Fordulat és reformáció, avagy a reformáció mint megtérési mozgalom

A közélet kérdéseiben jártas olvasó számára ismerősen csenghet a fenti cím. Közvetlenül a rendszerváltozást megelőző időszakban jelent meg radikális értelmiségiek Fordulat és reform című írása. A dokumentum a nyolcvanas évek változásait kívánta magasabb sebességi fokozatba kapcsolni. Némi változtatással kölcsönvehetjük ezt a címet. Segítségével elgondolkozhatunk egyházunk múltjának, jelenének és jövőjének egy alapvető kérdésén: mit tartott és mit tart a reformáció egyháza a fordulatról, vagyis a megtérésről.

Ama 95 tétel élén ez a sokat idézett követelés áll: „Amikor Urunk és Mesterünk ezt mondta: ’Térjetek meg!’ – akkor azt akarta, hogy a hívek egész élete megtérés legyen.” Mai kifejezéssel élve úgy fogalmazhatunk, hogy Luther Márton ezzel a programmal lépett a nyilvánosság elé. Mindennek azonban előtörténete volt. A wittenbergi szerzetes nem egyszerűen „jókor volt jó helyen”, amint azt ma gyakran mondjuk valakiről, ő nem is egyszerűen az idők szavát ismerte fel. Szándéka nem az volt, hogy a publikum számára kedves dallamot pengessen, ellenkezőleg! Képes volt az árral szemben úszni. Anélkül, hogy a rettegő barátocskából a nyilvánosságot vállaló Lutherban zajló lelki folyamatokat pontosan ismerhetnénk, feltételezhetjük, hogy az 1. tétel ilyen programszerű megfogalmazása összefügg a sokat emlegetett „torony-élményével”. Egy írásában maga számol be arról az esetről, amikor Habakuk 2,4 igéje („az igaz ember hitből él”) és általában az „Isten igazsága” fogalma fölött tépelődött toronyszobácskájában. Amikor leesett a hályog a szeméről, és korábbi félelmétől megszabadulva felismerte, hogy ezek az igék boldogítók az ő számára, akkor szíve végre békességet talált: „A Szentlélek ebben a toronyban nyilatkoztatta ki előttem a Szentírást. Ekkor úgy éreztem, hogy teljesen újjászülettem, és tárt ajtókon keresztül egyenesen a mennyországba léptem be.” (Virág Jenő: Dr. Luther Márton önmagáról, Budapest 1937, 36-37)

Újjászületés és megtérés: e fogalompárban rejlik a reformáció genezise.

Mint ahogy az Újszövetség élén is ez a felszólítás áll: „Térjetek meg!” Keresztelő János „a megtérés keresztségét hirdette a bűnök bocsánatára” (Lk 3,3), Jézus igehirdetése pedig ezekkel a szavakkal kezdődött: „Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” (Mk 1,15).

Ennek jegyében kezdődött az egyház története is, hiszen pünkösdkor Péter apostol így prédikált: „Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát” (Csel 2,38). Az akkor megtért mintegy háromezer ember alkotta az első jeruzsálemi gyülekezetet. Nem emberi lelemény, egyházszervezői buzgalom formált belőlük közösséget, hanem Isten Szentlelke.

A bibliai példák után érdemes az ősegyház életmegnyilvánulásaira figyelnünk. Az első századokban fogalmazódott meg az a Credo, amelyet apostoli hitvallásként ma is minden istentiszteleten elmondunk. Ha nem gépiesen mormoljuk a szöveget, akkor talán rácsodálkozunk arra, hogy a Szentlélekről szóló 3. hitágazatban van szó az egyházról: „Hiszek Szentlélekben, egy keresztyén anyaszentegyházat…” Ebben a megfogalmazásban leheletfinom különbségtétel is rejlik: nem az egyházban hiszek, ugyanis az nem helyezhető egy szintre a Szentháromság Istennel, ám hiszem, hogy ezt az egyházat a Szentlélek tartja.

Őseink erről az alábbi veretes mondatot fogalmazták meg: „Spiritus Snctus conservat et renovat ecclesiam”, vagyis „A Szentlélek őrzi és újítja meg az egyházat.” Ma, amikor sokat szólunk értékelvű konzervativizmusról, tudnunk kell, hogy a Szentlélek ilyen értelemben „konzervál”. És ma, amikor ugyancsak sokat beszélünk megújulásról, legalább annyira kell tudnunk, hogy igazából csak a Szentlélek hozhat megújulást!

