Igehirdetés, avagy a homiletika rejtelmei

Két homiletikai alapszabályt tartok életbevágóan fontosnak, amit előadásom elején előre bocsátok:

1. Az egyik az Ap. Csel 13-ban, az első missziói út alkalmával a pizidiai Antiochiából jött Pálékhoz egy üzenet:  13,14.c. „megérkeztek a pizidiai Antiókhiába. Itt szombaton elmentek a zsinagógába és leültek. ¹⁵A törvény és a próféták felolvasása után a zsinagóga elöljárói odaküldtek hozzájuk, és azt üzenték nekik: "Atyámfiai, férfiak, ha van valami buzdító szavatok a néphez, szóljatok." // „Csak” elmentek a zsinagógába, hátul leültek, és csak akkor szólaltak meg, amikor kérték őket, és akkor: buzdító szavatok. [λόγος παρακλήσεως] De: vigasztalást is jelent. A parakeló szó szótári alakja.
2. A másik Luther híres tétele: Krisztust hirdetni. Különösen az ószövetségi igék kapcsán tudatosan alkalmazandó lelki szabály!

De becsületes önvizsgálatra van szükségünk, így kérdéseket teszek fel:

1. Tényleg elégedettek vagyunk önmagunkkal majdnem jeles osztályzat láttán?
2. Tudjuk-e, hogy valójában mit jelent ez: az Atya, Fiú, Szentlélek nevében! ?
3. Komolyan vesszük-e az önképzést: egzegézis, hermenutika, retorika?
4. Mert én attól tartok, hogy gyülekezeti tagjaink keresztyén iskolázatlansága alacsonyszintű, és ezért a híressé vált szociológiai felmérésben az igehirdetéseink osztályzása nem igazán felel meg a valóságnak. Három drámai eset: (1) Valahol, valamikor felelős laikus egyházi személy elém állt egy kölcsönkért Bibliával a kezében, és ezt kérdezte: hol vannak ezek a hivatkozási számok? S a fejezeteken belüli apró számokra, azaz a versszámokra mutatott. Azt hitte, hogy azok az apró számok lábjegyzetre utaltak.
   Másik: (2) valahol felelős vezető egyre azt emlegette, hogy János főpapi imája – szeretettel segíteni akartam, hogy nem János, hanem Jézus… nem hitte el, azt mondta, hogy ő azt János evangéliumában találta meg, tehát János főpapi imája, hajtogatta tovább makacsul. Valahol, (3) valamikor: egy bibliaóra, valahol valamikor – mindenki elé tettek egy Bibliát. A lelkészen kívül 10 fő volt jelen. 10-ből 8 fő nem tudta kezelni a Bibliát. A lelkész bemondta az igehelyet, keressük meg… stb… nyolc fő csak találomra lapozgatott.  

A vallásszociológiai felmérést köszönettel elfogadva álljunk meg csendesen Isten színe előtt, az igehirdetéseink kapcsán is. Nagyon kedves és nagyon tapintatos gyülekezeti tagjaink vannak, akik nem akarnak rosszat a lelkészeiknek. És köszönettel tartozunk nekik, hogy ilyen jó a véleményük az igehirdetéseinkről. Vajon merészeljünk-e egy olyan önvizsgálódást, amire Hans van der Geest vállalkozott még az 1970-es években Svájcban, ami azután meg is jelent egy kötetben: Du hast mich angesprochen – die Wirkung von Gottesdienst und Predigt. Több mint 200 istentiszteletet és igehirdetést elemeztek (Zollikerbegben). Vajon mernénk-e mi egy ilyen elemzésre vállalkozni? Pedig rendelkezésünkre állna egy egész sor igehirdetés, hiszen ma már nem kevés gyülekezet honlapján meghallgathatók az istentiszteletek, illetve az igehirdetések. Persze kérdés az is, hogy nekünk van-e arra igényünk, hogy másokat meghallgassunk?  

Érdekes van der Geest megállapítása a bevezetésben: az elemzésből felismerhető volt az, hogy a tradicionális istentiszteleti intézmény még ma is egy nagyon gazdag kincsesbánya. Csak vannak hiányosságai. Például az evangélium bizonyos alapeszméi nem mindig jutnak kifejeződésre, nagyon fontos evangéliumi elem a keresztyének, a hívők (a szentek) közössége, és ez háttérbe szorult. Szerinte a tradicionális istentisztelet az individualista tendenciát erősíti a lelkekben, és leszűkül a feladat egyes személyekre, és a gyülekezeti közösség nem igazán alakul ki. Nagyon fontosnak tartja van der Geest, hogy megértsük, az igehirdetéshez bátorság! Nagyon merész embernek kell lennie annak, aki szólni mer az „Atya, Fiú, Szentlélek NEVÉBEN.” Merészség ez! S a könyvében azt írja le, amit kikutattak – természetesen egy munkacsoporttal közösen. Az istentisztelet és az igehirdetés teljességéhez – szerinte – három dimenzióra van szükség:

1. az elrejtettség dimenziójára,
2. a fel- vagy megszabadítás dimenziójára (bűnbocsánat)
3. és a felismerés, vagy ismeret, tudás dimenziójára.  

