A nők ordinációjának kérdéséről a lutheránusok nagycsaládjában
Érvek a nők ordinációja mellett és ellen - alcímmel jelent meg 2004-ben a Lelkipásztorban, Kovácsné Tóth Márta és Kovács Imre írása, amely még ma is igen tanulságos és rendkívüli aktualitással bír.
„Áldott légy, Urunk, Istenünk, Mindenség Királya,
hogy nem teremtettél sem pogánynak, sem rabszolgának, sem nőnek.”
/ősi zsidó imádságból/
„Minden nép a rómaiaknak engedelmeskedik,
ők pedig saját feleségeiknek engedelmeskednek.”
/idősebb Cato/
„Tér és idő keresztjére vagyunk szögezve, mi emberek.”
/Simone Weil/
Technikai okok miatt nagyon kevés idő adatott e tanulmányra, ezért számunkra is luxusnak tűnt, hogy az adatgyűjtés és a cikkírás között megnéztük egy régi videónkat. „Őszi szonáta”, írta és rendezte: Ingmar Bergman. A lélektani dráma egy svéd evangélikus parókián játszódik, négy szereplővel: zongoraművész anya és két leánya: az egyik súlyosan fogyatékos, a másik lelkészfeleség és a férj. A tehetséges anya hivatásának, nemzetközi művészi karrierjének oltárán feláldozta családi életét, érzelmileg alig volt jelen gyermekeinek életében. Évek múltán a leány meghívja a parókiára idősödő, testi bajokkal és művészi kudarcokkal küszködő anyját. A viszontlátás ritka öröme hamarosan a múlttal való szembesülés poklává válik.
A film csúcspontján, egy éjszakai beszélgetésben a leány ezeket mondja: „Számodra én egy baba voltam. Ha ráértél, játszottál velem. Ha megbetegedtem, vagy rosszalkodtam, odaadtál a gyereklánynak (bébiszitternek). Bezárkóztál dolgozni. Ilyenkor senkise zavarhatott… Az ajtó előtt álltam, és hallgatóztam. Amikor kávészünetet tartottál, besurrantam megnézni, hogy egyáltalán létezel-e? Mindig kedves voltál, de egyszersmind elérhetetlen. Ha kérdeztem tőled valamit, alig válaszoltál…”
Később: „Anya és lánya. Milyen borzalmas kombináció. Érzelmek, zűrzavar, pusztítás… minden lehetséges, és minden a szeretet és a gondoskodás nevében… Az anya sérelmeit a lány tovább örökli…Az anya csalódásaiért a lánya fizet… az anya boldogtalansága a lány boldogtalansága lesz… Mintha sosem vágnák el a köldökzsinórt. Mama…. Így van?... A lány boldogtalansága az anya győzelme?... Mama… Az én bánatom a te titkos örömöd?...
A kérdéseket a hivatásának lázában égő anyjának teszi fel felnőtt lánya. A művészet szolgálata és az egyház: az ige és a ránk bízottak szolgálata sokban különbözik egymástól. Egyben azonban hasonlítanak: mindkettő nagyon időigényes.
A film nehezen nézhető. Nem azért mert unalmas (feszültebb minden tucat-thrillernél), de kegyetlenül őszinte. Vetíteni kellene minden olyan főiskolán, amely hivatástudatot igénylő szolgálati területre készít fel, így a Teológián is. Segíthetne abban, hogy vállalni tudjuk a protestáns papi élet talán legnagyobb keresztjét: hivatás és család egymásnak feszülő elvárásait.
Bevezetés: Vajúdó civilizáció – vajúdó életformák
Életforma-válság a nyugati világban
A nők egyházi szolgálatával kapcsolatban nemcsak a szorosan vett témáról kell szólnunk, hanem ezzel összefüggésben a családos életformában végzett lelkészi szolgálat kérdéséről.
A nők egyházi szolgálatát elemző tanulmányok szerint a nők helyzete az Egyházban szociológiai és emberjogi kérdésből a hatvanas-hetvenes évek fordulóján vált teológiai kérdéssé. Tekintettel arra, hogy a nők egyházi emancipációja a világban zajló folyamatokat követte, indokolt némi vázlatos kitekintés.
