Ecclesia semper reformanda – A belső egyházi megújulási folyamatokról

1991. július 8-án volt új törvényalkotó zsinatunk ünnepélyes megnyitása a Budapest-Fasori templomban. A folyamatosan ülésező zsinat szorgalmas és sokszor vitatott munkája nyomán jelentős strukturális változások történtek. Így például a korábbi „két kerület-két püspök”–struktúra helyett három egyházkerület szerveződött három püspökkel és elkészült a demokratikus választási módszereket és vezetést biztosító megújított törvénykönyv. 2006-ban újra egyházi választások kerülnek lebonyolításra gyülekezeti, egyházmegyei-esperességi, egyházkerületi-püspökségi és országos egyházi szinten is. Vizsgáljuk meg ma, kerek másfél évtizeddel az új zsinat indulása után, hol állunk most és milyen tanulságokat vonhatunk le egyházunk mai élete és jövője számára az elmúlt évek eseményeiből. A következőkben néhány kérdést szeretnék megfogalmazni zsinati reformjainkról a teljesség igénye nélkül, elsősorban egyházi belső használatra, mint ennek a kerek másfél évtizedre elhúzódó folyamatnak egyik tanúja, aki 2003-ban történt nyugdíjba vonulása óta „kívülről” kíséri az eseményeket.

Milyen szerepet játszott a teológia az egyházi rendszerváltoztatás folyamatában?

Az elmúlt időszakban többször találkozhattunk olyan véleményekkel, hogy a magyarországi egyházi rendszerváltoztatási küzdelmekben a teológiai szempontok nem játszottak komoly szerepet. Ezt az ítéletet nem osztom, már csak azért sem, mert egyrészt a teológia szempontjából annak „távol tartása” is lehet teológiai szempont az egyházban, másrészt pedig az események sodrában gyakran tapasztaltuk, hogy az úgynevezett „nemteológiai-tényezők” adta megokolásokhoz egy idő után csatlakoztak az azokat „megszentelő” teológiai magyarázatok. Hasonló folyamatokkal találkozhatunk a legújabb németországi egyházi strukturális reformok vizsgálatakor is.¹

Kétségtelen, hogy az egyházi rendszerváltoztatás során elsőbbséget élveztek azok a hajtóerők, amelyek az egykori megfogalmazás szerint azon „forradalmi helyzet” kialakulását hozták, amikor ugyanis „az alullevők már nem akartak a régi módon élni és a felüllévők már nem tudtak a régi módon kormányozni”. Azaz az egyházi közvélemény szembefordult a diktatórikus, „kézivezérelt”, 28 évig tartó Káldy Zoltán-féle püspöki egyházkormányzással és a társadalom elnyert szabad és demokratikus lehetőségeit kívánta az egyházban is megvalósítani. A Testvéri Szó köre és más egyházi csoportosulások megbeszéléseket, egyházi fórumokat szerveztek. egyházi tisztújítást, a zsinat összehívását kérték. A társadalmi változások „forradalom-vér-nélkül”-módján, békés, demokratikus módon, tárgyalások, viták és választások segítségével mentek végbe és ez befolyásolta az egyházi gondolkodást is. Azaz nem került alkalmazásra az akkori fogalmazás szerint „a török módszer”, az ellenfelek levágott fejének elrettentésül a várfalra történő kitűzése.

Jellemző volt az egyházra bizonyos „fáziseltolódás”, azaz sokan a korábbi évtizedek egyházi vezetési módszereire emlékezve ítélték meg az új helyzetet is, és így néhány évvel később nyújtották be követeléseiket egyházi szabadságról, egyházi belső reformokról, mint lelkészválasztási önrendelkezés, teológiai oktatás, szabad evangelizáció, lelkészegyesület szervezése, stb. Az akkor használt kép szerint voltak, akik úgy tettek, mint a korabeli újságokban emlegetett japán katona, aki a dzsungelben nem hallotta meg, hogy vége a világháborúnak és tovább lövöldözött.

