Halál – az élet része
Egy sír mellett áll. A sír lecsupaszítva, csak fenyőágak zöldje teríti be. Egy kis őszt idéző koszorú fekszik a sír közepén. Nem olyan csupaszín, virágokkal ékes, mint amilyen a nyáron volt a síron. Ez csak amolyan egyszerű és visszafogott. Gyertyát gyújt. Felsóhajt. Elmélázik.
Kereszt a temetőben
A szomszéd síroknak már mind van síremlékük: a kőbe vésett emlékek embereket idéznek, akik már nem élnek közöttünk. Nevek, születési és halálozási dátumok.
Van, ahol egy bibliai idézet áll még, máshol egy szimbólum, amely az egykori emberre emlékeztet. Van, ahol egy angyal, vagy ahol egy felütött könyv, máshol pedig egy kereszt áll.
Csak ezen a síron van még mindig fából faragott kereszt, dísztelen és egyszerű. Röviddel a temetés végén állították oda a sírásók. Emlékszik még arra, ahogy megfogták és belenyomták, tuszakolták a frissen hantolt sír még porhanyós földjébe.
Az információk a kereszten a többiekéhez hasonlók. De amikor újra elolvassa az írást, a sebek szívében még mindig sajognak, így, kőbe vésetlenül is.
Az emberek, azt mesélik, azért járnak sírjaikhoz, hogy azokkal beszélgethessenek, akiket a sír rejt. Egy sír fontos hely, ezt megtanulta ő is az utóbbi hónapokban: a búcsúvétel helye, a gyász helye.
De azt is megtanulta, hogy az emberek számára más és más a gyász. Neki nincsen szüksége sírra ahhoz, hogy emlékezzen.
A mostani léte, állapota és jelenje annak, aki már nem él, ugyan ott van, azon a helyen, ott, a temetőben, de neki nem kell eljönnie ide, hogy megnyugodjon és elmélázzon az életről.
A nyáron könnyű volt: a virágok emlékeztették a friss nevetésre, a fenyők alatt tanyázó bogarak zsongása meg felidézték a mozgalmas életet.
De most november van, a temető kopár. A sír elkészült a télre, csendes, valóban halott. Mégis, ott van a bizonyosság, hogy jövőre biztosan minden újra virágozni fog. Ő legalábbis újra ültetni fog. Sírkövet még nem tud állítani, képtelen rárakatni a súlyos köveket. De talán annak is eljön majd az ideje.
Örökélet vasárnapján, az egyházi év utolsó vasárnapján, azokra is emlékezünk, akik az elmúlt években meghaltak. Számos gyülekezetben hagyomány, hogy ezen az istentiszteleten felolvassák azok neveit, akik az elmúlt évben elhunytak.
Ezeknek a napoknak a csendje, az elhunytakra való emlékezések az egyházi év része. Ez az időszak újra felszólít bennünket arra, hogy elgondolkodjuk élet és halál dolgairól, az elmúlásról, saját múlandóságunkról. De felcsendül a remény: „Neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Ézs. 43,1) – mondja Isten és hinnünk, bíznunk kell ebben.
A halottak sírjára gyertyák és díszek kerülnek a temetőkben. A hozzátartozókat hívja az istentisztelet a templomokban. A halál és az élet feloldhatatlanul összetartoznak. Mindkettő az emberi méltóság része.