Az európai kultúrkörben társadalmi vívmányként éljük meg a nők egyenjogúsítását, és zavart értetlenséggel szemléljük azokat a nyugaton élő moszlim asszonyokat, akik valamiféle „anti-szüfrazsettként” az utcára vonulnak, mert szenvedélyesen ragaszkodnak a kendőjükhöz, s ezzel együtt az őket asszonyi mivoltukban úgymond „hátrányosan megkülönböztető” társadalmi helyzetükhöz. S miközben a kultúrák harcában meggyőződéssel valljuk, hogy a jövő útja a mi utunk, a közélet, főként a közoktatás területén a szőnyeg alá söpörjük azokat a súlyos feszültségeket, amelyekkel a diadalmasnak tekintett nyugati életformánk a társadalom alapsejtjeként értelmezett családot megterheli.
A család válságáról (válások, „szingli”-életforma terjedése, stb.) szólni ma már közhelynek számít – a válság kezeléséről unikumnak (nem az okos és hatástalan tanulmányok, hanem a társadalmi gyakorlat szintjén). Szemben a hagyományos, döntően a gazdasági szükség diktálta nagycsaládos: háromgenerációs, egykeresős családmodellel napjainkra a kiscsaládos: kétgenerációs, kétkeresős életforma vált uralkodóvá. Az előbbi jóval nagyobb alkalmazkodási készséget kívánt, de a többszemélyes családi munkamegosztás okán kisebb szülői megterheltséget jelentett, míg az utóbbi a családalapító generáció nagyobb önállóságát, szabadságfokát hozta, de ennek áraként a munkahely és család sokszor megoldhatatlan feszültségének terhét rakta a szülők vállára – tetézve a hagyományos női és férfi szerepek átértékelésének kényszerével.
Ritkán esik szó arról, hogy ez a mindennapi élet terén végbement váltás a legnagyobb változás az emberiség belátható történetében. Történelmi léptékkel mérve „pilleidő” az élettartama: a közel száz éve indult emancipációs mozgalmakkal kezdődött, és a 2. világháború után vált tömegessé. Az új kérdések, amiket a modern nyugati életforma magával hozott társadalmi szinten máig feldolgozatlanok (miközben a zömmel kereskedelmi célú média uralta közgondolkodás mind távolabbra kerül a felelős feldolgozás lehetőségétől is).
A társadalmi szintű szembesülés és problémamegoldás kezdetét az jelenthetné, ha a kiscsaládos, kétkeresős életmodellből származó feszültségek, a problematikussá lett női és férfi szerepek kérdése hangsúlyos részévé válna legalább a középiskolai és főiskolai szintű képzésnek, nevelésnek. Az „oldja meg ki-ki, ahogy tudja” jellegű elhárítás azt jelzi, hogy a döntéshozóknak nincs bátorsága (vagy a személyes érintettség okán nincs kedve) a haladónak tekintett életformánkból adódó súlyos konfliktusokkal való szembenézésre. A felnőttek esélyegyenlőségének korában élesedik a nemek harca, s ez túl sok esetben teszi esélytelenné az érzelmi biztonságra vágyó gyermeket. S a nők esélyegyenlősége paradox módon sok esetben esélytelenné teszi a nőt a számára érzelmileg sokszor fontosabb területeken. Az emancipációs vívmányok egyoldalú ünneplése, s a belőlük adódó súlyos kérdések hárítása nemcsak hazug és felelőtlen, de kegyetlen és cinikus is.
Életforma válság az egyházi szolgálatban
A világ gondja nem áll meg a templom falainál.
A reformáció óta a protestáns egyházakban általánossá lett a családos lelkészi szolgálat. Ennek vitathatatlan előnye, hogy elvileg élet - és emberközelibb közvetítést eredményezhet: a lelkész közvetlen tapasztalattal rendelkezik arról az életformáról, amelyben a pásztoroltak többsége él. A hátrányával azonban úgy tűnik máig nem szembesültünk. Néhányszáz ember lelkigondozása egész embert kívánna, nem beszélve a napjainkban legtöbb helyen a lelkészre háruló egyéb terhekről: a hitoktatás, adminisztráció, a programszervezés gondjairól.
