EDINBURGH 1910 – Ökumené a misszióban, misszió az ökumenében
Dr. Harmati Béla előadása az Evangélikus Külmissziói Egyesület közgyűlésén, Budapest, 2010. február 27-én.
A keresztyénség legújabb kori történetét leginkább befolyásoló egyházi események között az első helyen említhetjük a skóciai Edinburghban 1910. június 14-23. között tartott Világmissziói Konferenciát.[1] Ma, Külmissziói Egyesületünk közgyűlésén Isten iránti hálaadással emlékezünk, és az a kérdés van napirenden, „Változott-e a világ?” Száz évvel a konferencia után az a feladatom, hogy megpróbáljam összefoglalni a konferencián történteket és azok jelentőségét egyházaink számára.
Nem ez az alkalom volt az első nemzetközi tanácskozás a keresztyén misszió ügyéről. William Carey, Indiában működő baptista misszionárius 1810-ben Fokvárosba hívta össze a misszió munkatársait. A következő évtizedekben több ilyen missziós tanácskozás volt New Yorkban, Londonban és Liverpoolban. Az 1910. évi edinburghi konferencia volt azonban az, ahol gondos előkészülettel próbálták megtervezni a résztvevők a missziói munkában az ökumenikus együttműködést. John R.Mott, a konferencia elnöke fogalmazása szerint „még ebben az évszázadban el kell jutnia az evangéliumnak minden néphez”[2], ehhez pedig ökumenikus összefogásra van szükség a különböző missziós társaságok, különböző egyházak között. Az ökumené történésze, Kenneth Scott Latourette szerint „Edinburgh volt a modern ökumenikus mozgalom születési helye”[3]. Így kapcsolódott össze az ökumené és a misszió ügye, „ökumené a misszióban – misszió az ökumenében.”
A konferencia előkészítése és lefolyása
Hadd jegyezzem meg elöljáróban, hogy külső formájában nem tekinthetünk a mai kor mértékével az 1910-ben megrendezett konferenciára, hiszen a jelenleg megszokott technikai eszközök, lehetővé téve egy nagyobb konferencia előkészítését és lebonyolítását, mind hiányoztak akkor. A dokumentumok leírása, sokszorosítása, az előadások hangosítása, az esetleges tolmácsolás nehezebb feladatot jelentett, mint ma. Így érthető, hogy a résztvevők szinte mind angol anyanyelvűek voltak, ötszázan Britanniából és ötszázan Amerikából. A kontinentális Európa 170 küldötte mellett csak néhányan voltak jelen India, Kína és Japán „fiatal egyházai” képviseletében. Egyetlen afrikai résztvevő sem akadt, de hiányoztak Latin Amerika, a római katolikus és az ortodox egyházak képviselői is. A többség férfi volt, bár a misszió munkájában jelentős számban tevékenykedtek nők.
Edinburgh 1910 sikere az amerikai John R. Mott (1865-1955)[4] munkájára vezethető vissza, aki az egyháztörténet kiemelkedő „interkonfesszionális” személyisége volt. Fiatal korában C.T. Studd angol evangelizátor, a híres „Cambridge Seven” tagja igehirdetése nyomán élte át személyes megtérését. A YMCA (Keresztyén Ifjúsági Egyesület) utazó titkára, majd a WSCF (Keresztyén Diákok Világszövetsége) főtitkára és elnöke 33 éven át. Kora legtöbbet utazó embere volt, aki tervszerű előkészítő munkával szervezte a missziói világkonferenciát. A konferencia után, 1910-től működött a munkát folytató IMC, a World Missionary Council és Mott élete végéig részt vállalt a keresztyén misszió szolgálatában. Ellenezte a keresztyén szervezetek építésében az „interdenominational” és „denominational” (felekezetközi és felekezeti) megkülönböztetést. Részt vállalt a „Life and Work” (Élet és Munka) és a „Faith and Order” (Hit és Egyházszervezet) 1925-ben Stockholmban és 1927-ben Lausanne-ban rendezett nagygyűlésén. 1946-ban Nobel-békedíjjal tüntették ki. 1948-ban az Egyházak Világtanácsa Amszterdamban tartott első világgyűlésén 83 évesen a megnyitó istentiszteletet tartotta. A magyar egyházakkal is jó kapcsolatokat ápolt.
