Fabiny Tibor: Laborczi Zoltánról

„A magyar evangélikus ébredés kiemelkedő egyéniségei a XX. században” című sorozatunkban Gáncs Aladár, Sréter Ferenc, Zászkaliczky Pál, Csepregi Béla, Túróczy Zoltán után ma, Józsa Márton és Laborczi Zoltán (1919-2004) életútját és szolgálatát villantjuk fel. Józsa Márton és Laborczi Zoltán elsősorban az evangelizáció dunántúli munkásai, testvérei voltak. Talán ezért is szerencsés egybeesés, hogy mi, a dunántúli tájakról is származott fivérek szólunk róluk: Tamás beszélt Józsa Mártonról, én pedig Laborczi Zoltán szolgálatát fogom bemutatni.

De miért éppen én?  Nem vagyok családtag, nem írtam könyvet Laborczi Zoltánról, az ő életművével még oly mértékben sem foglalkoztam, mint Túróczy Zoltánéval, akinek legalább az igehirdetéseit rendeztem sajtó alá. 

Ha emlékeim nem csalnak, Laborczi Zoltán már Budapesten élő nyugdíjas lelkész volt, amikor 1989. nyarán, Kőszegen a „Kiáltó szó” megfogalmazásán megismerkedtünk. Hamarosan testvéri atyai-jóbaráti kapcsolat szövődött közöttünk. Zoli bácsi a következő években többször hívott hozzájuk beszélgetésre, s e találkozásokra ő mindig precízen készült. Életútját előttem magnóra mondta, amit aztán a család folyamatosan legépelt. Ebből született meg a Nagybaráti találkozóról szóló tanulmánya, amely az akkor általam és Ittzés János által szerkesztett Keresztyén Igazságban jelent meg, 1990. decemberében. A kilencvenes évek elején többször voltam külföldön, és még Szegedre jártam le tanítani, így voltak évek, amikor találkozásaink ritkábbak voltak. A Nem voltam egyedül című kötetbe az interjút Dr. Cserháti Péter készítette 1995-ben.

Egy másik, számomra fontos szubjektív szempontról rövid referátumom legvégén teszek majd említést. Mondanivalómat rövidre fogom, mert nagy örömömre Laborczi Zoltánné Prőhle Margit vállalkozott arra, hogy az Istentől kapott hűséges segítőtárs és szolgatárs hiteles hangján szóljon hozzánk.

Két szempontra koncentrálok előadásomban: először az életút fontosabb állomásait vázolom a tudományos teljesség igénye nélkül; másodszor pedig az 1956-os Nagybaráti találkozó jelentőségét szeretném hangsúlyozni. 

1. Az életút 

Laborczi Zoltán a Burgenlandból származó Leyrer János, és a kővágóőrsi illetőségű, Nagy Jolán gyermekeként született 1919. április 11-én, Székesfehérváron. Három éves volt, amikor elveszítette édesapját. Özvegy édesanyja Zoltánnal és Ilona húgával (később Smidéliusz Ernőné) Nagykanizsára költözött. Az elemi iskola után Zoltán a piarista gimnáziumba került. Rendszeresen eljárt a kápolnabeli áhítatokra, de édesanyja révén a református istentiszteleteket is látogatta. Lelki fejlődésére nagy hatással volt Horváth Olivér, evangélikus lelkész gyülekezeti munkája. A hittanórák mellett sokat jelentett neki a MKDSZ tevékenységébe való bekapcsolódás és nyári tahi diáktáborok, valamint a Szendrey Pálma diakonissza testvér szülei házában tartott bibliaórák. A családban számon tartott lelkész ősök, valamint édesanyja, illetve nagyapja bíztatása is szerepet játszott abban, hogy a lelkészi hivatást választotta.

1937-ben kezdte meg tanulmányait Sopronban, ahol örömmel látta viszont a tahi táborokban és az ébredésben megismert barátait. A teológián ekkoriban az erősödő német hatásra egy teológustársa visszanémetesítette a nevét. Ám ő – Ordass Lajoshoz hasonlóan – ekkoriban magyarosítja nevét Leyerről Laborczira.