Kevés az időnk. Még azok a „mérnöki alkatú” kollégák is időprésben vergődnek, akik jól menedzselik teendőiket – s nem vagyunk mindnyájan jó menedzserek. A jelenlegi missziói helyzet is fokozottabb igénybevételt és lelki megterhelést jelent a hivatásosoknak. S ezekhez a megnövekedett hivatásbeli terhekhez kapcsolódik a legtöbbször szintén kétgenerációs, kétkeresős életformában élő lelkészcsaládokban a gyermekek igénye az együttlétre, az anyai és apai jelenlétre, a férfi és női mintákra.
A hagyományos modell, amelyben a lelkész úgy végezte szolgálatát, hogy közben a háztartásban dolgozó papnéra hárult a családi terhek nagyobb része – kiegészítve esetenkénti gyülekezeti szolgálattal - úgy tűnik végképp a múlté. A kiscsaládban élő, akár női, akár férfi lelkészek energiája szükségképpen megoszlik család és gyülekezet között – így a gyülekezeti szolgálatra fordítható ideje is értelemszerűen kevesebb, mint független kollégáié. A korunkból fakadó kihívások ellenben nem csökkentek, sőt növekedtek – összehasonlítva a régi, keresztény értékrend uralta világban szolgáló lelkészekre háruló időbeli és lelki terheléssel.
A fentiek evidenciának tűnhetnek – ám olyan evidenciák, melyekkel a családos lelkészi életformát elfogadó egyházak nem szembesültek. A lelkészcsaládokat érintő válások növekvő száma zavart és felháborodást vált ki gyülekezeteinkben. De egyáltalán nem vagy alig esik szó arról, hogy a fájdalmas jelenség mögött nemcsak a sokat emlegetett ok: az erkölcsi értékrend egyházunkat is érintő relativizálódása húzódhat meg, hanem a kétkeresős, kiscsaládos életmodell feldolgozatlan feszültségei, az emancipációs vívmánynak tekintett növekvő arányú női szerepvállalás egyházban és társadalomban, és ezzel összefüggésben a nemi identitásválság megoldatlan nehézségei is.
-.-.-
Nők, lelkészi szerepben – nemzetközi kitekintés
A női ordináció – kronológia a lutheránus egyházakban
Nézzük először, hogyan alakult történetileg a női lelkészi szolgálat elfogadása az evangélikus világegyházban?
Női lelkészszentelések:
1929 – Hollandia
1948 – Dánia
1952 – Szlovákia
1960 – Svédország
1986 – Finnország
Jelölés a püspöki tisztre:
1992 – Németország
1996 – Svédország
dátum nélkül: Dánia
Ahol visszarendeződés történt:
Ausztráliai Presbiteriánus Egyház: 1974 óta ordinált nőket, 1991 óta nem.
USA – Déli Baptista Konvenció: a legnagyobb protestáns egyház az USA-ban, 16 millió taggal; a 2000-ben történt fundamentalista hatalomátvétel óta nem szentel nőket.
Hollandia: a protestáns egyházak egyesülését követően kérdésessé vált a nők szentelése.
Az első lelkésznő a lutheránus világegyházban: Janita Auguse Hammersen, Hollandia
1922-ben egy teológushallgató a Zsinatnak szegezi a következő kérdést: teológiai stúdiumai elvégzése után egy nő betölthet-e lelkészi hivatalt?
A Zsinat elnöke – „némileg meglepve a kérdés hallatán” – azt a választ adta, hogy az egyházi törvényben nincs olyan cikkely, amely a nők ordinációját megtiltaná, és a Zsinat alapjában nyitott erre.
A női ordináció felé vezető első lépések gyorsak és komplikáció-mentesek voltak. A Zsinat zöld utat adott, a gyakorlati következmények alaposabb átgondolása nélkül.
Janina a lelkigondozás és az ifjúsági munkába való „besegítés” után kapcsolódhatott be a szentségek kiszolgáltatásába. Ezek maradtak önálló lelkészi munkájának hangsúlyos területei is. A gyülekezet élete vezetése alatt felvirágzott.
Hasonlóan az „első generációs” lelkésznőkhöz – ő sem volt férjnél. Gyülekezetének gyermekekei különösen is közel álltak szívéhez. Női példaképei nem lehettek – ő maga vált az utána jövő lelkésznők példaképévé. Hűsége a család – és beteglátogatásban példaértékű. Semmi sem volt számára terhes, semmilyen áldozatot nem kímélt, csak hogy gyülekezetét összetarthassa. Különleges lelkigondozói tehetségére és bölcsességére a világháború idején fokozott szükség volt.