A másik kiemelkedő személy a konferencia titkára, a skót Joe H. Oldham (1874-1969) volt. [5] 1911-ben a folytatólagos bizottság titkára, majd az International Missionary Council főtitkára. Ebből a hivatalából indította el 1912-ben az International Review of Missions folyóiratot és ennek lett a szerkesztője. Az első világháború kitörése után az angol gyarmatokon internált német misszionáriusok segítségére sietett, és az angol külügyi és gyarmatügyi hivataloknál nagy tekintélyt harcolt ki magának a misszió ügyeiben. Afrika-szakértőként tartották számon és a kontinens nagy problémáját, a faji megkülönböztetést 1924-ben megjelent könyvében ítélte el (Christianity and the Race Problem, London SCM). Kezdeményezésére alakult meg az afrikai kultúra védelmére és tanulmányozására szolgáló intézet (Institute of African Languages and Cultures) és ennek adminisztratív igazgatója volt. Az 1930-as évektől kezdte tanulmányozni a modern államok strukturális és kormányzási problémáit (totális államok Keleten és Nyugaton) és ezekről a témákról számos tanulmánya és könyve jelent meg, kapcsolódva az ökumenikus mozgalom konferenciáihoz. Jelentős munkát végzett Edinburgh 1910 és Amszterdam 1948 teológiai-tanulmányi előkészítésében.
J. R. Mott és J. H. Oldham közös jellemzője volt, hogy a világ evangélizációja, a misszió globális szolgálata ügyében tevékenykedtek, átlépték a konfesszionális határokat és építették az ökumenikus kapcsolatokat. Hasonló nagyhatású ökumenikus vezető, aki átvette tőlük a „staféta-botot” az Egyházak Világtanácsának későbbi főtitkára, a holland Willem A. Visser’t Hooft (1900-1985) volt, aki szintén a WSCF (Keresztyén Diákok Világszövetsége) mozgalmából indult.
A konferencia előkészítését segítette, hogy megjelent a Keresztyén Missziók Világatlasza (Statistical Atlas of Christian Mission). Két eves előzetes tanulmányi felkészülés után kerültek a kifejezetten munkakonferenciának, helyzet-elemzésnek és tervkészítésnek jellemzett Edinburgh 1910 elé a nyolc pontos bizottsági napirend témái:
(1) Az evangélium eljuttatása az egész nem-keresztyén világhoz
(2) Az Egyház a misszió területén
(3) Nevelés a nemzeti lét krisztianizálása viszonylatában
(4) A missziós Üzenet a nem-keresztyén vallások viszonylatában
(5) A misszionáriusok felkészítése
(6) A misszió otthoni támaszpontja
(7) Missziók és Kormányok
(8) Együttműködés és az egység elősegítése.
A konferencia tárgyalási témái és döntései közül a mai ökumenikus missziói helyzet számára csak a leglényegesebbeket kívánom kiemelni. Nagy hangsúlyt helyeztek a misszió evangélizációs folytatására, gondolva a misszionáriusok felkészítésére és kiválogatására. Próbálták feldolgozni a gyarmatosítás és a misszió feszültségét. A tanácskozást figyelemmel kísérte a brit közvélemény, beleértve V. György királyt is, valamint Németország gyarmati közigazgatása és Theodor Roosevelt, az Egyesült Államok korábbi elnöke. Fontos üzenetként hangzott el a korábban sokszor az egyházak számára csak mellékes feladatként gyakorolt misszióról éppen Randall Dawidson, Canterbury anglikán érseke állásfoglalásában, hogy „a missziónak az egyház élete középpontjában van a helye.[6] Az érsek jelenléte és véleménye nemcsak a résztvevőkre tett nagy hatást, hanem a résztvevő egyházak teológiai és adminisztratív vezetőit közös missziói spiritualitással kapcsolta össze. Az un. „fiatal egyházak” közötti együttműködés kihívást jelentett az otthoni „öreg egyházak” közötti egységtörekvések irányába. A skót David Livingstone misszionárius öröksége mellett a konferencia helyszíne emlékeztetett arra, hogy Alexander Duff személyében a missziós tudományok első teológiai professzora és a konferencia titkára, J. H. Oldham is skót volt. Személyük a „hátországok” jelentőségét húzta alá.
