Hasonló célok - egyenlőtlen esélyek

Néhány hete vérvételre kellett mennem a MÁV-rendelőbe, ahol hosszú sor fogadott. Beálltam, vittem magammal könyvet, hogy egy kicsit gyorsabban teljen az idő, de azért így is két és fél órát vártam, mire végre én következtem a kis ablaknál.
Amíg ott álltunk, negyvenedmagammal a sorban, egyeseknek feltűnt, hogy időnként jönnek emberek, és soron kívül bejutnak a laborszobába. Egy ötvenes férfi egyenesen hangos szóváltásba is keveredett az ápolónőkkel, hogy miért engedik be azokat, akik nem állják végig a sorukat. Sikerült jól felheccelnie maga körül még embereket, és aztán szalonképtelen szavak kíséretében kommentálták zúgolódva azt, hogy vannak, akik csak úgy, sorbanállás nélkül bebocsátást kapnak. Kínos helyzet volt, és némileg tartottam tőle, hogy az ápolónőkre - akik nagyon példamutatóan állták a sarat, és végig európai módon viselkedtek - esetleg átragad az indulatokból valamicske, és pont akkor tör ki majd rajtuk, amikor az én vénámat kell eltalálniuk... De felesleges volt aggódnom, tökéletes munkát végeztek.
Figyeltem, hátha kiderül számomra és a sorban állók számára is, hogy azok, akik soron kívül bebocsátást nyernek, vajon mit tudnak, amit mi nem, vagy mijük van, ami nekünk nincs? De nem derült ki...

Néha várunk a sorunkra és hosszú várakozás után kapjuk meg azt, amire várunk, máskor hosszú várakozás után hiába következünk mi, mégsem elvárásaink szerint történnek velünk az események, és előfordul olyan is, hogy kiemelnek bennünket a sorból. Máskor pedig el sem jutunk odáig, hogy sorra kerüljünk.

Paul Tillich, a XX. század egyik legjelentősebb teológusa leír egy esetet, amikor egyszer egy egyetemi tanár kollégája szegezte neki a kérdést:
Rátalált az Újszövetségben erre a mondatra, amelynél erkölcstelenebb és igazságtalanabb alig képzelhető el: "Akinek van, annak adatik, és akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van."
Ezt csak úgy tudta magának megmagyarázni, hogy a tanítványok nyilván félreértették, elferdítették Jézus mondatát.

Tillich a tanácstalan tanár-kolléga provokációjára egy hosszabb írással reagált "Az egyenlőtlenség titka és talánya" címmel.

Ebben felteszi a kérdést, hogy miben áll a mi feltételezett gazdagságunk, vagy éppen szegénységünk? És valóban a miénk az, amiről azt gondoljuk? És ami a miénk, azzal kapcsolatban biztosak lehetünk-e abban, hogy a miénk is marad? Lehetséges, hogy az ember csak azt gondolja, csak úgy véli, hogy valamije van.
Mindannyian sok olyan dolgot tudnánk az emlékezetünkbe idézni, amelyekről úgy látszott, hogy a birtokunkban vannak, de amelyek valójában mégsem voltak a birtokunkban, és amelyeket el is vesztettünk, vagy amelyeket elvettek tőlünk.
Néha azért, mert az egyiket fel kellett áldozni, hogy a másik növekedhessen. Bizonyos képességeinket feláldozzuk azért, hogy egy másikban képezni tudjuk magunkat, nem lehet minden adottságunkat megőrizni.

De a képességeknél fontosabb színtér az emberi kapcsolatok. Hiszen itt van a legnagyobb jelentősége, ha azt mondjuk, hogy van valakink, hogy vannak meghitt barátaink, hogy vannak hozzánk tartozók, vagy éppen hogy azt kell mondanunk, hogy nincs senkink, nincsenek meghitt kapcsolataink, nem tartozunk senkihez, és hozzánk sem tartozik senki.

De ha erre élezzük ki a kérdést, akkor a teher és a felelősség reánk van hárítva, és úgy tűnik, mintha mindent meg lehetne azzal válaszolni, hogy az emberen magán múlnak a dolgok. Saját maga tehet arról, ha hagyja tönkremenni emberi kapcsolatait, és ez által elveszti azt is, amiről úgy gondolta, hogy az övé.