1./ az elrejtettség dimenziója: vagyis az igehallgató elemi szükséglete az elrejtettség utáni vágy, azaz kapja meg a féltő szeretetet. Ezt számos igével is lehetne igazolni, mennyire szólal meg a Szentírásban Isten szeretetének ez a törekvése. (Zsolt 17,8 – Őrizz engem, mint szemed fényét, rejts el szárnyaid árnyékába).

 Theodor Bovet: Félelem és elrejtettség címmel írt egy kis könyvecskét. Mivel az elrejtettség utáni vágy a lélek legmélyebb rétegei felé visznek bennünket, itt az ember a régi, meghitt, megszokott dolgokat és képleteket keresi. Ez bizonyos értelemben a regressziót jelenti, aminek azonban van pozitív tartalma is. Itt tehát a múlt idő-kategóriájának van szerepe és jelentősége (vö.: régi szép idők kifejezése).

Azt is hozzá teszi a szerző, hogy az emberi léleknek ez a legelemibb szükséglete, sőt infantilis szükséglet, és puszta regresszió marad, a másik két dimenzió nélkül. 

2./ Az evangéliumi oldal erőteljes megmutatása: a bűnbocsánat hirdetése! Mivel az ember a hétköznapi élete során szinte állandó nyomás alatt, teher alatt él, lelkének másik vágya az időnkénti felszabadulási élmény, sőt – így fogalmazza – a megváltás sóvárgása, illetve kevésbé vallásos kifejezéssel élve: a megszabadulás utáni vágy.

Nagy szerepe van itt a rácsodálkozásnak az evangélium felszabadító erejére, mind a hallgató, mind az igehirdető részéről. Ha komolyan veszem az 1.Kor 2,9-et, akkor hangsúlyozhatom a megváltást, a bűnbocsánatot, mert „amit szem nem látott, fül nem hallott, és egyetlen ember sem tudott kitalálni”, azt készítette Isten az őt szeretőknek. Mindig abból kell élnie az igehirdetésnek, hogy szinte hihetetlen az evangélium, hihetetlen, hogy ennyire szeret minket az Isten. S a keresztyénség legnagyobb lehetősége: új életet kezdhetünk! Sőt: naponta! Vesd össze 95. tétel. Naponkénti megtérés! Vagyis a bűnbánat és a bűnbocsánat összetartozása.  

3./ Az ismeret, a felismerés. A megértés (aha-élmény): Mindenkinek vannak kérdései, mert ilyen az életünk. Gyakorlati, etikai, elméleti! Kinek mi, de a kérdéseivel jön templomba. S ha a kérdéseinkre érthető választ kapunk, akkor annak nagyon nagy a jelentősége személyes életünkre nézve. (ötödévesen Nietzsche olvasó voltam, Gyökössy Bandi bácsi egy mondatával helyre rakta bennem). Kísértések, krízisek jelentkezhetnek, máris felbukkannak a hívő ember lelkében a kétségek, és a kérdések. S a kérdéseire szeretne választ kapni. S a kérdésekre, amelyek érzelmi mélységből keletkeznek, értelmes, értelmet elérő és megnyugtató választ szeretnének kapni. A kérdések súlyától roskadó ember lelki óhaja, vágya a megértés, a felismerés vágya, óhaja. De ide tartozik a hívő meggyőződés megerősítésének a vágya, óhaja is.  

1. az elrejtettség dimenziója: Isten óvó és féltő szeretete körülvesz-e.
2. a bűnbocsánat megadja-e az új kezdést.
3. és intellektuális élményt jelent-e.  

Az igehirdető személyére nézve:

1. Ő maga is megszólított-e? Megszólította-e, megérintette-e Isten igéje?
2. Megvan-e az a felelősség érzete, amely a gyülekezeti tagok, vagyis az igehirdetést hallgatók felé irányul, hogy ne menjenek el üresen.
3. Milyen kapcsolatban van az igehirdető önmagával? Egyáltalán kapcsolatban van?
4. Hajlandó e belevetni magát az igehirdetés szolgálatába, mintegy fejest ugrani az ige hirdetésébe? Milyen az Istennel a kapcsolata?
5. Hogyan harcolja meg a hit és a hitetlenség kérdését?  

