Dr. Fabiny Tamás: Lelkészi szolgálat a rendszerváltás előtt és után Magyarországon

How to be a Minister before and after the (Socio-Political) Transition in Hungary – ezzel a címadással az Angliában méltán népszerű honfitársam, George Mikes könyveire utalok. Az éppen 100 éve született szerző 1946-ban, akkor még rövid emigránsléte tapasztalatainak birtokában írta meg később sok-sok kiadást megért How to be an Alien című könyvét, amelyet aztán követtek a How to be Inimitable, majd a How to be Decadent című művek. E trilógia azóta a How to be a Brit című kötetben együtt olvasható. Nota bene, 1982-ben ilyen címmel írt könyvet: How to be Seventy. A kitűnő meglátásairól ismertté vált szerző minden esetben azokat a helyzeteket ábrázolja, amelyekben semmi sem természetes, ahol korántsem természetesek a reakciók, ahol egy bizonyos távolságtartás – és jó adag humor, főképpen önirónia – kell a dolgok megértéséhez. Anélkül, hogy Anglia egyik leghíresebb magyarjának nyomdokába kívánnék lépni, elmondhatom, hogy ezek a szempontok bizony a lelkészi hivatásra is érvényesek. Vagyis semmit sem szabad evidenciának venni, a reakciók egyáltalán nem tekinthetők megszokottnak, ezért aztán szükség van bizonyos távolságtartásra és humorra, főképpen pedig öniróniára.

Természetes, hogy én a magam magyarországi tapasztalatait hozom, ám feltételezem, hogy a jelenlevők számos hasonló élménnyel rendelkeznek, ezért bízom a jó beszélgetésben is.

Előadásom címében a társadalmi-politikai változásokra is utalás történik. A felkészülés éveit is beleszámítva (1977-ben kezdtem teológiai tanulmányaimat) mintegy 12-13 évet diktatúrában szolgáltam, az azt követő 22-t pedig egy alapjaiban immár demokratikus rendszerben. Ezért aztán van összehasonlítási alapom. Természetesen örülök, hogy ma már felszabadultabb körülmények között lehet valaki nálunk is lelkész, de hadd mondjam meg egészen őszintén: hálás vagyok az Úristennek, hogy szolgálhattam olyan körülmények között is, amikor az egyházat megbélyegezték, és a lelkészi pálya sokak szemében egy anakronisztikus és perspektíva nélküli hivatás volt.

E történelmi közelmúltat felidézve bevezetőm végén vissza kell még kanyarodnom George Mikeshez. Ő ugyanis korántsem csak a fent említett könnyed hangvételű könyvek szerzője, hanem írt tanulmányt az 1956-os magyar forradalomról, illetve A Study of Infamy címmel a magyarországi titkosrendőrség módszereit is elemezte. 

A történeti háttér

1945 után Magyarország a szovjet érdekszféra része lett. Három éven keresztül ugyan még koalíciós kormány működött, és viszonylagos szabadságban éltek az emberek, 1948-ban azonban – választási csalással – a kommunisták vették át a hatalmat. Az úgynevezett szalámitaktika bevetésével ellehetetlenítették vagy megosztották a többi pártot, adott esetben pedig magukba olvasztották azok baloldalát. A szovjetek hathatós támogatásával államosították a gyárakat, kolhozba kényszerítették a mezőgazdasági dolgozókat. Ekkor államosították az egyházi iskolákat is. Történelmileg Magyarországon ugyanis a közoktatásból jelentős részt vállaltak át az egyházak, ám néhány kivételtől eltekintve megszűntek az egyházi iskolák. Az evangélikus egyháznak egyetlen iskolája sem maradt: némi késéssel bár, de elvették a világhírű fasori gimnáziumot is. Feloszlatták a szerzetesrendeket és diakonisszaegyesületeket, számos egyházi embert bebörtönöztek. Az egypártrendszer idején cenzúra bénította a sajtómunkát, a kötelező szocialista-realista szemlélet sújtotta a művészetet, ateista propaganda uralta a szellemi életet. A kor jellegzetes kifejezése a „csengőfrász”: ártatlan emberek összerezzentek, ha késő este megszólalt náluk a csengő, hiszen könnyen megtörténhetett, hogy a rendőrség visz el indok nélkül embereket. Ebben az időben a „how to be a minister” bizony a kockázat vállalását is jelentette. Egyházam legismertebb püspökét, Ordass Lajost ekkor börtönözték be, számos munkatársát internálták vagy arra kényszerítettek, hogy a lelkészi hivatást feladva fizikai munkából éljenek. Ebben a korban külsőleg nem volt perspektívája ennek a hivatásnak. Ám az elhívás sokaknál legyőzte a körülményeket. Hadd mondjak családi példát. Édesapám éppen ebben az időben kapott erős elhívást. Jóllehet jogvégzett emberként biztos állása volt, ő lelkész akart lenni, mert az úgynevezett ébredési mozgalomban megérintette őt a Szentlélek. Nem törődött azzal, hogy legjobb esetben egy eldugott faluban szolgálhat majd. Kész volt a szenvedés vállalására is. Teológushallgatóként egyszer egy evangélizációhoz kapcsolódóan Kis Jánossal evangéliumi füzeteket osztogattak az utcán. Azokra a traktátusokra ráadásul rá volt írva, hogy „printed in USA”. Emiatt bevitte őket a rendőrség, és ők – elmondása szerint – ujjongó imádkozással töltötték az éjszakát, hogy Pálhoz és Szilászhoz hasonlóan fogságot szenvedhetnek az Úrért. Reggel aztán megdorgálták őket, és hazamehettek. De a kihallgatótiszt azt mondta: „Adjanak egy példányt abból a füzetből, az asszony szeret ilyeneket olvasni…” Azt hiszem, egy-egy ilyen élmény felért egy hivatástisztázó kurzussal vagy szupervízióval…