(Zárójelben: az első ordinált lelkésznő hazájában, Hollandiában a nemrég egyesült Holland Protestáns Egyház – a reformátusok jobboldali szárnyának „köszönhetően” – ismét megkérdőjelezte a nők ordinációját…)
Szemelvények egy parázs vitából – pro és kontra
2002 nyara, Finnország – egy újságcikk kérdőjelei
„A meleg finn nyár egyik legforróbb témája a nők ordinációja. Nyilvánosságra került egy eset, mely szerint egy újonnan megválasztott paróchus megtagadta, hogy nőkkel együtt szolgáljon istentiszteleteken. Ennek következtében több lelkésznő elhagyta a gyülekezetet, és hívek tucatjai léptek ki az egyházból. Finnországnak van „Egyenlőségi Aktája”, de úgy tűnik, hogy az nem működik az egyház egyes területein. (Emlékeztetőül: Finnország 1986 óta ordinál nőket; a lelkészek 30%, a paróchusoknak csupán 4,2 %-a nő. Nők nem töltenek be püspöki tisztet, de jelölhetők. 1999-es felmérés szerint a gyülekezeti munkások 10%-a elvben ellenezte a nők ordinációját, de gyakorlatban elfogadja őket munkatársnak. 3%-uk megtagadta, hogy nőkkel dolgozzon együtt.”
Missouri-Synod
A jelenlegi egyházelnök, Dr. A. L. Barry – bibliai helyek felsorolása után – így ír egy dolgozatában a női lelkészségről:
„Az az egyház, amely hű akar maradni Isten igéjéhez, nem engedheti meg a nők ordinációját a lelkészi hivatalba.
A nők ordinációja nem emberi jogi, vagy egyházi hagyomány kérdése, nem is emberi véleményé vagy szokásjogé. Nem is a nők elleni diszkrimináció dolga…
Kultúránk sok szociális reformere szeretné elhitetni velünk, hogy férfi és nő teljesen felcserélhető, és hogy Isten-adta különbségeinknek nincsenek következményei földi életünkben. Nem csupán a természettel, hanem a Bibliával sem egyeztethető ez össze. Férfi és nő együtt teremtetett az Isten képmására, de Isten különböző és különleges teremtménye. …
Az egyházban is Isten különböző, de egymást kiegészítő feladatokkal és felelősséggel ruházta fel őket. Isten csupán egyes, arra felkészült férfiakat bízott meg a lelkészi szolgálattal, hogy Jézus Krisztus reprezentánsai legyenek. …
Más egyházakkal szembeni nézet-különbségünk a Bibliával, mint Szentírással szembeni attitűdünk különbözőségében rejlik. A Szentírás Isten tökéletes és hibátlan kinyilatkoztatása, amely felett nem nézhetünk át és nem változtathatjuk meg. A nőket ordináló egyházak Pál apostol írásait magán-véleményének tekintik, és közben elfelejtik, hányszor hangsúlyozta maga Pál is, hogy ezt nem ő mondja, hanem az Úr parancsolja….
Hithű lutheránusok hogyan viszonyuljanak a nők ordinációjához? Szeretettel és gyengéden kell azokkal az emberekkel bánnunk, akik a nőket ordináló egyházakhoz tartoznak. Sok esetben egyszerűen tudatlanok, hogyan és miért is történt ez…
Milyen szerencsétlen dolog, ha megengedjük magunknak, hogy „jogainkért” való én-központú követeléseinket hangoztassuk és közben levesszük szemünket Istennek a szolgálatra való elhívásáról. Ha olyat követelünk Istentől, amit ő nem adott meg nekünk, ez éppen ellentéte annak, amit az Isten-gyermekség jelent….”
