pl. a határontúli, erdélyi magyarokról nem. Schulek Tibor és Madocsai Miklós ilyen jellegű felszólalásának következménye pedig az lett, hogy eltávolították őket a lelkészi szolgálatból. A hivatalos irányvonallal egyet kellett érteni, így vált a teológia az uralkodó politika „szolgálólányává”. A rendszerváltás idején az OLBK kérése ellenére nem hívtak össze nyílt konferenciát a diakóniai teológia tárgyában.  

Az igehirdetésre való hatásra ezután Zászkaliczky példákat említett, nevek nélkül és vizsgálta a Teológus Otthon szupplikációs igehirdetéseit is. Antropocentrikusság volt a jellemző, csak etikai jellegű igehirdetés. Magassy Sándor óegyházi perikópái, a biblikus lutheri irányt sokszor nem vették figyelembe. Miért nem történik figyelmeztetés? A „cselekedetek által való megigazulás” nem lutheri gondolat.  

Gryllus Vilmos mérnök, nyugalmazott Deák téri gyülekezeti felügyelő Harmati Béla felkérésére szólt hozzá, a maga véleményét képviselve. Ő a Deák téri gyülekezethez tartozott, itt élt. Diósgyőrben töltötte gyermekkorát, 1940-ben került Budapestre, az Üllői út 24. alatti Luther Otthonba, ahol Kuthy Dezső egyetemes főtitkár volt az otthonigazgató, de találkoztak Dezséry László egyetemi lelkésszel is. Weltler Jenő hívta a Deák térre énekelni, az énekkar tagja lett, a Lutheránia titkára, a temetési kántust szervezte. Ilyen tevékenysége során számos lelkésszel ismerkedett meg, például Scholz Lászlóval, Grünvalszky Károllyal. Építész volt a mestersége, a Deák téri templom helyrehozatali munkáiban vett részt, miután az épületet megrongálta az épített a metró. Gryllus a felvetésekre válaszolva hangsúlyozta: „Nem a mi dolgunk az ítélet.”  

Zászkaliczky Péter nyugalmazott Deák téri lelkész személyes hangú referátumában a diakóniai teológia gyakorlati hatását vizsgálta, „alulnézetből”, azaz, hogy hogyan hatott a mindennapi egyházi életre, a lelkészi sorsokra. A személyes visszaemlékezésekben az ember mindig magáról beszél – idézte Anatole France-t. Zászkaliczky épp ezért ismeri felszólalása korlátait, de hangsúlyozta azok jogosultságát. A megélt történelemből említette, hogy a teológiai akadémia hallgatójaként 1955 őszén Dezséry László, 1956-ban Ordass Lajos foglalkozott velük, 1960-ban Káldy Zoltán szentelte őket lelkésszé. A diakóniai teológia szociáletikai tartalma, az adott rendszerrel való összhang azonban véleménye szeirnt 1956 előttre nyúlik vissza. Emlékeztetett arra, hogy mikor a teológián Muncz Frigyes az igehirdetést és diakóniát egy szinten említette, Prőhle bírálta őt emiatt, figyelmeztetve arra, hogy ezek nem egyenrangú dolgok. A színvallás és konfrontáció számára 1961-ben jött el, amikor egyik teológiai dolgozatában a Lelkipásztor és Teológiai Szemle társadalmi küldetésről való mondanivalóját elemezte. Káldy Zoltán püspök e dolgozatot a Lelkipásztorban két írásában is bírálta (1962. május, június). Nézeteit pietistának nevezte. Ekkor érződött, hogy a diakóniai teológia sarkalatossá válik. Káldy szerint az igehirdetés nem az egyetlen feladat, diakónia is kell.

Sok lelkész kénytelen volt a „kor széljárása szerint” beszélni. A felszólalások előtt engedélyt kellett kérni. Erőszakolt igyekezettel szóltak a világbékéről, előre megadott társadalmi kérdésekről. Ezek „ideológiai mentőkötélként”, egyfajta „nihil obstat”-ként működtek. Nem Jézus, hanem más volt az üzenet lényege.  

1961. június 30-án Kelenföldön Vető Lajos püspök jelenlétében Kun-Kaiser József bátornak nevezte Zászkaliczky Péter mondanivalóját. Káldy püspök szerint azonban ez nem bátorság, hanem reakció volt. Benczúr László püspöki titkárnak lett az a feladata, hogy beszélgessen el Zászkaliczky Péterrel – erről Zászkaliczky máig őriz egy kétoldalas írást. A fóti események után Káldy püspök a Zászkaliczky-testvérekről úgy nyilatkozott, hogy „csak kárára vagytok az evangélikus egyháznak”. Vádlottként hallgatták ki őket a püspöki hivatalban. Káldy elmondta, hogy már teológus-korukban megmentette őket a kirúgástól, mikor Pálért is vállalta a felelősséget. Káldy saját nézetei szerint, hogy nem volt olyan szeretetlen, mint Ordass, aki három nap alatt negyven embert mentett fel a lelkészi tevékenység alól. Zászkaliczky Péter ekkor válaszában azt mondta, hogy nem akar hazudni és nem fél a kukoricakapálástól.

Zászkaliczky úgy vélte, hogy sokan érvényesülésből álltak a püspök mellé. Káldy Zoltán szerint „Dóka, Lupták és Scholz urak rögeszméi zsákutcába vezetnek, nem ők az igazság birtokosai.” Az igazságot a püspök Ordass-katekizmusnak nevezte. Így figyelmeztette az ellenszegülő lelkészeket: „Én nyitott vagyok, de ha problémát okozol, nem vállalom a felelősséget”.  