Ennek a diktatórikus helyzetnek próbált véget vetni a csodálatos 1956-os forradalom. A szabadság ugyan csak néhány napig tartott, hiszen a szovjetek megszállták az országot, és vérbe fojtották a szabadságharcba torkoló forradalmat, a totális elnyomás azonban tartósan már nem tért vissza. Ez volt az úgynevezett puha diktatúra korszaka, amit külföldiek gyakran illettek olyan szavakkal, mint gulyáskommunizmus, illetve a „legvidámabb barakk a szocialista táborban”, ugyanis a többi szocialista országhoz képest viszonylagos jólét alakult ki. Ma már látjuk, hogy az egyházak életében ez a néhány évtized nagyobb kárt tett, mint a nyílt diktatúra. Abban ugyanis lényegében feketén-fehéren megmutatkozott a jó és a rossz ellentéte, és a hívő emberek készen álltak a szenvedés vállalására is. A puha diktatúrában azonban elmosódtak a határvonalak, sokan – köztük egyházi vezetők is – elvtelen kompromisszumokat kötöttek, és a hívek a biztonságos túlélésre rendezkedtek be. Tartok tőle, hogy ez érvényes volt a lelkészi hivatásra is. Ekkor már nem vittük a bőrünket a vásárra. Kisebb-nagyobb korlátozásokat el kellett szenvednünk, de ki-ki könnyen – talán túl könnyen – megtalálta a modus vivendit. Az egyház és az állam kapcsolatát egyfajta patrónus–kliens viszony jellemezte, vagyis a hatalomtól kisebb-nagyobb kegyben részesülhettünk: az eredetileg egyházüldözésre létrehozott Állami Egyházügyi Hivatal és a hozzá túl lojális egyházvezetés összejátszása nyomán jobb állást, külföldi utakat, a papgyerekeknek egyetemi továbbtanulási lehetőséget lehetett kapni abban az esetben, ha valaki elfogadta a létező szocializmus játékszabályait. El lehet képzelni, hogy ez is torzította a lelkészi jellemet. A „how to be a minister” ekkor sokak számára azt jelentette, hogy alkalmazkodni kell a külső keretekhez, gyakran kell a lelkiismeret szavával ellentétes döntést hozni, nem szabad bizonyos tabukat (1956, szovjet jelenlét, egypártrendszer) érinteni – cserébe amolyan csodabogárként végezheti az ember a hivatását. De szigorúan csak a templom falai között, egyfajta „sekrestyekereszténység” formájában.

Ezek után nem csoda, hogy amikor 1989-ben elérkezett a rendszerváltás ideje, akkor az az egyházakat készületlenül érte.

Azokban a hónapokban gyakran használtuk az „az elmúlt negyven év” szófordulatot. Az egyházak helyzeté­nek érzékeltetésére különösen is alkalmasnak tűnt egy olyan metafora, amely párhuzamba állította az elnyomatás és a korlátok közé szorítottság időszakát a zsidók negyvenéves pusztai vándorlásával. Csábító hasonlat volt ez, hiszen lehetett beszélni szolgaságról, csapásokról, majd főként arról, hogy Isten né­pének át kellett kelnie a Vörös-tengeren. Ki lehetett térni a sokféle bálványimádásra, hűtlenségre, végül rá lehetett mutatni egy új nemzedékre. Igen ám, de sem Mózest, sem Áront nem láttunk magunk előtt, még csak egy új nemzedékhez tartozó Józsuét sem — Kánaánról már nem is beszélve.