Az Ausztrál Anglikán Egyház Zsinatának vitája a nők püspökké választásáról ((2001, július)
Kontra – egy nő tollából: „Mikor ellenezzük, nem 1-2 versre alapozunk Pál tanításában – akkor még mondhatnánk, hogy a nők elutasítása kortünet volt,; hanem a Szentírás konzisztens tanítására. Meg kell bizonyosodnunk róla, hogy a nők egyházi szolgálatba állítása a Szentlélek új szele, és nem napjaink tornádója, amely messzire elfújja 2 évezred gyakorlatát, mely az egyház vezetését kizárólag férfiakra bízta…”
Pro – egy férfi tollából: „Ha nem lennének női püspökök, ezzel azt jelentenénk ki, hogy a papság és a keresztyénség megosztott: férfiakra, akik vezethetik az egyházat, és nőkre, akik nem. A női püspökség kérdését nem teológiai alapon terjesztettem elő – hiszen az már tisztázódott akkor, amikor nőket szenteltünk fel pappá és diakónussá. A Szentírás imádságos tanulmányozása, az egyháztörténet és a hagyomány meggyőztek minket arról, hogy ez a változás Istentől való. Az elmúlt 9 év, melyben tanúi lehettünk a női papi szolgálatnak, bőven meggyőzött minket erről.”
Az Ausztrál Evangélikus Egyház Zsinata 2000-ben elutasította a nők lelkésszé szentelését. A lutheránus egyházelnök nyilatkozata: „Mi olyan egyház vagyunk, amely az Írást nagyon komolyan veszi, ezen az alapon tárgyalunk, és nem szociológiai alapokon.”
A nők ordinációja – az ökumenikus párbeszédben
A 131 LVSZ-tagegyház több, mint 2/3-a ordinál nőket.
1916-ban William Temple anglikán püspök és teológus, az ökumené egyik XX. századi élharcosa, az egyház látható egységének szószólója, így fogalmazta meg a női ordináció dilemmáját: „Szeretném látni a nők ordinációját. De bármilyen óhajtott is lenne ez, a hatása meglehet (sőt valószínű) a keresztyénség újra-egyesülésének a visszavetése. És az egyház újbóli látható egysége a fontosabb.”
1948, Amszterdam, az Egyházak Világtanácsának megalakulása – riport a világgyűlésről:
„Az egyházak nem értettek egyet a nők teljes egyházi szolgálatának fontos kérdésében. Egyes országok teológiai okokból nincsenek felkészülve a kérdés tárgyalására; mások megengednek részleges, de nem teljes szolgálatot; megint másokban a nőket teljes szolgálatra bocsátják. Még az utóbbiakban is a szociális beidegződések és a közvélemény sok akadályt állít a nők elé. Megint más egyházakban a lelkészhiány támaszt sürgős gyakorlati és lelki problémákat. Azok, akik a nőket be kívánják állítani a teljes lelkészi szolgálatba, meg vannak győződve arról, hogy amíg ez meg nem valósul, addig az egyház nem nyerheti el teljes egészségét és hatalmát.”
Az ortodox egyházak a szentségi papság férfi-jellegét fenntartják, ekkléziológiai okokból:
1. Jézus Krisztus Urunk példáján tájékozódva, aki nem választott egy nőt sem apostolai közé;
2. Az Istenszülő (Theotokosz) példáján, aki nem gyakorolt szentségi papi funkciót az egyházban, habár méltónak találtatott arra, hogy a megtestesült Fiú és az Isten igéjének anyja legyen;
3. Az apostoli tradícióján tájékozódva, akik – követve az Úr példáját – soha nem ordináltak nőt;
4. Pál tanítása alapján, aki kijelölte a nők egyházi szolgálatának rendjét;
5. Az analógia kritériuma alapján, amely szerint – ha a nők szentségi papsága megengedett lenne, akkor azt az Istenanya gyakorolta volna.
Mindezeket egybevetve a diakonátus rendjének újra-fogalmazása elkerülhetetlen.
Ortodox vélemény szerint a „…női ordináció nyugati jelenség – azokban az egyházakban, amelyekben nincs meg a Mária iránti mélységes tisztelet. Olyan egyházak ezek, amelyek szociológiai okból engedtek a társadalomi nyomásnak, hogy egyenlő státuszt biztosítsanak a nőknek és férfiaknak az egyházban is.” Az ortodox egyház számára a teológiai (biblikus és patrisztikai) hagyomány sokkal fontosabb, mint a szociális, kulturális és antropológiai kontextus, melyen – úgy tűnik – az egyházak manapság tájékozódnak. Az egyházaknak számításba kell venniük a szociális fejlődést, de nem az egyháznak kell magát úgy átformálnia, hogy beleilljék bizonyos szociális mintákba, hanem azt kellene elérnie, hogy a társadalmat formálja át a Krisztus által képviselt értékekre. „Nem vesszük észre – kérdezik - , hogy az ökumenikus közeledés eddigi eredményeit, az egyház látható egységének vízióját veszélyeztetjük, amikor ilyen megosztó témát feszegetünk, mint a nők ordinációja?”