A konferencia tanulságai
Vizsgálnunk kell azt a kérdést, mennyiben befolyásolta a későbbi ökumenikus fejlődést a konferencia. Mindaz, amit az akkori geopolitikai helyzetről, a különböző gyarmati vagy félgyarmati sorban élő országok társadalmi-szociális fejlődéséről megállapítottak, az első és különösen a második világháború után alapvetően megváltozott. Beszéltek a fiatal egyházakról, a missziós területek eredményeiről, de 1910-ben ezen egyházak képviselői inkább a nyugati missziós eredmények bizonyítékai voltak és nem igazi partnerek. Különbséget tettek „fully missionised lands” (teljesen misszionált országok) és „not yet fully missionised lands” (nem teljesen misszionált országok) között és a misszió sokszor „erőteljes expanziót” jelentett. A környező világ és az emberiség olyan „környezetként” jelent meg, amelyiknek evangélizációra és karitatív segítségre van szüksége. Az egyházak és a missziós szervezetek olykor Isten világossága és hatalmi központja letéteményeseként léptek fel, ahonnan a környező „világ” megvilágítandó, felszabadítandó és „kommandírozandó” volna. Erős „aktivista mentalitás” és militarista kifejezések jellemezték ezt a hozzáállást. Kenneth R. Rose visszaemlékezése (Edinburgh 1910 – Its Place in History) idézi David Bosch összefoglalását a „pragmatikus, megfontolt, aktivista, türelmetlen, magabiztos, célratörő, diadalmas” protestáns missziós hozzáállásról, ahol gyakran találkozhatunk az agresszió, támadás, hódítás és keresztes háború fogalmával.[7] Ez a 18-19. században előforduló missziós gondolkodás alaposan megváltozott, hiszen ma már Afrika, Ázsia és Latin Amerika egyházai adják a keresztyénség többségét. A konferencián a Dél Indiát képviselő V. S. Azariah megrázó szavakkal méltatta és köszönte a misszionáriusok áldozatát. [8] A misszió helyzetét jelentősen befolyásolták a gyarmati felszabadítási folyamatok, az egyes országok függetlenségi törekvései. Egyes országokban szembe kerültek az új kormányok a misszió és a létre hozott fiatal egyházak képviselőivel, mint például Indiában, míg a legkésőbb, csak 1980-ban függetlenné váló Zimbabwe erre az ellenkező példa.
Jelentős hatása volt annak a ténynek, hogy Edinburghban szinte minden nagyobb missziós társaság, missziót és evangélizációt folytató egyház és szervezet képviselői találkoztak. Az önállóságukra, sajátos módszereikre és külön szervezeteikre annyira sokat adó missziós képviselők a világ helyzetének és benne a keresztyénségnek az elemzése, a beszámolók hatására felismerték, hogy a misszió és evangélizáció munkája a jövőben csak ökumenikus együttműködéssel történhet. Sikerült a konferenciának kapcsolatot kiépítenie a korábban az együttműködéstől elzárkózó anglo-katolikus anglikán missziós csoportokkal is. Az ortodox egyházakkal és a római katolikus egyházzal való kapcsolatfelvétel a misszióban csak Edinburgh után, néhány évtizeddel később jelentkezett.