Tanárai közül Podmaniczky Pál missziói és Karner Károly egzegetikai előadásai gyakoroltak rá mély hatást, de legszorosabb kapcsolatba id. Prőhle Károly (1979-1962) professzorral került, akihez a szigorlati dolgozatát írta Jézus Krisztus engedelmességéről. Amikor a lelkészi szolgálatával kapcsolatban saját aggályait egyszer megosztotta professzorával, ő 2 Kor 3,5-tel bíztatta: „a mi alkalmasságunk Istentől van”. Prőhle Károly később apósa is lett, amikor 1948-ban házasságot kötött a professzor legkisebb gyermekével, Prőhle Margittal.

1941-ben avatta lelkésszé Kapi Béla püspök. A következő hét év alatt tizenegy helyen szolgált segédlelkészként. Először két éven át a soproni Diákotthon nevelőlelkészeként tevékenykedett. Itt neveltjeiről naplót vezetett. 1943 júliusától Celldömölkre került, ahol részt vett a Lelkipásztor című folyóirat szerkesztésében. A ő javaslatára kezdtek el igetanulmányok helyett igehirdetéseket közölni. Részt vállalt a gyülekezeti KIE munkában, ifjúsági bibliaórákat szervezett. Ez után, a világháború utolsó legszörnyűbb fél évében rövid ideig szolgált Kőszegen, majd a Balaton-felvidék számos gyülekezetében, végül szülővárosában, Nagykanizsán.

1945. őszén került Győrbe, ahol közel három évig szolgált Szabó József igazgató lelkész irányítása alatt. Ez volt utolsó segédlelkészi helye. Itt Veöreös Imrével együtt vállalta a belmissziói szolgálatot, többek között a diakonissza Anyaházban is.

Kapi Béla 1948. május elsejével kerületi missziói lelkésznek nevezte ki és egyúttal megbízta a gyenesdiási Kapernaum vezetésével.

 Ez az időszak volt Magyarországon a lelki ébredés korszaka. Az evangelizációk számára a Kapernaum biztosította a szolgálat medrét. A lelki ébredésnek két fő iránya volt: egyrészt az angolszász hatásra létrejött, református többségű Bethania, Pro Christo, KIE, Soli Deo Gloria irányzata, másrészt a finn gyakorlatot követő jellegzetesen evangélikus ébredés, amely főleg Csepregi Béla és az általa szerkesztett Élő víz szolgálata nyomán hatott. Az evangélikus lelki ébredés a gyülekezetek lelki megelevenedését célozta, s nem akart a gyülekezetek „bomlasztásával” újabb lelki közösségeket létrehozni.

A gyenesdiási konferenciákat egy egyháziakból és világiakból álló gárda szervezte, akik a nyári munkaterv összeállítása érdekében az év folyamán többször is találkoztak. Egy-egy konferencia keddenként áhítattal és vacsorával vette kezdetét, majd a vasárnapi istentisztelettel, úrvacsorával, illetve „morzsaszedéssel” ért véget. A hétköznapi reggelek áhítattal kezdődtek, majd bibliatanulmánnyal folytatódtak. Délelőtt volt még egy evangelizációs előadás, majd ebéd és szabadidő (fürdés) következett. Délután ismét egy előadás hangzott el, amit megbeszélés követett, majd a napot vacsora és esti áhítat zárta. Az örvendetes létszámgyarapodás miatt szükségessé vált egy új épület tervezése, felépítése. Ebben a nagy munkában hathatósan vettek részt a Somogy-Zalai Egyházmegye gyülekezeteinek tagjai.

Az egyre erősödő politikai nyomás idején, az üldözött értelmiségeik és kulákok családtagjai is e konferenciákon kaptak vigasztalást. (Megjegyzem, hogy szüleink 1952 nyarán egy ilyen konferencián ismerkedtek meg: így Tamás püspök-öcsémmel – a mai előadók –  „Gyenesdiás gyermekei” vagyunk.) 