Az egyházi rendszerváltoztatás folyamatában, a zsinati törvényalkotásban szerepet játszottak alapvető teológiai szempontok is, de elsődlegesen a „helyzet-adta”, a közvetlen megelőző rendszerrel való konfrontálódás, a minden közvetlen megelőző teológiai elméletre és gyakorlatra kimondott „zsigeri ellenzés” volt a jellemző és bizonyos romantikus visszatérés a „tisztább” harmincas évekhez. A korábban kötelező ”diakóniai teológia” tételeire kimondott határozott tagadás akkor nem párosult alapos és mélyreható elemzéssel, bár sor került országos és nagy érdeklődéssel kísért egyházi fórumra erről a teológiáról a Budapest-Fasori Gimnáziumban. Az események sodrásában alig-alig jutott idő a legfontosabb kérdések megbeszélésére, így például az iskolák újraindításakor az egyházi nevelés, az új evangélikus iskolarendszer teológiai propriuma problémáira egy országos megbeszélésen kívül nem volt alkalom.

Az egyház életéről és munkájáról szóló zsinati törvények a jézusi-bibliai alapokra épültek, de kívülről jövő idegen szempontként került alkalmazásra az államok életére vonatkozó Montesquieu-féle „hatalmi ágak szétválasztása”-elv, azaz a törvényhozás, az irányítás-adminisztráció és a bíráskodás szigorú megkülönböztetése. Ma már világosan látható, hogy óriási tévedés volt ennek egyházi törvényhozási beépítése, hiszen az egyház nem állam. Az egyházi törvényhozás és bíráskodás, azaz a belső fegyelmi intézkedések nem választhatók külön, mint „hatalmi ágak” az egyháznak, mint Jézus Krisztusra épülő közösségnek (communio) az életétől. A francia felvilágosodás nagy hatású gondolkodója elméletének mai általános értékelésében nagy hangsúly esik a három terület összefüggéseire, együttes felelősségére, és arra a tényre, hogy a három „hatalom” mellett társadalmainkban markáns a tömegtájékoztatás, a kommunikáció, a sajtó-rádió-televizió szerepe, mint negyedik „hatalom”. Arra is figyelnünk kell, hogy a globalizáció korában az Egyesült Nemzetek Szövetsége (ENSZ) és más világszervezetek és az olyan államszövetségek, mint az Európai Unió (EU) az egyes tagországok törvényhozása, bíráskodása és államigazgatása számára új lehetőségeket és kötöttségeket is jelentenek, amint ezt egyházi téren az ökumenikus világszervezetek és az egyes területi egyházak viszonyában is tapasztaljuk.²Sajnos, úgy látszik, hogy a következőkben 2006-ra tervezett strukturális reformjaink Európa nagy evangélikus egyházai ellentétes példái dacára sem tudták  legyőzni Montesquieu árnyékát!

Evangélikus reformátori-bibliai tájékozódást mutat törvényhozó zsinatunk azon alapállása, hogy az egyházi struktúrát történelmi-emberi és megváltoztatható adottságnak látta (Ágostai Hitvallás, CA 15) és nem eleve-elrendelt örök rendnek. Noha adódtak bizonytalanságok hagyományos egyházszervezetünk egyes elemei megtartásánál vagy elvetésénél, mint például az országos, egyetemes egyházi és iskolai felügyelő tisztségével kapcsolatban.

Jó figyelnünk arra, hogy Luther a Wormsban megtartott birodalmi gyűlés előtt (1521. április 17.), ahol írásai visszavonására kérte az egyházi és császári felsőbbség, a Szentírásra és „világos észokokra” hivatkozva elutasította ezt. Az egyházi törvényalkotásban tehát szabad és szükséges használni humán képességeinket, józan megfontolásainkat, jogi érveléseinket, mert különbség van az „ecclesia invisibilis” (láthatatlan egyház), melynek feje Jézus Krisztus és az „ecclesia visibilis” (látható egyház) között, melyet a helyi, területi és országos egyházi vezetőségnek, az egyházi tisztségviselőknek vezetni kell. Az egyháztörténet tanúsítja, mennyire nem egyszerű feladat az egyházi vezetést és törvényadást egyszerre „lelki” és „jogi” szolgálatként gyakorolni.