A „missziós fiatal egyházak” 1910 körüli helyzetét és az „anyaegyházakkal” történő összehasonlítását jól jellemzi az a történet, amikor megkérdezték a Sri Lankán (korábban Ceylon) alakult anglikán egyházról annak püspökét. Ő azt válaszolta, hogy a Sri Lankán élő anglikán egyház külső megjelenésében teljesen olyan, mint az angliai, „csak nyári öltözetben”. Tehát a gyülekezetek megszervezése, a templomok építési stílusa, a liturgia, mind-mind olyan, mint az anyaegyházban. A misszióban megjelent kezdeti „Európa-centrizmus” gondolatvilágát a huszadik században háttérbe szorították a misszió munkája nyomán létrejött fiatal egyházak. Hadd tegyem itt most fel azt a messzire vezető kérdést, mit válaszolhatunk ma az ökumené összefüggésében azokra a „fiatal egyházi” felvetésekre, vajon nem lehetne-e nekik „megspórolni” a korábbi évszázadok európai történeti-konfesszionális teológiai vitáit? Hiszen számukra idegen világ a középkori pápaság, a vallásháborúk vagy a felvilágosodás!
Edinburgh 1910 segített lezárni a misszió korábbi merev „konfesszió-centrikus” és „Európa-centrikus” koncepcióját. A misszió korábbi századaiból is akad jó példa, mint az 1659-ben megjelent pápai instrukció a Kínában térítő szerzetesek számára arról, hogy nem Európa egyházi „útjait”, külsőségeit, hanem a hitünket kell tovább adni. [9] Az együttes ökumenikus munkára hangsúlyt tevő International Missionary Council az 1961-ben, Indiában, Új-Delhiben rendezett Egyházak Világtanácsa nagygyűlésen csatlakozásával tette teljessé ökumenikus elkötelezését. A missziós szervezetek nem léptek be előkészítés nélkül szervezetileg is az ökumenébe, mert öt nagy konferencián tárgyalták meg a részleteket (Jerusalem 1928, Tambaram 1938, Whitby 1947, Willingen 1952 és Accra 1958.) Az ökumenikus mozgalom nagy eseménye volt, hogy 1961-ben az ortodox egyházak is ekkor csatlakoztak az Egyházak Világtanácsához.
Ökumené a misszióban – Misszió az ökumenében
Nagy vonásokban emlékeztünk most arra, hogyan kapcsolódott össze a Jézus Krisztus parancsa nyomán végzett misszió a keresztyén egységkeresés, az ökumené mozgalmával. Edinburgh 1910 jelentősége a protestáns egyházak, sőt az egész keresztyénség számára csak a római katolikus egyház II. Vatikáni Zsinata (1962-65) jelentőségével vetekszik. Láttuk, hogy J. R. Mott és J. H. Oldham konferenciával kapcsolatos imádságait kéréseiken felül meghallgatta az Úr! A Magyarországi Evangélikus Külmissziói Egyesület a száz évvel ezelőtti eseményre Isten iránti hálával emlékezik és vallhatja: Nincs misszió ökumené nélkül és nincs ökumené misszió nélkül!
[1] W.H.T.Gairdner, Edinburgh 1910 –An Account and Interpretation of the World Missionary Conference, Edinburgh and London: Oliphant, Anderson & Ferner, 1910; John Mott, A keresztyén missziók döntő órája, 1910, fordította ifj. Victor János, Budapest, 1913.
[2] John R. Mott, The Evangelization of the World in This Generation, New York: Student Volunteer Movement for Foreign Mission, 1900.
[3] Kenneth Scott Latourette, Ecumenical Bearings of the Missionary Movement and the International Missionary Council, in: R.Rouse and Stephan C. Neil, eds., A History of the Ecumenical Movement , 1517-1948, Vol.I. 4th ed., Geneva: WCC, 1993. 362.
[4] John R. Mott, in:Nicholas Lossky et al. ed., Dictionary of the Ecumenical Movement, Geneva et Grand Rapids,WCC and Eerdmans, 1991. 703-705.
[5] Kathleen Bliss, J.H. Oldham 1874-1969, in Gerald H. Anderson et al. ed.,Mission Legacies: Biographical Studies of Leaders of the Modern Missionary Movement, new Xork: Orbis, 1994, 570-2. In: Nicholas Lossky et al. ed., Dictionary of …… 746-7.
[6] Timothy Yates, Christian Mission in the Twentieth Century, Cambridge: Univerity Press, 1994. 17.