A sorból nem lehetett kilógni, nem lehetett vitatkozni, nem volt pluralizmus (Vajta is említi). Bár talán voltak, akik belső meggyőződésből váltak a diakóniai teológia híveivé, de a kortorzító hazugságokat rejtett. 1965 márciusában egy kelet-békési LMK-n valaki a felszabadulás 20. évfordulójáról való megemlékezést emelte ki. Később az illető egy magánbeszélgetésben elmondta, hogy azért beszélt effélékről a lelkészek előtt, mert tudta, Káldy figyeli az LMK-s hozzászólásokat.  

Zászkaliczky Péter önkritikus módon elmondta, hogy „vétkesek közt cinkos, aki néma” magatartással ő maga is része lett ennek, óvatosságból. Fájt neki Káldy püspök azon kijelentése, hogy „csak kárára vagytok az egyháznak”. Számára a külföldi ösztöndíj csak álom volt, még a teológiai szakcsoportba sem vették fel. Káldy Zoltán azt üzente neki: „Örüljön, hogy megtűrjük ott, ahol van”. Az egyik legkisebb gyülekezetben szolgált, de szabad volt, nem kellett „őrt állni a püspök mosolya körül”. A nehezebb út volt az Isten útja. A fájdalom feloldása a csendes megbékélés.  

Cserháti Sándor teológiai tanár sajnálatát fejezte ki amiért nem lehetett jelen az alkalmon. Hozzászólását távollétében Harmati Béla tolmácsolta. Cserháti leírta, hogy a felkérés feszélyezte: „Mentegessem magam? Megtagadjam a diakóniai teológiát?” – tette fel a kérdést, majd így folytatta: „Használni kell belőle, azt, ami használható.” Tacitust idézve pedig intett a harag és az ítélet mellőzésére.  

Cserháti szerint Vajta Vilmos a politika kiszolgálását, a kollaboráns teológia vádját emlegeti. Eszerint a diakóniai teológia Káldy vesszőparipája volt, a diktatúra eszköze. Visszaéltek a diakóniai teológiával. Elhagyták a Krisztuson tájékozódást. Vajta Vilmos és Gémes István nyugati teológusok kifogásolták, hogy túl sok ebben az emberi cselekvés. A diakóniai teológia nem Káldy találmánya, már pozsonyi díszdoktori beszéde előtt is felbukkant.  

Cserháti felvetette: Miért kell ma ezt felidézni a diakóniai teológiát, nem követünk-e el árnyékbokszolást, szellemidézést? Nem fordul befelé ezzel az egyház? Ma az egyháznak jutó pénzekről esik szó, gyülekezetközpontúak lettünk és nyereségközpontúak, kamarillauralom érvényesül. Talleyrand szerint a Bourbonok nem tanultak és nem felejtettek semmit. Jónás az egyházat jelképezi. A normális egyenlő az átlagossal? Jézus élete nem ezt mondja. A „modus vivendi” a túlélés útját jelenti, mindegy, milyen áron. Evvel szemben áll a „navigare necesse est, vivere non”.  

Hafenscher Károly hozzászólásában kifogásolta, hogy még mindig nem párbeszédre, hanem inkább a párbajra vagyunk készek. Még mindig párbajozunk.  

Madocsai Miklós nyugalmazott budavári lelkész hozzászólásában elmondta, hogy a diakóniai teológia, mint ideológia a túlélés lehetőségét jelentette, érdekek kiszolgálója lett. A diakóniai teológiára Karner Károly és Prőhle Károly értelmezésében lenne érdemes figyelni. A diakónia 1989. után háttérbe szorult, de 2008. óta rehabilitálódik, utalva az „Élő kövek” dokumentumra. 2009 – Sztehlo éve lett, és Madocsai reméli ez nem kampány. „A diakónia nem másodrangú kérdés, nem negatívum, a diakónia „az irgalmasság indulata”, a szeretet útja. Szükség lenne, hogy oktatási intézményeinkben tantárgy legyen a diakónia, a nagykőrösi református főiskolán van diakóniai képzés. Ma is szükség van a diakóniára” – mondta. 

Szabó István nem teológusként vagy történészként szólt hozzá, hanem Káldy Zoltán soproni líceumbeli osztálytársaként. Szabó így kísérte figyelemmel Káldy Zoltán pályáját, olyasvalakiként, aki benne volt az egyház dolgaiban. „Zoltán magas, jóképű legény volt. Az osztályban Káldyt nem szerették, de ő sem szerette őket, az osztálytalálkozókra sem ment el. Mikor felhívták telefonon, hogy találkozóra invitálják, Káldy Zoltán felesége vette fel a telefont, azt mondta, férjem ilyesmire nem ér rá” – mondta Szabó, aki pozitívumként említette, hogy a soproni Líceumban Káldy aránylag jó tanuló volt, törekvő, szorgalmas, több akart lenni, mint egy átlaglelkész. Hogy ítél felőle hivatalosan a teológia és a történelem? A korábbi alkalomkor elhangzott egyik felszólalói véleményre emlékeztetett: „Káldy Zoltánról nem történelmet, hanem drámát lehetne írni. Ha nem ez a rendszer lett volna, akkor Káldyból neves igehirdető válik.”

Harmati Béla moderátorként felhívta a hozzászóló figyelmét, hogy Káldy Zoltánné jelen van a teremben: nem baj, sőt jó, volt a hozzászóló válasza. Káldy Zoltánné a moderátor kérdésére nem kívánt hozzászólni.

Harmati Béla moderátor imádsággal zárta az estét.

A következő alkalom 2009. október 19-én, hétfőn, 18 órakor lesz, amikor a Káldy Zoltánról szóló második részben a Lutheránus Világszövetség 1984-es nagygyűlése lesz a téma.