Egyházunk története – Dr. Harmati Béla prédikációja a MEE Törvényhozó Zsinata új ülésszakának megnyitóján

Kedves Testvéreim!

Ezer és ezer dolog, sok feladat van előttünk, amikor újrakezdjük törvényhozó zsinatunk munkáját. Vajon tudunk-é „ezermesterek” lenni? Hat év van mögöttünk, tapasztalatokkal és más lett a mai zsinat összetétele, mint a korábbi. Vannak olyanok is, akik újra itt ülnek közöttünk. Az előző szakasz munkája és eredménye ismerős mindannyiunk számára. A feladat az volt és az ma is: megújulás, rendezés, újat teremtés a fejekben és szívekben, parókiákon és kerületekben, az egész egyházban. Ez megújulást, új struktúrákat, szolgálati rendszereket, jövő felé előrenézést jelent. Hol is kezdjük? Ezer és ezer dolog, ezer és ezer feladat van előttünk.

A mai választott igében egy dologra teszem a hangsúlyt: „Kevésre van szükség, valójában csak egyre” – mondja Jézus. Ellentétben áll ez azzal, hogy ezer és ezer feladatunk van. Valóban csak egyre van szükség? Valóban egy a szükséges dolog? Micsoda szent együgyűség! Mária odaült az Úr lábához, és hallgatta beszédét. Nem akart tudni sem konyháról, sem kamráról, sem udvarról, sem struktúráról, ült és hallgatott. A jó részt választotta! Kevésre van szükség, valójában csak egyre! Ez az egyházi élet, a krisztusi gyülekezet propriumát, sajátosságát húzza alá.

Mi nem társadalmi szervezet vagyunk, nem egyesület valamilyen cél érdekében. Fontos az oktatás és a nevelés, de oktatást és nevelést rajtunk kívül is végeznek sokan. Éppen ebben a templomban, ahol a templom fala egy a gimnázium falával, el lehet mondani: micsoda lehetőség, micsoda öröm, hogy vannak iskoláink! De az egyház mégsem csak az iskoláért van és nem az oktatás az elsődleges. Az iskola fontos feladat és ezen keresztül, mint struktúrán keresztül, eszközökön keresztül kell, hogy az egy szükséges dolog történjen: Jézusra hallgatni! Az igét hallgatni!

Fontos a diakónia, a szeretetszolgálat. Fontosak az öregek, betegek, gyermekek és rászorultak, de a társadalomban rajtunk kívül még sokan végzik ezt a munkát. A szociális ügyek intézése fontos egyházi föladat egy–egy gyülekezetben, országos intézményben, de mégsem ezért van az egyház. Kísérője ez mindannak, ami a föladat, de az egy szükséges dolog ezen felül és ebben és ezen keresztül van! Kevésre van szükség, valójában csak egyre!

Fontos dolog a kultúra, büszkén emeljük fejünket fel, amikor múlt századi, vagy század eleji statisztikák azt mondják, hogy az evangélikus egyház számaránya a társadalomban olyan 5 – 6 százalék volt, és az egyetemet végzettek aránya evangélikusoknál 14 százalék. A harmincas években arról van szó, hogy a tanulók, tanárok között több mint 10 százalék volt evangélikus. Mindez azt mutatja, hogy a kultúra, a spiritualitás kulturális összefüggéseinek irányába evangélikus egyházunk sokat tett az elmúlt időben.

Fontos a kultúra! Ezért adunk és áldozunk most is arra, hogy legyenek Protestáns Napok vagy Evangélium Színház, hogy legyenek énekkarok, zenei rendezvények és fúvóskar, mert az ének és a zene és a kultúra minden formája, minden egyéb dolga kell, hogy vigye magával az evangélium ügyét. De kultúrát, zenét, színházat, találnak egyházon kívül is. A mi dolgunk a proprium, az egy szükséges dolog. Nevelés és oktatás, szociális munka és kultúra mögött, benne és fölötte az, amire Jézus rámutat. Jézus betért egy faluba és ott kezdődik a feladatunk, hogy Jézusnak útja legyen hozzánk. Böjtidőben szabad kicsit az ádventi útkészítésről is beszélni. Hiszen a keresztutat is elő kellett készíteni, a böjti időszak keresztútját az ádvent útkészítése segíti.

Jézus betért egy faluba! Egyház, gyülekezet legyen Krisztus számára lehetőség, hogy betérjen a közösségbe, az emberi közösségbe, a társadalomba, ott legyen a piactéren, a tömegkommunikációs eszközökben. Ez az út, amire indult, – most a böjti időszakban emlékezünk rá – a kereszt útja, a szenvedés útja. Különös királyként nem alattvalói életét és vérét jött kérni vagy adót szedni, hogy pénzéből, pénzünkből valami legyen. Ő jött áldozni, életét és vérét alattvalóiért. Márta házába fogadta. Szabad megkérdezni, végiggondolni, Magyarország ezer és ezer házába, településeibe, otthonaiba vajon betérhet-e Jézus? Ahol az ő szava hallatszik, vagy imádság, vagy ének, oda betér Jézus azon keresztül. Házába fogadta Márta. Hány családi ház, hány panellakás, hány kisebb, vagy nagyobb kunyhó, vagy palota van Jézus nélkül vagy hány, ahol nem fogadják szívesen. Úgy kell alakítani életünket, egyházi struktúráinkat, hogy ne csak a templom legyen az egyetlen ház a településen, ahol ott van Jézus, hanem otthonok sokasága, szívek sokasága fogadja be őt.