Mennyire terhelte a 'régi rendszer’ árnyéka a törvényhozást ?

A törvényhozási folyamat 1991-ben először az úgynevezett 1966-os törvénykönyvvel szembesült, mint a „régi rendszer” átkos örökségével. Különösen is annak bevezető része, az „Ünnepélyes Nyilatkozat” volt ellenszenves, ahol a korábbi zsinat az egyház szocializmus iránti hűségét és háláját juttatta kifejezésre. Az új zsinat egyik első ténykedése volt, hogy addig is, amíg a törvénykönyv megújításra kerül, a szövegből törölték ezt a Nyilatkozatot és a reá történő utalásokat. A kifogásolt szövegrészek törlése mellett általános elvként az 1966-os törvények „szelleme”, a kisebb egyházi grémiumokra bízott szűkebb presbiteri, klerikális és episzkopális hierarchikus egyházvezetés is elutasításra ítéltetett. Helyette a legszélesebb demokrácia, minden szinten a közgyűlési rendszer került bevezetésre.

A demokratikus egyházi struktúra megalapozásánál nehézséget jelentett, hogy annak sok összefüggése, feltétele és megszervezése tekintetében nem volt az egyházban egyetértés, mit is jelent a demokrácia. Így például vita bontakozott ki az új zsinat legitimitásáról, amikor a MEVISZ ifjúsági szervezet azt követelte, minden megválasztott zsinati tag azonnal mondjon le, majd tartsanak új választást és ez a „második merítésű” zsinat lehet csak hiteles, mert a „régi rendszer” kereteiben történt a választás. Ezt a „kétlépcsős”-utat a zsinat elutasította, hiszen honnan is lett volna „egy csapásra” új rendszer és új küldöttek! A demokrácia téves értelmezésén alapult az az elképzelés is, hogy az új egyházi egyesületeknél mindig a tagsági teljes közgyűlés döntsön a kérdésekben (MEVISZ, Lelkészegyesület). Országos szervezeteknél ugyanis elkerülhetetlen a helyi-területi szervezetek önkormányzata és ezek az önkormányzatok delegálnak küldötteket a felsőbb országos önkormányzati szervekbe. Az ügyintézés, vezetés a szubszidiaritás elve alapján működik csak jól, azaz minden problémát azon a szinten kell próbálni megoldani, ahol ezek keletkeztek és ha ez nem sikerül, akkor kell „feljebb” küldeni. Az ilyen demokratikus vezetésnek az az előnye a „felülről-lefelé” történő „kézi vezérléssel” szemben, hogy bevonja a kormányzásba a különböző szinten élőket, így az egyházban a helyi gyülekezeteket, az egyházmegyéket és az egyházkerületeket és nem akar minden ügyet központilag az országos közgyűlés, presbitérium vagy az egyházi elnökség szintjén kezelni. 

A demokratikus struktúráknak azonban azok jó működéséhez szükségük van megfelelő választott vezetőkre. A kilencvenes évek elején idézett kép szerint a demokrácia nem az olyan óvodára hasonlít, ahol a gyermekek naponta kérdezik, „ma is muszáj azt játszani, amit éppen akarunk”, hanem a meghatározott időre és visszahívhatóan választott vezetők többségi jóváhagyással kialakított programjait a vezetők végre kell, hogy hajtassák a közösséggel. Tehát az egyházi demokratizmust nem az egyes kérdéseket folyamatosan az egész közösség szavazására bocsátó ügyintézés kell, hogy jellemezze, hanem a vezetettek és vezetők kölcsönös bizalmából élő felelősség alapján álló tervszerű és céltudatos kormányzás. Az eredményes demokrácia mindig „irányított” demokrácia, ahol figyelni kell a kisebbségi véleményekre is. Megemlítem, hogy a skandináv országok demokratikus berendezkedésénél figyelhető meg leginkább, hogy a kormányzó többség a kisebbség véleményét is figyelembe veszi és „többségi diktatúra” helyett kompromisszumos megoldásokra törekszik. Nem ártana, ha törvényhozó zsinatunk, a közgyűlések és a presbitériumok a csak kis többséggel elfogadott és vitatott határozatokat a vitákban alulmaradt és leszavazott, de határozott véleményt képviselő kisebbség álláspontjára tekintő szellemben vizsgálnák felül!