Ha már feltétlenül bibliai metaforát keresünk, akkor egy néhány száz évvel későbbi eseménysor alkalmasabbnak látszik az egyházak akkori állapotának bemutatására: ez pedig a zsidóság babiloni fogságának vége. A Krisztus előtti 6. században oly mértékben megváltoztak a korábbi nagyhatalmak által örökre bebetonozottnak hitt politikai és társadalmi körülmények, hogy a néhány évtizeddel korábban, Nabukodonozor idejében deportált zsidó lakosság hazatérhetett otthonába. Két ponton legalábbis adódik a párhuzam. Egyfelől nem a választott nép vívta ki hősies módon szabadságát, mindenre elszánt prófétáival és az utolsó leheletükig hithű tagjaival, hanem egyszerűen megváltozott „a világpolitikai konstelláció”, „a nagyhatalmak szerkezete”, „a történelmi realitás”. Azt természetesen nem tagadhatjuk, hogy a történelem Ura rejtett, nagyon is világi módon is képes kormányozni népe sorsát, s némi jóindulattal még azt is feltételezhetjük, hogy a hitvallásos magatartás mind a babiloni fogság, mind a szovjet megszállás idején legalább parányi mértékben hozzájárult egy nagyhatalom bukásához és a csatlós népek körében végbemenő rendszerváltáshoz. 

A másik párhuzam, amely e régi történeti helyzet és a magyarországi rendszerváltozás között mutatkozik: a végre hazatért zsidók nem rendezett országot, békés alkotásra alkalmas körülményeket találtak, hanem romokat, mindenütt csak romokat. Ezsdrás és Nehemiás újjászervező szolgálata a törmelékek elhordásával és a templom újjáépítésével kezdődött. A '89–'90-es politikai változások a hazai egyházakat is ilyen helyzetben találták: romok hevertek mindenhol, hosszú, fárasztó építőmunka kellett hogy kezdetét vegye. Arról pedig szó sem lehetett, hogy Isten népe ott folytassa, ahol a fogságba vitel előtt, a vallásszabadság megszűnése előtt voltak. Egy író szava nyomán abban az időben ugyan uralta a közbeszédet egy újabb bibliai metafora: „nagy a tolongás a damaszkuszi úton”, ám ez inkább csak a politikai alkalmazkodás fanyar kifejezése volt, nem pedig annak megfogalmazása, hogy érdemben és főképpen tartósan nőtt volna az egyházhoz csatlakozók száma. Az újrakezdés nehézségeit jól érzékelteti Nemes Nagy Ágnes költő egy négysoros verse, amelyet ő akkor írt, amikor a hatalom által rákényszerített szilencium után újra megjelenhettek versei: 

Amint lassan felült, balválla-tájt

egy teljes élet minden izma fájt

Halála úgy letépve, mint a géz.

Mert feltámadni éppolyan nehéz. 

(Nemes Nagy Ágnes: Lázár) 

II. Taktika helyett stratégia 

A rendszerváltozást megelőzően az egyházak folyamatos taktikázásra kényszerültek. Már egy jóérzésű segédlelkész is igyekezett kijátszani a hivatal packázásait talán úgy, hogy a lelkigyakorlatot kirándulásnak, az ökumenikus együttműködést pedig baráti kapcsolatnak hívta. Öreg papok pedig kacsintva közölték, hogy a 11. parancsolatot is be kell tartani, amely szerintük így hangzott: „Nur nicht fragen!” A német szavak talán egyfajta rejtjelezést szolgáltak, s a taktikai utasítás arra vonatkozott, hogy az egyházi és világi illetékeseket egy-egy merészebb tervvel kapcsolatban legjobb meg sem kérdezni, mert ők alighanem zsigerből ellenezni és tiltani fogják azokat. Egyháztörténészek, levéltárosok és akár pszichológusok feladata volna annak kiderítése is, hogy bizonyos püspöki döntések mögött éppen milyen taktikai megfontolások húzódtak. Az MEE egyik munkacsoportja néhány éve azon dolgozik, hogy a taktikai megfontolások helyébe a stratégiai tervezés lépjen. Némileg leegyszerűsítve úgy is fogalmazhatunk, hogy a taktika a pillanatnyi cselekvési tervet, a stratégia pedig a távlatos gondolkodást jelenti.