Igen élénken megmaradt bennem az, amit Laborczi Zoltán visszaemlékezéseiben elmesélt a kommunista párt egyház-ellenes stratégájáról. Egyszer a vonaton egy párfunkcionárius ismerőse vázolta neki e stratégia lépéseit: Az első lépés az, hogy a konferenciatelepeket megszüntetik, s a hívőket a templom falain belülre kényszerítik. A második lépésben a párt gondolkodik arról, hogy a szószékekről általuk támogatott „vonalas” igehirdetések hangozzanak el. S harmadik lépésként a hívők hallva ezeket a prédikációkat majd – azt gondolván, hogy a lelkiismereti szabadság jegyében teszik – maguktól fogják az egyházat otthagyni.

Mindez fokozatosan így is valósult meg, az ördögi forgatókönyv elképzelése szerint. Az első rendőri zaklatások után 1953-ban végül az összes belmissziói otthont bezárták.

Laborczi Zoltán 1953. június 1-vel a nagybaráti gyülekezetbe került, ahol az egyre gyarapodó családdal igen szűkös anyagi körülmények között kezdhette meg szolgálatát. A gyülekezethez tartozott még Kisbaráton kívül Ménfőcsanak is, ahol a legtöbb evangélikus élt, de templomuk nem volt. A gyülekezeti tagok áldozatos kitartásának és munkájának köszönhetően az állami ellenszéllel szemben végül 1957 márciusában megindult az építkezés, ahol az első kapavágást Túróczy püspök végezte, ő szolgált az alapkőletételen is. A templom szentelésére 1960. júniusában került sor, ahol Vető Lajos püspök betegsége miatt Káldy Zoltán püspök szolgált.

Laborczi Zoltán nagybaráti szolgálata idején rendeződött a korábbi évtizedek feszült viszony a helyi római katolikus egyházközséggel és igen jó kapcsolat alakult ki a pannonhalmi bencés apátsággal is. Egyik alkalommal Sulyok Elemér szerzetes vállalt igeszolgálatot, s még az úrvacsoraosztásban is közreműködött. A szerzetes édesanyja, aki a győri evangélikus gyülekezet aktív tagja volt, egyedülálló módon a fiától vehette magához Krisztus szent testét és vérét.

Erre az időszakra esik Laborczi Zoltán a liturgiát megújító munkássága.

Laborczi Zoltán 1985-ben vonult nyugdíjba, és 2004. júliusában bekövetkezett haláláig Budapesten élt. 

2. A nagybaráti találkozó  

Laborczi Zoltán szolgálatából ki kell emelnünk az 1956 augusztusában megszervezett Nagybaráti találkozót. Ez az esemény akkor dobogtatta meg szívemet, és ennek jelentőségét akkor értettem meg, amikor 1985-ben Ordass Lajos Önéletrajzi írását elolvastam. Ezért is nagy figyelemmel hallgattam Zoli bácsi személyes beszámolóját erről, néhány évvel később. A Nem voltam egyedül kötetben is részletesen olvashatunk e találkozóról.

Az ötvenes években az evangelizáció munkásai az említett pártstratégia hatására szigorúan a gyülekezeti keretek között végezhették csak szolgálatukat. Ritkán esett meg, hogy néhányan találkoztak egymással. Ilyen alkalmak voltak az alkalmi bakonyi kirándulások Túróczy püspök vezetésével, de ezeket az eseményeket az állam mindig figyelte, így lassan el is maradtak.

1956. nyarán az ismert politikai, egyházpolitikai változások hatására megélénkült az egyházi élet. Laborczi Zoltán augusztus 4-én egy lelki elcsendesedés után kapta az indíttatást, hogy egykori munkatársait, az ébredési kör tagjait s azokat, akik felelősséget éreztek az egyház megújulása iránt augusztus 28-30 között közös elcsendesedésre hívta. Meghívót kapott: Balikó Zoltán, Csepregi Béla, Danhauser László, Fabiny Tibor, Győry János, Józsa Márton, Kajos János, Kovács Géza, Lupták Gyula, Prőhle Károly, Smidéliusz Ernő, Scholz László, Tekus Ottó, Veöreös Imre, Zászkaliczky Pál. 