[7] David Bosch, Transforming Mission: Paradigm Shifts in Theology of Mission, New York, Orbis, 1991, 336.
[8] “Through all the ages to come the Indian church will rise up in gratitude to attest the heroism and self-denying labours of the missionary body. You have given your goods to feed the poor. You have given your bodies to be burned. We also ask for love. Give us FRIENDS!” World Missionary Conference 1910: The History and Records of the Conference, Edinburgh and London, Oliphant, 315.
[9] J.S.Mbiti, ed., …”not your ways but your faith”… Confessing Christ in Different Culture, WCC, Geneva: 1977. 56.
A Krisztusi egység vajon földi eredetű?
Két európai szervezet által szerkesztett dokumentum. Az egyik az Európai Egyházak Konferenciája /KEK/ nevű ökumenikus szervezet, melyhez csaknem valamennyi európai orthodox, protestáns, anglikán, ókatolikus és szabadegyházi közösség tartozik, a másik az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa /CCEE/, melybe az európai római katholikus püspöki konferenciák tartoznak. E két szervezet illetékesei készítették azt a dokumentumot, melyet a szervezet vezetői 2001 ápr. 22-én Strasbourgban aláírtak és kérték a tagegyházak csatlakozását.
Az ÖC-hoz csatlakozó egyházak arra kötelezik magukat, hogy „ az evangélium segítségével fellépnek az emberi személy, mint Isten képmása méltóságáért" és elősegítik a népek és kultúrák megbékélését Európában.3
Ezért az aláírók elkötelezik magukat arra, hogy fáradozni fognak az „egyház látható egységéért, aminek kifejeződése a kölcsönösen elismert keresztség, az eucharisztikus közösség és a közös bizonyságtétel. A közös bizonyságtétel - evangélizáció során „ senkivel szemben nem alkalmazható morális nyomás vagy anyagi ígéret áttérése érdekében."
Kötelezettséget vállalnak az aláírók továbbá, a kisebbségek jogainak védelmezésére, elkötelezik magukat „ a zsidósággal való elmélyülő közösségre és párbeszédre, s kiengesztelődésre kérik zsidó testvéreinket". Ellenezzük - írja tovább a dokumentum - az antiszemitizmus és antijudaizmus minden formáját. Végül, a dokumentum aláírói, kötelezettséget vállalnak a „muzulmánokkal való kapcsolat ápolására és indítványozzák, hogy „folyjanak megbeszélések az egy Istenben vetett hitről…"
Az ÖC kiengesztelődésre és megbékélésre hív mindenkit. Kiemelnénk, hogy a dokumentumban 12-szer fordul elő az a kifejezés, hogy az aláírók valamire elkötelezik magukat.
2. Az ÖC rövid elemzése
Mint minden manapság megjelenő dokumentum, úgy az ÖC is, olyan posztmodern teológiai nyelven íródott, melyet csak az ökumenikus theológiai irodalmat ismerők értenek, az átlag egyháztag viszont ártalmatlannak közhelynek véli.
Ezért kényszerülünk arra, hogy elemezzük ezt az írást és feltárjuk a benne szereplő közhelyek valódi tartalmát. Ennek során a következőkre hívjuk fel a figyelmet:
2.1. A Charta első célkitűzése az emberi személy méltóságáért való közös fellépés és a kultúrák megbékéltetése lenne.
Meglepő a keresztyén egyházak egy részének eme célkitűzése egy olyan európai kultúrkörben, ahol soha nem látott méretű emberimádat, sztárkultusz és testkultusz folyik. Mi úgy gondoljuk, hogy az egyház feladata a Jézus Krisztus és a Biblia isteni méltóságáért való fellépés lenne, mert a népek és kultúrák legnagyobb baja éppen az, hogy elhagyták Istent, a bibliai normákat és a teremtményt imádják a Teremtő helyett. (Róm. 3:25.) A népeknek az egy igaz Istennel kell megbékélniök először, mert csak ebből lesz béke az emberek között.