Meg kell említenünk azt a jelenséget még, hogy az előző szocialista rendszer árnyainak leküzdésekor többször került felidézésre a két világháború közötti időszak, mint jó példa. Így a visszaállítandó egyházi igazgatási modell sokak számára az 1952-ig megmaradt négykerületes-négy püspökös rend volt (Bányai, Dunáninneni, Dunántúli és Tiszai Egyházkerület), függetlenül minden olyan józan meggondolástól, amelyik a Trianon-előtti területi viszonyokra és lélekszámra hivatkozva ezzel éles szembeállításként azt hangsúlyozta, hogy a szomszéd osztrák egyház hasonló méretei mintájára nekünk is elég volna a mai Magyarországon egy püspök és négy-öt főesperességi kerület. Végül a három kerület, három püspök-modell került bevezetésre.

Éles vita bontakozott ki a zsinaton a törvényhozás működési rendjével kapcsolatban, mert többen az 1936-os zsinatot tartották követendő példának és ezen „szabad és független egyházi törvényhozás” ellenpéldája az állami ellenőrzés alatt álló 1966-os zsinat volt, noha az 1936-os törvénykönyvet az akkori vallás-és közoktatási miniszter, Hóman Bálint is hitelesítette az állam részéről. Az 1936-os zsinati ügyrend mintájára alkották meg az 1991-es zsinatét is, több kifogás ellenére az abban az elnökség számára elrendelt béklyóktól. Ez a régi rend ugyanis ellentétben a mai testületi általánosan elfogadott angolszász parlamentarizmusra visszavezethető stílussal, az ülés elnökének nem biztosít más jogot, mint a zsinat által elfogadott napirend szerint megadni a szót a vitában jelentkezőknek. Így érthető, hogy egy határozott vezetést meg nem engedő ügyrend miatt a zsinat ülései sokszor elhúzódtak, parttalanná váltak, ellentétes köröket futottak be, vagy korábbi határozatokkal szemben a vitában később felszólalók szereztek előnyt. Belejátszott ebbe a helyzetbe az is, hogy az ülések gyakran váltak egyházpolitikai csatározások színhelyeivé. Megfelelőbb ügyrenddel a zsinati ülésszakok rövidebb időt vettek volna igénybe.

Szélesebb vagy szükebb testületi demokrácia legyen az egyházban? A közgyűlési vagy a presbitériumi vezetés a jobb?

A szocialista időszakban bevezetett egyházi rend szerint a szűkebb, presbitériumi ügyintézés irányította az egyházat a szélesebb közgyűlési demokrácia helyett. A kisebb testületeket jobban lehetett felülről befolyásolni, megfenyegetni vagy ígéretekkel elhalmozni. Egyházközségi, egyházmegyei-esperességi, egyházkerületi-püspökségi és országos egyházi szinten a presbitériumok sokszor bizonyultak az elnökségek érdekeit kiszolgáló testületeknek. Igy például egy gyülekezeti lelkészválasztásnál az esperes a püspök jelöltjét támogatta a gyülekezet akaratával szemben. A presbitérium leszavazta az esperest és más lelkészt akart megválasztani. A következő esperesi kiszálláskor a presbitérium bojkottálta a szavazást, két presbiter pedig nemmel szavazott. A hivatalos esperesi jegyzőkönyv a következőként szólt: X gyülekezet presbitériuma megválasztotta az esperes javaslatára Y lelkészt két ellenszavazattal.