Ezzel pedig visszakanyarodtunk a gondolatmenet elejére, a reformáció korához. Hitvallási irataiban természetesen Luther is a harmadik hitágazat összefüggésében, vagyis a Szentlélekre tekintve szól az egyházról és az ember megtéréséről. A Kiskátéban ezt olvassuk: „Hiszem, hogy saját eszemmel és erőmmel nem tudnék Jézus Krisztusban, az én Uramban hinni, sem őhozzá eljutni, hanem a Szentlélek hívott el engem az evangélium által, ő világosított meg ajándékaival, ő szentelt meg és tartott meg az igaz hitben, ahogyan a földön élő egész egyházat is elhívja, gyűjti, megvilágosítja, megszenteli és Jézus Krisztusnál megtartja az egy igaz hitben. Ebben az egyházban nekem és minden hívőnek naponként minden bűnt bőséggel megbocsát..."
A 95 tétel 1517-ben, a Kis és a Nagykáté 1529-ben jelent meg. Annak bizonyságául, hogy Luthert továbbra is és folyamatosan foglalkoztatta a megtérés kérdése, az 1537-ben született Schmalkaldeni cikkeket lehet említeni. Húsz évvel a reformáció kirobbanása után is szenvedélyesen keresi a választ erre. A reformátor hangja szenvedélyes, az iratot igazi harci hevülettel fogalmazza meg. A záradékként írt sorok nyomán ezt a művét amolyan teológiai végrendeletének is tekinthetjük: „Ezek azok a tételek, amelyek mellett állhatatosan meg kell maradnom és meg is akarok maradni halálomig, ha Isten úgy akarja, és nem változtathatok rajtuk, és nem is engedhetek belőlük semmit.” (Prőhle Károly: Luther Márton négy hitvallása, Budapest 1983, 307). Ebben az iratban Szentlélekről szóló harmadik hitágazat teljes egészében a megtérésről szól. Hangsúlyozza, hogy „a megtérés a keresztyén ember haláláig tart”, ugyanis egész életében viaskodik a bűnnel. Ezt a mindennapos harcot „nem a maga erejéből, hanem a Szentlélek ajándékával” vívhatja meg az ember: „Ez az ajándék tisztítja meg és söpri ki naponként a megmaradt bűnöket, és azon munkálkodik, hogy az embert igazán tisztává és szentté tegye”.

Hitvallása további részében Luther leírja, hogy Isten két eszközzel, a törvénnyel és az evangéliummal térít. Az előbbi lesújtja a közönyöseket és a magabiztosakat egyaránt, ezért azonnal mellé kell tenni az evangéliumot. Ennek pedig négy formája van: a hirdetett ige, a keresztség, az úrvacsora és a közösség. Ez utóbbit bővebben latinul így szoktuk idézni: „mutuum colloquim et consolatio fratrum”, vagyis a testvérek kölcsönös beszélgetése és egymást vigasztalása.

A reformáció egyházának programját foglalja össze ez a latin meghatározás. Beszélgetésre, két-, sőt többirányú kommunikációra van szükség, legfőképpen pedig egymás vigasztalására. Ha valaki megbotlik, elcsügged, vagy éppen elbízza magát, akkor ott teremhet mellette egy keresztyén testvér, hogy biztató, óvó, vagy éppen feddő szóval segítsen neki az úton maradásban. A kommunikációnak és a vigasztalásnak ez a hálózata lehet az evangélikusok internetes fórumának, a fraternetnek is az egyedüli mértéke.

A fentiekből kitűnik, hogy Luthert évtizedeken át milyen szenvedélyesen foglalkoztatta a megtérés kérdése. Azt is mondhatjuk, hogy a reformáció valójában megtérési mozgalom volt. Ennek nyomán akkor vagyunk a reformáció népe, ha magunk is ezért imádkozunk, és erre vagyunk készen. 

A reformáció emlékünnepén erről a fordulatról tűnődünk. Ez nem forgást jelent, mint egy szélkakas esetében, nem is forgolódást – bizonyos körökben. Még csak nem is fordítást, mintha a magunk erejéből volnánk képesek az ország szekerét vagy az egyház hajóját más irányba fordítani.

Ez a fordulat megtérést jelent.

Igen, a reformáció megtérési mozgalom volt.

Ha Isten akarja, ma is az lehet.