2.2. Az ÖC aláírói elkötelezik magukat az egyházak látható egységéért való fáradozásra és ezen belül gyakorlati lépések megtételére is. A „látható egység" kifejezés tipikusan római katholikus theológiai formula. Szerintük egy egyház van és ez, látható formában, a római katholikus egyházban jelenik meg. ( Dominus Iesus ) Ez az egyház a római egyház klérusának szervezeti felépítettségében s annak fejében a pápában látható. A látható egységért való fáradozás tehát nem más, mint a különböző felekezeteknek a római katholikus egyházba történő integrálása. Jó tudnunk, hogy két éve Németországban, a protestánsok között egy mozgalom indult azért, hogy az európai keresztyén felekezetek mindegyike ismerje el a pápát a keresztyénség képviselőjének és szószólójának.
2.3. Az ÖC aláírói elkötelezik magukat a „kölcsönösen elismert keresztség és eucharisztikus közösség elfogadásán keresztül az egység munkálására."
Sajnos nem vagyunk meggyőződve arról, hogy egyháztagjaink, /lelkipásztoraink?/ tisztában vannak-e azzal, hogy a római katholikus keresztség-tan és a református keresztség-tan között milyen - áthidalhatatlan - tanbeli szakadék van. Hiszen a római katholikus keresztség felfogás szerint a keresztség vize eltörli a csecsemő eredendő bűnét, újjászüli a gyermeket és a megigazulás ajándékát is közvetíti. Az a református egyháztag, aki ezt a keresztség-tant elismeri, vagy nem ismeri a Bibliát, vagy a római egyházba konvertált.
Az eucharisztia szóról tudnunk kell, hogy a római katholikus theológiában a miseáldozatot jelenti. Ezért megkérdezzük, hogy a római katholikus meg a református úrvacsora-tan között hol van a közös pont ? Hiszen a miseáldozatban a pap átváltoztatja az ostyát (meg a bort) Krisztus materiális testévé és vérévé, majd bemutatja-megismétli Krisztus egykori áldozatát a hívekért. Mindeközben pedig a jelenlevő gyülekezet letérdelve imádja az ostyában testileg jelenlevő Krisztust. A református úrvacsora-tan szerint Krisztus test szerint a mennyben van , s a hittel vett úrvacsora közben a Szentlélek megajándékozza a hívőt az Atya jobbján ülő Krisztussal való közösséggel. / Unio mystica cum Christo/
A Szentháromság személyeinek bármilyen tárgyban való imádását a Biblia tiltja! Sajnos, a ÖC úgy tünteti fel a dolgot, mintha a misében és a református úrvacsorában ugyanarról lenne szó. Ezért is érthetetlen számunkra, hogy miként írhatott alá egy ilyen dokumentumot egy református püspök?
Hogy lehet eucharisztikus közösségről beszélni akkor, amikor ilyen súlyos nézetkülönbségek állnak fenn két felekezet között?
2.4. Az ÖC első olvasásra evidensnek tűnő megállapítása, hogy t.i. az evangélizáció során „senkivel szemben sem alkalmazható morális nyomás…áttérése érdekében" - nem más, mint a misszió leállítása.
Mert mit takar a „morális nyomás" kifejezés? Tudnunk kell, hogy ma morális nyomásnak számit az, ha pl. azt mondjuk egy homoszexuális életvitelü embernek, hogy amit csinál az Isten szerint bűn és ebből térjen meg! Morális nyomás, ha valakinek azt mondom: ha nem hiszel Jézus Krisztusban, elkárhozol, vagy egy Krisna-hívőnek, hogy lépj ki vallási közösségedből, mert útálatos Isten előtt a bálványimádás. Diszkrimináció azt mondani, hogy Krisztus nélkül nincs üdvösség. Emberileg érthető, ha egy Európát akarunk és egy vallást, akkor ennek az egységnek első áldozata a missziónk lesz.
2.5. Az ÖC szerkesztői különösen fontosnak tartják a dialógust a zsidósággal és muzulmánokkal. Misszióról tehát szó sem esik. Jóllehet a missziói parancsban Jézus úgy a zsidóság, mint a többi népek tanítvánnyá tételére küldte ki övéit: (Mté 28:20. Acs. 1:8.) A dokumentum szelleme azt sugallja, mintha a zsidóság vagy a muzulmánok felé végzett misszió egyenesen sértés, vagy az emberi méltóság elleni bűn lenne.- Csendben kérdezzük: vajjon nem az evangélium elfogadása hozná meg e két nép megbékélését is ?