1991 után minden egyházi igazgatási szinten a közgyűlések kapták meg azokat a jogosítványokat, amelyeket korábban inkább a presbitériumok birtokoltak. Gyülekezeti lelkészválasztás esetén nehézkessé tette az eljárást, hogy három közgyűlésre is szükség volt. A gyülekezeti és az országos egyházi szint között az egyházmegyei és egyházkerületi közgyűlések jelentősége csökkent a presbitériumokkal szemben. Minden szinten nagy nehézséggel lehetett csak olyan Közgyűlési tagokat találni, akik saját hivatásuk, munkájuk mellett jelen tudtak lenni a Közgyűléseken évente esetleg kétszer vagy többször is, ezért megnőtt a nyugdíjasok száma minden testületben. Több egyházmegyében a havonta tartott Lelkészi Munkaközösség ülései, esetleg belevonva a gyülekezeti felügyelőket is, pótolni próbálta az esperességi Közgyűléseket, rendszeresen megbeszélve az időszerű egyházmegyei kérdéseket.

A 2006-ban esedékes általános egyházi választások előtt hasznos lett volna végiggondolni, van-e szüksége egyházunknak minden közigazgatási szinten presbitériumra is és Közgyűlésre is. Az előzőkben már kifejtett gondolatok szerint meg kellene szüntetni a Montesquieu-féle „hatalmi ágak” szétválasztásán alapuló „országos Közgyűlés- kontra- zsinat” adta sok félreértésre okot adó kompetencia-harcot. Miért van feltétlenül szükségünk külön törvényhozó zsinatra az országos Közgyűlés mellett? Vajon nem tudna a Közgyűlés törvényeket hozni vagy egy összevont hatáskörű zsinat kormányozni? Egyházunk létszáma és anyagi ereje nem indokol egy ilyen aránylag nagy egyházi bürokráciát! Európa szomszédos országainak egyházai strukturális összevonásokat, egyszerűsítéseket hajtanak végre, különösen Németországban. Szabad a jó példát átvenni!

Mit jelenthetnek egyházunknak a 2006-ban bevezetendő strukturális reformok?

A 2006-ra tervezett egyházi reformok az igazgatásban országos szinten a következő testületeket javasolják: Zsinat + Közgyűlés (törvényhozás és stratégia, 55 + 7 fő), Püspökök Tanácsa (3 fő), Országos Elnökség (2 fő), Országos Presbitérium (kormányzás, 15 + 2 fő), Országos Bíróság (jogszolgáltatás, 12 fő). Egyedül az egyházkerületeknél szűnne meg a presbitérium, maradna a közgyűlési rendszer, egyházmegyében 37-93, egyházkerületben 25-29 és országos egyházi szinten 62 Közgyűlési taggal. Sajnos, a tervezetből az olvasható ki, hogy nem sikerült megoldani a presbitériumok és Közgyűlések zsinathoz és egymáshoz kapcsolódó kompetenciájának kérdését.³

A tervezet szerint megmaradna tehát a három „hatalom” elválasztása a zsinat/Közgyűlés, a presbitérium (mellette az Elnökség és Püspöki Tanács) és bíróság formai megkülönböztetésében, ugyanakkor azonban a zsinat és az országos Közgyűlés összevonásra kerül, törvényalkotási és stratégiai feladatokkal. A formai megkülönböztetés mellett azonban a különböző jogosítványok kiosztása zűrzavart mutat, hiszen a zsinat és a Közgyűlés összevonása, azaz a törvényhozás és a Közgyűlési adminisztráció összekapcsolása ellent mond az eddig érvényesnek tartott és az új javaslatban sem kiiktatott vagy eltörölt Montesquieu-elvnek. Így a zsinat/közgyűlés feladata lesz a törvényalkotás mellett a tipikusan adminisztratív vezetési munka, az országos éves beszámolók elfogadása, a költségvetés és a zárszámadás, az ökumenikus és állami kapcsolatok kérdései, stb.