De tudjuk azt is, hogy egyénileg mindenért nem vállalhatjuk a felelősséget. Tragédiák, és veszteségek, melyeket rajtunk kívüli erők okoztak, ezek a külső, rajtunk kívüli erők és hatalmak is nagymértékben kiveszik részüket abból, hogy mink van, vagy éppen mink nincs.

És bizony ismerősi körben könnyű olyan emberre találni, aki eget ostromló, Istent vádló dühét nem rejti véka alá. És sorsát - úgy, ahogy van - tökéletesen igazságtalannak tartja.

Sorsunk különbözőségei, egyenlőtlenségei megoldhatatlanok, válasz nincs rájuk. El kell fogadnunk, hogy nincs válasz az egyenlőtlenségekre, ezt a Biblia talán legfajsúlyosabb irata, a Jób könyve egyszer és mindenkorra meggyőzően bizonyította. Én elfogadom, amit Jób könyve állít, hogy nincs válasz az emberi sorsok, egyéni tehertételek rendkívüli különbözőségére.

Talán ezért is van olyan nagy jelentősége az emberek között a versengésnek, és annak, ahogy egymáshoz méregetik egymást, és konkurálni próbálnak. Mert azt a benyomást kelti a konkurálás, és az egymáshoz való összemérés, a birtoklásban való méricskélés, hogy ha a hátrányos helyzetem ellenére én ugyanaddig vagyok képes kapaszkodni, mint az, akihez mérem magam, akkor bebizonyítottam, hogy érek annyit, vagy talán még többet, mint ő.

A konkurencia arra jó, hogy a legalapvetőbb összetartozásunkat, egymásból részesedésünk néha gyötrően nehéz terhét elfeledhessük. Hiszen aki konkurál, az önmagát önállónak, másoktól leválasztottnak és függetlennek érezheti.
Ez azonban csak illúzió.
A valóságban egyazon isteni létből részesedünk mindnyájan, és aki tudatában van ennek az egységnek, annak belsejében, lelkében történnie kell valami változásnak. Hiszen a másik ember ilyen-olyan hiánya vagy szegénysége más jelleget kölcsönöz a mi esetleges ebben vagy abban megnyilvánuló bőségünknek, gazdagságunknak. Megrendíti biztonságunkat, nem tudunk többé nyugodni, és arra érzünk késztetést, hogy túllépjünk önmagunkon, figyelmünk a másik ember felé forduljon, hogy segítsünk neki.
Az, hogy mások bűnbe és nyomorúságba jutnak, megváltoztatja számunkra a kegyelemnek és az áldásnak a jellegét, amelyben nekünk részünk van. Felismerteti velünk rejtett, titkos vétkeinket. Mások bűnének és nyomorának a ténye megmutatja nekünk azt, hogy akik szenvednek és bűnhődnek bűneikért, azok miattunk is szenvednek és a mi bűneinkért is bűnhődnek, és valahol részesedünk a sorsukban.

Az egyetemes emberi tapasztalatnak, a közös szenvedésnek ez az üzenete a keresztyénség központi mondanivalója:

Isten azt nyilatkoztatja ki a Kereszten függő Krisztusban, hogy ő részt vesz minden gyermeknek a halálában, minden bűnösnek a bűnhődésében, minden hanyatlásban, pusztulásban, minden katasztrófában, és minden éhínségben, és az ember minden alkalommal való Istentől elpártolásában.
Mert nincs olyan mélységesen mély emberi élethelyzet, amit ne járna át Istennek ez a jelenléte.
Ezt hirdeti, ezt mutatja meg nekünk a Kereszt.
A Kereszt, mely az összes elképzelhető emberi helyzet közül a legvégletesebb és legkétségbeejtőbb.

A Kereszt azt üzeni számunkra, hogy Isten Jézus kereszthalála által részt vesz mindannyiunk életében. Ennek a részvételnek a bizonyossága ad erőt és bátorságot ahhoz, hogy szembenézzünk egyéni sorsunk nehézségeivel, és elfogadjuk, hogy az más, eltérő, esetleg nehezebb és hátrányosabb másokénál.