A szintén meghívást kapott, ekkor már négy éve félreállított Túróczy Zoltán püspök nem akarta személyével terhelni az együttlétet, de megígérte, hogy naponként könyörögni fog a Lélek áldásaiért. A másik, szintén négy éve félreállított püspök Szabó József elment a találkozóra, de az ott született „Észrevételek” című dokumentumot ő sem akarta megterhelni aláírásával.

Végül tizenkét lelkész érkezett meg a találkozóra (különböző okok miatt Balikó Zoltán, Prőhle Károly és Scholz László nem tudott elmenni.)

A találkozó áldásának titka egyrészt természetesen az odaadó imádkozás, másrészt azonban (és ebből ma nekünk sokat kellene tanulnunk!) az igen gondosan kidolgozott programtervezet volt.

A gyenesdiási evangelizációk menetéhez hasonlóan mindhárom nap az Útmutató szerinti elcsendesedéssel kezdődött, amit „Együtt a könyörgésben” címen minden alkalommal Csepregi Béla tartott. Utána „Együtt az apostolok nyomában” címen a Cselekedetek könyve alapján tartott igetanulmány következett, amelyet mindhárom alkalommal Veöreös Imre vezetett. A délelőtti előadások témája ez volt: „Együtt Jézussal testvéri kapcsolatainkban, a lelkipásztori szolgálatunkban, az egyéni és családi életünkben”, amelyet az egymást követő napokon Józsa Márton, Kovács Géza és Csepregi Béla tartott. Délutánonként következtek a testvéri beszélgetések az egyéni életükről szolgálatuktól és a feladatokról. Az első délután még közös beszélgetés volt, a másodikat Zászkaliczky Pál, a harmadikat Danhauser László vezette. Az esti istentiszteletek után, amelyek három faluban (Ménfőn, Kisbaráton, Nagybaráton) négy-négy lelkész szolgálatával, nagy gyülekezeti részvétellel folytak, kezdték megfogalmazni az „Észrevételek” című dokumentumot, amelyet mindannyian aláírtak.

Az „Észrevételek” című dokumentum részletes bemutatására itt most nincs módunk, de előadásomhoz melléklem a dokumentumot, amely önmagáért beszél.

Az elmúlt években összegyűjtöttem a magyar és az amerikai egyházakban megfogalmazott „hitvalló nyilatkozatokat”. A II. világháború utáni Magyarországon először fiatal református lelkészek részéréről nyilvánult meg a „pro-testálás” mind a „tanúskodás” mind a „tiltakozás” értelmében. Ők a hitvallási helyzetet (status confessionis) láttak abban, hogy az ötvenes évek elején a Bereczky Albert által vezetett egyház az ateista állam kiszolgálásával letért a bibliai útról. A Hitvalló nyilatkozat megszövegezésében az 1934-es Barmeni Nyilatkozat vették alapul, és hitvallásukat a külföldről Magyarországra érkező egyházi személyeknek is eljuttatták (az aláírók között ott volt Bárczay Gyula, Pásztor János, Molnár Miklós, s az akkor szintén fiatal Hegedűs Lóránd is).

Véleményem szerint hasonló hitvallás indította a nagybaráti találkozó „Észrevételek” című dokumentumának szerzőit is, akik az önkritikus bűnbánat hangja után szelíd, de határozott bírálatot fogalmaztak meg a kommunista egyházpolitikát szolgai módon kiszolgáló egyházvezetéssel szemben. „Sajnálatosnak és károsnak ítéljük az evangelizáció körén belül azt a próbálkozást, amely az Ige üzenetéből mindig csak azt a részletet hirdeti, amely az ún. ’vonalas’ sémába belefér.” (7. pont)

A református hitvalló nyilatkozattal ellentétben az „Észrevételek” szép, evangéliumi lelkülete azonnal kitapintható, hiszen hangneme csendes és alázatos, és a megfogalmazók nem kívánták „politikusként” külföldi segítséget igénybe venni („rájátszani a nemzetközi széljárásra”, hogy találó képzavarral éljek), hanem tudatosan csak az egyházban kívánták annak hatását biztosítani.

Ennek érdekében a dokumentumot az egyházvezetésnek is eljuttatták a nagybaráti gyülekezet hivatalos pecsétjével. Terjesztették azt az őszi szárszói és fóti lelkészkonferenciákon is.