Kérdezhetjük tehát, miért kell a püspökök feladatát leszűkíteni az egyházi belső lelki élet irányítására, és például az ökumenikus kapcsolatokat nem „hivatásosokra”, hanem egy a kérdésekkel nehézkesebben foglalkozó zsinatra/Közgyűlésre, grémiumra bízni? A tervezet szerint a püspökök „sajátos feladata” a lelki élet egyetemes és egységes irányítása, különösen is a liturgia változtatásának kezdeményezése és annak bevezetése, felügyelni a szószék és oltár tisztaságát, a lelkészjelöltek, lelkészek, egyházi tisztségviselők és alkalmazottak életét. A tervezetben megjelenő mesterséges szétválasztás a „lelki” és „jogi-anyagi-szervezeti” egyházi élet között éles ellentétben áll az evangélikus-reformátori-bibliai teológiával! Nagyon káros lenne egyházunk számára, ha a bevezetendő új struktúra erősítene itt-ott megbújó lelkész-esperes-püspök-ellenes, „klerikus-ellenes” hangokat, amelyek szerint az egyházat a korábbi társadalmi rendszerben a lelki vezetők „kollaborációja” tette tönkre és most velük szemben kell az egyházat megújítani.

A bíróság szerepét országos szinten az egyház életében az eddigi tapasztalat szerint teljesen különállónak és mellékesnek tekinthetjük, marad azonban még így is négy országos grémium egymás mellett párhuzamosan: a Zsinat/Közgyűlés, a Presbitérium, a Püspöki Tanács és az Elnökség. Nincs a tervezetben világos mellé-alá-fölé-rendelés, feladat-megosztás, feltételezhető azonban a kompetencia-harc! Nem tudjuk a tervezetből megítélni, hol húzódik a határ a „hivatásos egyháziak”, azaz a lelkészek-esperesek-püspökök és az „önkéntes egyháziak”, presbiterek, felügyelők felelőssége között. Fel kell tenni azt a kérdést is, vajon szükség van-e külön országos felügyelői tisztre. Ezt korábban a zsinat, mint „feudális korból ránk maradt intézményt” szüntette meg, majd később visszaállította. Ez a tisztség nem kapcsolódik a többi országos elnökségi tisztséghez hasonlóan egy meghatározott egyházkerülethez és semmi sem indokolja az országos felügyelői tisztség ilyen kiemelését. Egyszerűen nincs szükség így külön erre a tisztségre, lehetne a mostani javaslat helyett az országos felügyelő az egyik kerület felügyelője, akit hasonlóan az elnök-püspökhöz, mindig meghatározott időre választanának.

Mi a teendő?

Ecclesia semper reformanda, azaz az egyház mindig megújulásra, megújításra szorul, ez reformátori örökségünk. Egyházunk életét a Szentírás, a hitvallások és józan értelmünk segítségével kell újra és újra megvizsgálni és ebbe beleértendő a spirituális, lelki élet a gyülekezeti gyermekfoglalkozásoktól az istentiszteleteken keresztül az országos evangelizációkig és ökumenikus imaheti alkalmakig, valamint az adminisztrációs és szervezeti rendünk a szórványoktól a püspöki hivatalokig és a zsinatig. Az is nyilvánvaló, hogy a történelemben kialakult egyházi adminisztratív-és jogrend nem önmagáért van, hanem annak a lelki élet számára kell keretet, lehetőségeket szolgáltatni. A javasolt egyházi strukturális reformok értékelése annak a kérdésnek az alapján történhet, hogy vajon segítik vagy hátráltatják az egyház azon jézusi sajátosságának, propriumának teljesítését, amit Máté 28, 18-20 igéje szerint parancsolt az egyház Ura.