Viták a katolikus egyházban
A katolikus egyház hivatalos állásfoglalása, miként az anglikán és fundamentalista ellenzők is, lényegében az ortodox érvelés mentén halad. „A Hittani Kongregáció 1995-ös nyilatkozata, visszautalva VI. Pál és II. János Pál állásfoglalására, a nők papságát elvető kétezer éves állandó tradíciót a hit letéteményébe a depositum fidei-be sorolja. Ennek alapján tagadja (II. János Pál szavait idézve), hogy az egyháznak joga lenne ezt a tradíciót megváltoztatva a nőknek is kiszolgáltatni a pappá szentelés szentségét. A nők fel-nem-szentelhetősége, úgy látszik, csalatkozhatatlan hittétel. Mármost a II. vatikáni zsinat nyomában megújuló katolikus teológia alapján sokan nem ismerik el a Hittani Kongregáció érvelésének végső következtetését. Sem a csalatkozhatatlanság formális tényéből, sem a nem felszentelhetőség bibliai gyökereiből, sem pedig az egyház hűségéből a kétezer éves tradícióhoz nem vezethető le a nők kizárása a papi rendből. A vita még nincs lezárva…” – olvassuk egy 1997-es tanulmányban.
Anglikán világegyház
A praktikus okok esetenként felülírják a teológiai ellenérveket. Az anglikán egyházban az első női papszentelés 1943-ban volt Hongkongban a férfi paphiány idején. (A hölgy később az angliai egyházi elöljárók nyomására lemondott arról a jogáról, hogy papként tevékenykedjék.)
Az első szabályos női papszentelés csupán három évtized múlva, 1971-ben volt az anglikán közösségben: Joyce Bennetté.
„Az egyházon belüli mozgalmak egymást erősítve kapcsolódtak össze az általános nőmozgalommal. Ezt támogatta az a meggyőződés, hogy a nőknek a férfiakéval egyenlő jogai lehetnek a társadalomban, beleértve a felelős pozíciókba kerülés azonos feltételeit is. Tehát nemcsak a szavazati jogról és az „azonos munkáért azonos bért" elvéről volt szó, hanem arról, hogy egy munkát kereső személyről képességei és végzettsége, nem pedig a neme alapján döntsenek. A nemek egyenjogúságáról szóló törvényt (Sex Discrimination Act) 1976-ban fogadták el, amely szerint törvénytelen, ha a munkaadók és a szállásadók hátrányosan megkülönböztetnek bárkit is a neme miatt. A vallásos testületek azonban nem esnek a törvény hatálya alá.”
Érdekesség: Angliában az egyik, a nők szentelését ellenző radikális csoportot nők alkották: Nők a Nők Felszentelése Ellen (Women Against the Ordination of Women). Ez a küzdelem két szélsőséget egyesített az anglikán egyházon belül: az ún. anglo-katolikusokat és az evangéliumiak fundamentalista szárnyát.
Melyek a papszentelés ellen és mellette szóló érvek?
Sandra Palmer, a manchesteri Metropolitan University-n tanító teológus az anglikán egyházban zajló vitát röviden így összegzi:
„Az ellene felhozott érvek központjában az áll, hogy a pap az oltárnál Krisztust képviseli, Krisztus férfi volt, ezért nő nem reprezentálhatja őt. Ez a nézőpont teológiailag alapvetően téves. A egyházatyák tanítása az volt, hogy az Isten emberré lett Krisztusban, és azt állítani, hogy a papnak Krisztust embersége minden mozzanatában is képviselnie kell, logikailag oda vezet, hogy a papnak egyúttal galileai zsidónak is kell lennie… A teológus Rosemary Reuther rámutatott: „Ha egy nő nem képviselheti Krisztust az oltárnál, hogy képviselheti Krisztus a nőket a keresztfán?”