1./ Van-e bennünk annyi alázat, hogy belássuk és elfogadjuk, nem a mi hatalmunk, sőt nincs bennünk az igehirdetés hatalma, nem áll a rendelkezésünkre. Elmondjuk, és a többi az Isten titka, a Szentlélek hitet ébresztő titka, mert a szél ott fú, ahol akar (Jn 3). És mégis vállalni kell, mert felszólítást kaptunk, hogy „ne félj, csak prédikálj.” (Ap.Csel 18,9-10.: „Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass: mert én veled vagyok…”)

2./ Ugyanakkor van-e bennünk annyi alázat, hogy ennek ellenére mindent – ami az én lehetőségem – meg kell tenni az igehirdetésért. Ennél nehezebb paradoxont kitalálni sem lehetne: nem az én hatalmam, de mindent nekem kell érte megtennem. A sportoló tisztában van a felkészültségével, és nagyjából kiszámíthatja az eredményt, minimum azt, hogy ő mennyit fog elérni ezen vagy azon a szeren, ebben vagy abban a sportágban. Az igehirdető soha nem számolhatja ki a jól előkészített igehirdetés hatását, hatékonyságát sem. Sőt olykor a jól felkészültség ellenére is silány lehet az eredmény. Mert ez egyedül Isten hatalma.

3./ Van-e bennünk annyi alázat, hogy elhordozzuk azt a paradoxont, hogy a nem felkészült igehirdető szinte majdnem kiszámolhatja az eredménytelenséget, mert a gyülekezet mindig felismeri, ha szalmacséplésről, üresjáratról van szó. Együtt tudunk-e élni azzal a feszültséggel, hogy a jól felkészült igehirdető és jól elkészített igehirdetés gyümölcse egyedül és kizárólag Istentől függ, de a rosszul felkészült és rosszul elkészített igehirdetés egészen bizonyosan keserű gyümölcsöket fog eredményezni.

Ehhez kell az igazi alázat. Itt van szükség az igehirdető alázatára, és így kell együtt élnie azzal a ténnyel, hogy felkészültsége semmire sem garancia, felkészületlensége viszont kézzelfogható eredménnyel jár együtt.  

„Csődöt mondott” igehirdetők:

A Szentírásban találkozunk olyan igehirdetőkkel, szolgákkal, akik kompetenciájuk ellenére is olykor csődélményen mentek keresztül. Illés próféta az egyik nagyon is szimbolikus értékű egyéniség, hiszen a lehető legnagyobb küzdelmei egyike után a csalódottság, a szorongás vesz rajta erőt. Hiába mutatja meg az Isten hatalmát a Baál papok elleni harcban, egyszer csak reszketve omlik össze egy szeszélyes asszony múlandó hatalmának hírére. Illés káprázatos hatalma nem sajátja, és a megtámadottság, a kikezdettség, a kísértés helyzetében összeomlik. Mert a hatalma nem az övé. Ahogy egyik szolgának a hatalma sem az övé. (vö. 1.Kir 17k).

A másik megrendítő példa Jézus Krisztus igehirdetői szolgálatának egy fejezete. Jn 6-ban nagyon komoly alapvető igazságokat fogalmaz meg az élő hit valóságáról, azaz, hogy inkorporálni kell a lelki igazságot, őt magát befogadni testestől és lelkestől. Aki nem issza a véremet, nem eszi a testemet – és ezt az ekszusziával kimondott szavait kételkedéssel és elutasítással fogadják, s ekkor kérdi meg a közvetlen belső kör tagjait, legközelebbi tanítványait: ti is el akartok menni? Mert a beszédét „kemény beszédnek” tartják, és felteszi a tömeg magamagának a kérdést, ’ki hallgathatja ezt?’.  

Az igehirdetés – a mi keresztünk, és Isten hatalma az!

Befejezésül:

A majdnem jeles osztályzat hallatán nehogy kényelmesen hátra dőljünk a papi székben! Kicsit piruljunk el, mert fennáll a veszélye annak, hogy nem jól osztályoztak bennünket. Nem is az osztályzás eredményét kell továbbá figyelembe vennünk, hanem szabad annak a lehetőségét keresni, hogyan képezzem tovább magam az igehirdetés ügyében, ami teljesen a Szentlélek műve, de eszközként minket akar felhasználni.