Amikor 1956. október 19-én, a forradalom küszöbén Dezséry László és Vető Lajos püspökök hajlandóak voltak az evangelizáció kérdését közösen megbeszélni az Észrevételek aláíróival, Dezséry László így fakadt ki: „Ti bennünket térdre akartok kényszeríteni!”, Laborczi Zoltán erre azt felelte: „Csak arra kérünk Benneteket, hogy térdeljetek mellénk!”

Az 1956-os ellenforradalom (a szovjetek bejövetele volt a tényleges „ellen”-forradalom!), és különösen is az 1958-as visszarendeződés megpecsételte az evangélikus evangelizáció és az „Észrevételek”, és annak megfogalmazóinak sorsát, akik kongrua- és fizetéscsökkenésben részesültek.

     Laborczi Zoltán a visszaemlékezésében nehéz és szomorú szívvel idéz fel egy 1969-es epizódot, amikor a Puskin utcában véletlenül összetalálkozott egykori évfolyamtársával, a hivatalából kilépő Káldy Zoltán püspökkel, aki rögvest szóba hozta a nagybaráti találkozót, az „Észrevételeket” és az 1956. szeptemberi fóti konferenciát. Laborczi Zoltán szavait idézem: „Egyre ingerültebben fejtette ki véleményét. Mire a Deák téri templom oldalához értünk, csendes, de határozott megjegyzéseim kihozták a sodrából. Szembefordult velem, és itt nem közölhető kifejezések kíséretében ’egyházunk sírásóinak’ minősítette az Észrevételek aláíróit és még néhány, korábban Budapestről eltávolított lelkész-kollegánkat, akiket név szerint is felsorolt.” (Keresztyén Igazság, Új folyam, 8. szám, 1990. december, 40. old.) 

3. Epilógus 

Mint írtam, Zoli bácsival való találkozásaink és beszélgetéseink nem voltak rendszeresek, de azok mindig igen tartalmasnak bizonyultak. Volt, amikor Zoli bácsi, volt, amikor én kezdeményeztem a találkozást. Közel álltunk egymáshoz, még ha nem is volt mindenben teljesen azonos a látásunk. Számomra igen szimpatikus volt Zoli bácsi tisztán biblikus hite, kemény, szinte konok következetessége, és ugyanakkor jézusi engedelmessége és szelídsége. Nem volt harcias lélek, de a Lélek harcolt és küzdött őáltala egyházunk megújulása érdekében. Tetszett, hogy sohasem a világnak, vagy az embereknek, hanem egyes egyedül a Mesterének akart tetszeni. A tiszta beszéd embere volt: mindig lassan, szabatosan fogalmazott meg bonyolult gondolatokat úgy, hogy azok már szinte nyomdakész állapotban voltak. Nem lihegett látványos emberi magasságokért, s a látszatra szerény élete ezért emeltetik majd magasba.

Ígértem, hogy előadásom végén még egy szubjektív megjegyzést teszek. Öt évvel ezelőtt, 2004. februárjában féléves Fulbright-ösztöndíjjal az Amerikai Egyesült Államokba készülődtem. Elindulásom előtti este telefonhívásom érkezett. Zoli bácsi volt a vonal másik végén. Lassú, szabatos mondatai így hangzottak: „Tibor egy áldást szeretnék átadni Neked, indulásod előtt. Az Útmutató februári igéjét, a 91. Zsoltár 11. versét kívánom Neked: „Megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon.” Aztán így búcsúzott: „S majd találkozunk, vagy itt, vagy odaát!”

A Princetoni Presbiteriánus Teológián eltöltött hét hónap életem egyik legszebb, legáldottabb időszaka volt. Gondolatban és írásban is sokszor idéztem fel magamnak Zoli bácsi áldását, mert szinte minden nap úgy éreztem, beteljesült a zsoltáros szava: „Megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon.”

És egyszer, az egyik nyári reggelen, a fraterneten érkezett Laborczi Géza üzenete: „Eggyel többen vannak odaát”.

Igen, már nem itt, hanem, majd odaát!