- A második érv a nők pappá szentelése ellen az, hogy Krisztus csak férfiakat választott tanítványainak. Ha akarta volna a nők papságát, választott volna nőket is. Ezzel szemben meg kell jegyeznünk, hogy a pogányok közül sem választott senkit tanítványul…mégis világszerte nagyon kevés zsidó van a papságban. Sok bizonyíték van viszont arra, hogy kezdetben a nők számos jelentős pozícióval rendelkeztek az ősegyházban. Elisabeth Schussler Fiorenza egyike annak a nagyszámú teológusnak, aki kimutatta, hogy szerepük az ősegyházban megfelel a mai papságénak.
- A harmadik érv, amelyik főleg az evangéliumi irányzat követőitől származik az, hogy a nők felelőssége az egyházban Pál apostol tanításával ellentétes (Pl. l Kor.11,3-12; l Tim1,9-15). Ez erőteljes érv azok számára, akik a Biblia tanítását betű szerint értelmezik, habár megkérdezhetnénk, hogy az Újszövetség más helyeit miért nem értelmezik ugyanígy betű szerint, ugyanakkor túl nagy hangsúlyt helyeznek olyan versekre mint 'a „másik arcunk odafordítására" a hegyi beszédben, és Pál apostol tanítására a fej befedéséről. Mások, köztük sok evangéliumi, azzal érvel, hogy Pál korának embere volt, saját korának megfelelően beszélt. Nem kérdőjelezte meg a nők helyzetét a társadalomban, ahogy a rabszolgaság tényét sem. Ez azt sugallja, hogy világos teológiai állásfoglalásának, mely szerint nincs sem pogány, sem zsidó, sem férfi, sem nő Krisztusban (Gal 3,28) van elsőbbsége a mulandó gyakorlati szokásokkal és az erőltetett analógiákkal szemben.”
- A negyedik érv a már jelzett ökumenikus probléma.
Nők a Lutheránus Világszövetségben
A női képviselet lassú elfogadása
Sajnos, a női ordinációval kapcsolatos elméleti LVSZ-állásfoglalással nem találkoztunk. De elég tanulságos történet a méltányos női képviselet megvalósulása a Világszövetség gyűlésein és programjaiban.
Az alakuló gyűlésen, Lundban a küldöttek kevesebb, mint 3%-a volt nő (a 178 résztvevőből – eltérő források szerint – 2, 4, ill. 5). Egyikük egy amerikai diakonissza nővér, aki személyében először került női elnök az amerikai diakonissza-konferencia élére! A nők- és egyházi szerepük - a nagygyűlések riportjaiban egy-egy mondatot, ha kaptak. A kezdeti „felállás”: a nők külön bizottságban dolgoztak az első nagygyűléseken: Hannover, 1952). A női lelkiség központjai (pl. Stein, Bajorország) álltak a világméretű női összefogás és szerveződés élére, melynek eredményeként a világgyűlések előtt előkészítő női konferenciákat kezdtek tartani.
Az LVSZ munkabizottságaiba – így a legzártabb és legelérhetetlenebb – teológiai bizottságba is bekéredzkedtek (Helsinki, 1963). Az áttörés 1970-ben, Evianban történt (társadalmi kontextus: emancipációs mozgalmak, feminista teológia első hulláma, gyarmati felszabadulás). Megalakult az LVSZ Női Osztálya, melynek első vezetője a magyar származású Éva Zabolai-Csekme lett – a felszabadulás-és feminista teológia úttörője. „Az első években az előítéletek, nevetségessé tétel és totális félreértés érájában kellett dolgozni” – írja. Ez volt az az idő, amikor az emberi-jogi paradigmát a teológiai paradigma váltotta fel. „Az ige terjesztése csak egy újfajta, krisztusi közösségben képzelhető el, amely meghaladja a szegény és gazdag, … nő és férfi közötti határokat.” – olvassuk az 1970-es Nagygyűlés beszámolójában.
A történelmi áttekintésben látjuk, hogy, hogy ebben az időben vált lehetővé a nők ordinációja a legtöbb tagegyházban. Ezzel egy időben az LVSZ Női Osztályának figyelme a női vezetőképzésre fordult, és nem kevesebb, mint 10 szemináriumot tartottak szerte a világon, melyek azt célozták, hogy a hivatalos egyházi szolgálatba lépő nőket vezetői képességekkel felruházzák.