Teljesen lefoglalta magát a sokféle szolgálattal Márta. Lelkészek, egyházi vezetők ismerik a sürgés–forgást. Amikor olyan az előjegyzési naptár, hogy már nem lehet belé semmit írni, mert tele van és időpontot már nem találnak benne, legfőképpen sajátmagunk csendességére, vagy családunkra, vagy hozzátartozóinkra. Gyermeknek és feleségnek is sorba kell állni, hogy a naplóba belekerülhessenek a többiek mellé! Ismerjük az elfoglaltságot, a lefoglaltságot, azt, hogy a sok minden teljesen elborít. Szolgálatvégzőknek, lelkészeknek újra és újra szól, hogy egy a szükséges dolog. Kevésre van szükség, valójában csak egyre! Tudunk-e odaülni Jézus lábához? A legfontosabbhoz, a legnagyobbhoz, igéjéhez, útmutatásához.

Egyházon belül, a házon belül hallatszik: „Uram, nem törődsz azzal, hogy a testvérem magamra hagyott a szolgálatban?” Húzós egyházi munkások hátranéznek és oldalt tekintenek és kérdezik: „Esperes, püspök, nem törődsz azzal, hogy a másik magamra hagyott a szolgálatban? Mondd már neki, hogy segítsen!” A beosztás is hozzátartozik a rendhez, hogy kinek mikor van ideje! Milyen sorrend, milyen ágenda van előírva? Ebben újra és újra ránk szakad a kétség: Uram, egyedül vagyok, a szolgálat terhe és felelőssége elborít, adj már segítséget, és az a másik sem törődik velem, és nem segít nekem! Nemcsak utat kell egyengetni, házat készíteni, templomot építeni, gyülekezeti alkalmakat szervezni. Van olyan lelkésztestvérünk, aki azt gondolja, a gyülekezeti munka titka az, hogy minél több alkalmat szervezzünk. Igen, de akkor valahogy arányban kell lennie az alkalomnak, az emberek számának és a maga lehetőségének. Egy lelkészre, aki egy gyülekezetben annyi alkalmat szervez, hogy maga sem bírja, előbb, vagy utóbb visszaüt a sok alkalom. Mert a minőségre is ügyelni kell!

Márta és Mária története mai egyházi kérdéseket vet fel számunkra. Mária leült Jézus lábához és hallgatta beszédét, a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle. Zsinatunknak lehetőséget kell teremteni, hogy emberek otthon és templomban, sőt a lelkészek is, sőt az egyházi vezetők is leüljenek Jézus lábához, és válasszák a jó részt. Azt az egy szükséges dolgot, amit nem lehet elvenni tőlünk.

Napokban jelent meg egy könyv a katolikus egyházról. Talán egyszerűbb is a másik egyház kertjébe tekinteni, amelyik néha sokkal „zöldebbnek” látszik, mint a sajátunk. A Vigília kiadónál jelent meg, „Az egyház mozgástereiről a mai Magyarországon”. Ebben található Tomka Miklós vallásszociológusnak egy felmérése, katolikusokról a magyar társadalomban. Csak néhány tételét hadd idézzem: „a magyar katolikus egyház hívei létszáma és társadalmi jellemvonásai alapján ítélve kisebbségi, sőt bizonyos vonatkozásban marginalizálódott helyzetben van. Társadalmi és demográfiai adottságai megakadályozzák az egyház missziós típusú magatartását. Sőt a belső megújulásnak is akadálya”. Ugyanakkor megállapítja, hogy „a közvélemény a jövőben is sokoldalú szerepet szán az egyháznak a társadalomban”.

A magyar katolikus egyház a legnagyobb a hazában, náluk ez a helyzet. Hát még mi hol vagyunk? Az ő struktúrájuk megakadályozza az egyház missziós típusú magatartását, és a belső megújulásnak is akadálya. Hát a mienké? Végig kell gondolnunk a következő időszakot, ez a zsinat feladata. Milyen típusú struktúrára van szükségünk, hogy a mi kisebb szórvány–egyházunk meg tudja tenni azt, ami reábízatott, az egy szükséges dolog keresésében.

Kérdezhetnék mit tehet egy zsinat? Sokat? Keveset? Biztos, hogy sokat és hogy igen, ezt mutatja éppen a katolikus egyházra vonatkoztatva a II. Vatikáni Zsinat. A hatvanas években senki sem merte remélni, még a katolikus egyházban, de még a protestáns körökben sem, hogy egy olyan típusú megújulás lehetséges, amilyet éppen a II. Vatikáni Zsinat hozott. Külső dolgok is mutatják ezt, például a reformációval az anyanyelvi istentiszteletet vezettük be. A katolikus egyháznak a reformáció kora óta négyszáz évre volt szüksége, hogy valami hasonlót tegyen, ugyanígy a Biblia értékelésével is ez történt. De lehetséges volt, hogy a zsinat tett valamit. Barth Károly, a nagy svájci teológus mondta a zsinattal kapcsolatban: még az egyháztörténetben is lehetnek meglepetések! Még a katolikus egyházban, még az evangélikus egyházban is lehetnek meglepetések! A mi feladatunk, hogy megtegyük azt, amit reánk bízott Isten: kevésre van szükség, valójában csak egyre. Adja Isten, hogy megtaláljuk azt az egyet: Jézust!

Ámen