Megdöbbentőnek tartjuk az ÖC ajánlását arra nézve, hogy e két vallás követőivel az egy Istenről beszéljünk, azaz Jézusról, Jézus istentségéről hallgassunk. Egyre többször tapasztaljuk, hogy az európai egységnek a solus Cristus hangoztatása akadálya lesz.
2.6. Végül : az ÖC az antiszemitizmus és antijudaizmus minden formája elleni összefogásra szólít.
Azt gondoljuk, az antiszemitizmus elleni összefogásra a keresztyéneket azért nem kell felszólítani, pláne kötelezni, mert az, aki valóban keresztyén, akinek abszolút tekintély a Biblia, nem lehet sem zsidó-, sem cigány-, sem oroszgyűlölő. Aki pedig mégis az, annak semmi köze az igaz keresztyénséghez!
Az antijudaizmus viszont egy egészen más természetű - keresztyének közötti - probléma. Judaizmusnak nevezzük a keresztyén theológián belül azt a tant, mely szerint a megtért hívőre is kötelező érvényűnek kell tekinteni a mózesi törvényeket, beleértve a cerimóniális törvényeket is, sőt amely tan végső soron a jócselekedetek függvényévé teszi az üdvösséget. Aki ezt a tant nem fogadja el, az antijudaista. Tehát az egyik legnagyobb antijudaista a judaisták szerint, maga Pál apostol volt, akii a hit általi megigazulást tanította és szembeszállt a Galata levélben a júdaistákkal.
A hit általi megigazulás viszont a keresztyénség szíve, melyről egyetlen keresztyén sem mondhat le soha. A törvény cselekedetei általi megigazulás tanítását a theológiai szakirodalom akkor is judaizmusnak nevezi, ha azt római katholikus vagy református theológus képviseli és semmi köze nincs a zsidósághoz. Megdöbbentő, hogy az ÖC a judaizmust védelmébe veszi.
3. Az ÖC szellemi háttere
Az ÖC szellemi hátterének vizsgálata érthetővé teszi azt, hogy miért most került sor a Charta aláírására és miért született meg ilyen formában ez az írás.
Az közismert tény, hogy Európa nemzeteit évek óta foglalkoztatja az egységes Európa létrehozása s látjuk, ez a folyamat most felerősödött.
Az egységes Európa létrejöttéhez azonban feltétlenül szűkség van egy olyan ideológiára, ha úgy tetszik, vallásra, amely mint egy szellemi abroncs összetartja ezt a sok nemzetiségű és vallású tömeget. Európa - kétségtelenül -legnagyobb tömegeket mozgató monarchikus vallása a római katholicizmus. Kézenfekvőnek látszik, hogy ez az egyház adja az új vallás kereteit, melybe a többi vallás követőit is szelid kompromisszumok árán be lehetne olvasztani. Ugyanakkor, a katholicizmusnak történelmi gyakorlata van a nem keresztyén vallásokkal való szinkretizmusra is. Ennek a folyamatnak stratégiai lépései - a nyitott szemű hívő ember előtt - már évek óta körvonalazódnak, s ebbe a stratégiába illik bele az ÖC is.- A vallások, felekezetek legkisebb közös nevezője már megvan : ez az egyisten hit, ahonnan mindenki felé nyitni lehet. Az bizonyos, hogy az alakuló új vallásba nem fér bele az Újszövetség, mert az Szentháromságról beszél, sem Jézus, mert Ő kizárólagos Megváltó, sem Pál, mert ő antijudaista, sem Lukács, aki meg fundamentalistaként azt írta, hogy „nincsen senki másban üdvösség, mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk." Acs. 4:12. Az idő sürget, mert amíg nem jön létre Európában egy új, mindent integrálni képes új vallás, addig nem lesz egységes Európa sem.