A budapesti Nagygyűlés volt az első, amely a női részvétel kvótáját meghatározta: legalább 40% gyűléseken, ösztöndíjakban egyaránt. Ez volt az az év, amikor nyilvánosan megtörtént a szexizmus bűnének megvallása. Ezt olvassuk a 84-es Nagygyűlés dokumentációjában, Dieter Knall osztrák püspök tollából: „Az Egyház tanúskodását és szolgálatát még mindig megbénítja az, hogy tagjait nem egyenlően értékeli. Az Evangélium terjedése és az egyházak gazdagodása céljából be kell ismernünk, és le kell győznünk a szexizmust, amely a nők részvételét az egyházban és a társadalomban tagadja és korlátozza.”
S hogy a nők helyzete, megítélése valóban radikálisan javult-e az egyházban, arra álljon itt egy szomorú példa: 1987-ben az LVSZ Központi Tanácsának ajánlására a főtitkár levelet küldött minden tagegyháznak, hogy felmérje a nők részvételét a tagegyházakban és az LVSZ-ben. Összesen 8 (!) válasz érkezett, melyből 6 foglalkozott a témával….
Végezetül
Ami a női szolgálat fogadtatását illeti, tapasztalataink meglehetősen sokszínűek. Hallottunk férfi lelkészkollégától durván ellenséges megnyilvánulást: - Nekem vattások ne szolgáljanak az oltárnál! – mondta; de gyakrabban találkoztunk idős férfi presbiterek hálájával, amint megköszönik az „asszonyi igehirdetést”.
Miként az 1987-es LVSZ-felmérés fogadtatása is sejteti, az egyházak, ha el is fogadják a nők ordinációját, csak nehezen szembesülnek azokkal a gondokkal, melyeket a nők sajátos családi helyzete jelent a szolgálatban - és azzal a mentalitásbeli különbözőséggel, amit a nők képviselnek: másfajta értékrendjükkel, kifejezési módjukkal, vezetői stílusukkal. Akkor és csak akkor mondható el, hogy az egyház, mint kiküldő közösség valóban szembesült a problémával, ha a képzésben is hangsúlyt kap az intellektuális, teológiai felkészítés mellett az érzelmi, akarati megerősítés. Ha a lelkész, legyen nő vagy férfi, nem tudja kezelni a kettős elvárás terheit, előbb-utóbb papi szolgálata is válságba kerül. S ha küldő egyháza nem is szembesíti azzal, hogy nagyon keskeny útra lép, talán a legkeskenyebbre, akkor éppoly védtelen lesz az összeomlás ellen, mint Ingmar Bergman ünnepelt művésznője gyermekének kérdéseivel szemben.
Nálunk is, akárcsak 1943-ban, Hongkongban, nem teológiai, hanem gyakorlati okok vezettek a női szolgálat bevezetéséhez. Kevés volt a férfi jelentkező. S a nők jöttek, jönnek hűségesen azóta is. De nem elég igénybe venni a szolgálatukat, hanem a felkészítés során ténylegesen segíteni is kell őket, hogy család és hivatás megfeszítő elvárásai között ép lélekkel meg is maradhassak a szolgálatban.
-.-.-
Szent Ágostonról maradt fent egy különös, szép történet. Halálának évében, 430-ban a vandál törzsek már három hónapja ostromolták Hyppo városát. Gyülekezetének tagjai kétségbeesetten kérdezték a haldokló püspököt: - Mit tegyünk, atyánk? Ágoston utolsó erejével egyre csak ezt ismételte: „Redeamus in cor! Redeamus in cor!” Térjetek vissza a szívbe!
Talán ez lehetett a Nyugat Tanítójának utolsó életgyónása.
A női lelkészi szolgálatnak ez lehet a legfontosabb értéke, rendeltetése: segíteni abban, hogy a mély válságban élő nyugati egyház visszatérjen a szívhez.
(Együtt gondolkodtunk a dolgon, együtt írtuk, így együtt is írjuk alá.)
Kovácsné Tóth Márta és Kovács Imre