Úgy látom, az elmúlt negyven évnyi szocializmus gúzsba kötése után még mindig nem tudjuk zsibbadt tagjainkat szabadon mozgatni, önkritikusan megvizsgálni életünket, sokszor régi reflexek rabjai vagyunk. Egyszerűsítő javaslat lehet, hogy az egyházközségi, egyházmegyei, egyházkerületi szinteken presbitériumok kormányozzanak és minden hatodik évben, az egyházi választásokra vagy rendkívüli választások esetén hívjuk össze a Közgyűléseket. Országos szinten legyen a zsinat a legfelsőbb adminisztráció és törvényhozás helye, de mentesülve az ekkleziológiai doketizmustól, azaz ne legyen csupán törvényhozó „hatalom”, hanem egyházunk olyan legmagasabb grémiuma, ahol „lelki és jogi” egyházi vezetők együtt döntenek liturgiai, hitoktatási, anyagi vagy fegyelmi kérdésekről, megfelelő szakmai zsinati bizottságok előzetes ajánlásai alapján. Testvéregyházunk, a Bajorországi Evangélikus Egyház struktúrája lehet a példa.

Az egyházi „Bíróság”, mint „hatalmi ág” különállása nevetséges, hiszen a legutóbbi évek számos ügyében született ugyan jogerős ítélet, az elmarasztalásokat azonban a bíróság nem tudta végrehajtatni. Az egyház nem állam, ahol a független bíróságok elé kerülnek a büntetőperek és a magánperek és vannak állami végrehajtási lehetőségek. Az egyházi tanításra, az egyházi alkalmazottak életére vonatkozó fegyelmi ügyeket szubszidiárisan a megfelelő egyházszervezeti fokon vagy az adott egyházi intézmény keretein belül volna ajánlatos kezelni, választott és szükség szerint összehívott egyházi bírák testülete, de nem külön „függetlenített bíróságok” útján. Jogértelmezési és jogszolgáltatási kérdések számára országos jogi bizottságot kellene felállítani a zsinaton belül.

Az Ágostai Hitvallás VII. Cikke szerint …”nem szükséges, hogy az emberi hagyományok vagyis az emberi eredetű egyházi szokások és szertartások mindenütt egyformák legyenek…” Hozzátehetjük ehhez, nem szükséges, hogy az egyházi szokások és szertartások mindenütt és mindig egyformák legyenek. Szabad tehát változtatni az egyház belső struktúráján és századunk azt mutatja, hogy az egyházak a „Solus Christus, Sola Scriptura, Sola Gratia, Sola Fides” (Egyedül Krisztus, egyedül a Szentírás, egyedül a kegyelem, egyedül a hit) mellé odateszik ma a „Sola Structura” jelszót, és még inkább a többször emlegetett „Sola Pecunia”, (egyedül a pénz) tételt. Krisztusi küldetésünk megtagadása lenne, ha az egyházi szervezeti reformoknál elfelejtenénk a spiritualitást és az adminisztrativ-egyházjogi valóságról leamputálnánk a lelki oldalt. Tökéletes egyházi struktúrát, minden szempontból kifogástalan egyházi rendet nem fogunk tudni bevezetni, de megkísérelhetjük, hogy a jelenleginél egy kevésbé rossz struktúrát hozzunk létre. A viták, a „zsinatolás” közben pedig figyelnünk kell arra, hogy mindez „sola caritatis”, azaz egyedül szeretetből történjék (Róma 13,8).

1 Willi Stöhr, Spielt Theologie in der Kirche und ihrer Leitung noch eine Rolle? In: Deutsches Pfarrerblatt 9/2005. 451-455.

2 Harmati Béla, Montesquieu öröksége – Korunkban is hatnak a 250 éve elhúnyt francia államfilozófus gondolatai. Lelkipásztor, 2005. okt.

3 Zsinati tervezet az egyház önkormányzati igazgatásáról, 2005. február 11-12. Muntag András zsinati gazda, Budapest