Azt gondolnánk, hogy a stratégia ízig-vérig mai fogalom, hiszen egy magára valamit is adó vállalkozás stratégiai igazgatót alkalmaz, egy bulvárlap is kimunkált médiastratégiával rendelkezik. A kifejezés valójában igen ősi, és a hadászatban gyökerezik. A görög sztrateüó szótári jelentése: „hadat vezet, hadi szolgálatot teljesít”, az ebből kialakult stratégia pedig a hadászattal kapcsolatos elképzeléseket, tágabb értelemben az ellenség elképzeléseit kijátszani képes, a változó körülményekkel előrelátóan számoló hosszú távú haditervet jelenti. Hogy mindez ne tűnjék annyira militánsnak, meg kell jegyeznünk, hogy az Újszövetségben is szerepel a stratégia kifejezés, mégpedig a hit harcának megharcolásával kapcsolatban.

A 2008-ban nyilvánosságra hozott első munkaanyag a spirituális megújulást és a humán erőforrást helyezte fókuszba. Utóbbira utal a dokumentum címe is: Élő kövek egyháza. Ez már önmagában is burkolt kritikával illette a rendszerváltást követő nagy építkezési lázat, amikor is sorra épültek – egyébként örvendetes módon – templomok, nyíltak meg vagy nyíltak újra iskolák, diakóniai intézmények, ám az emberi tényező háttérbe szorult. A spirituális erőforrás hangsúlyozása pedig a csapdahelyzetből való kiutat próbálta megmutatni.

Ebben az összefüggésben a stratégia egyik fő területe a lelkészi hivatás megerősítése. A rendszerváltás utáni években megint radikálisan megváltozott a „how to be a minister” szerepfelfogása. Hirtelen radikális mértékben megnőttek a feladatok, hiszen – legalábbis átmenetileg – egyre többen jöttek templomba, sokkal több embert (gyakran felnőttet) kereszteltünk és konfirmáltunk, megindult az iskolai hitoktatás, új intézmények jöttek létre, meg lehetett jelenni a médiában, számítottak szolgálatunkra a kórházban, a hadseregnél, a börtönökben és a közéletben. Az addig gyakran félreállított lelkészek hirtelen reflektorfénybe kerültek. Gyakran a szó szoros értelmében piedesztálra emelvre, hiszen az új politikai hatalom szövetségest látott bennük, akikkel demonstratív módon együtt kell megjelenni egy-egy ünnepségen. Olyan bizarr helyzetek is adódtak, hogy egy sajtgyár vagy egy aluljáró felavatásához is egyházi – gyakran püspöki – asszisztenciát kértek. A kialakuló menedzser-lelkészi szemlélet megint csak sok torzulást eredményezett. Ebben a pörgésben sokak házassága tönkrement, adott esetben  alkohol- és internetfüggővé váltak vagy burnout-jelenségeket mutattak, és lelkészi öngyilkosságra is voltak példák. Az egyházvezetés többnyire próbált ugyan egyedi segítséget adni, de szervezett és átfogó programról akkor még nem beszélhettünk.

Ez a stratégiai munka időközben kiegészült egy olyan szociológiai kutatással, amelynek segítségével jobban megismerhettük és elemezhettük korunk evangélikus egyházát, majd – a közelmúltban – nyilvánosságra hoztuk az MEE új stratégiáját. Itt csak címszerűen ismertetem öt pillérét.  

1. Az önkéntesség és szolidaritás gyakorlása keresztény hitünk legmélyéből fakadó szervezeti fejlesztés.

2. Egyházunk lelkészei: személyes társaink, hivatásukban támogatandó testvéreink.

3. Az egyházi munka és közösség szervezetét a hálózatosság jegyében alakítsuk át.

4. Fenntartható világ, fennmaradó egyház.

5. Egyházunk szervezeti működését a protestáns hivatásszerűség jegyében újítjuk meg. 

III. A szolgálatban való megerősítés mint a stratégia fontos eleme          

A fenti öt témakör közül főleg a második kapcsolódik konferenciánk fő témájához, így előadásom záró harmadában erről szólok kissé bővebben. Nem a stratégiai anyagot ismertetem, hanem harmincéves lelkészi – és benne hatéves püspöki – szolgálatom néhány idevágó tapasztalatát kívánom megosztani veletek. Meg kell vallanom, hogy sok lelkészi nyomorúság tanúja lehetek. Ezek sokszor a lelkészi „szereppel” függnek össze, amelyeket jól modellez egy kortárs magyar szakamber, Hézser Gábor, amikor megkülönböztet egymástól négy alkatot. A skizoid típusba a „szabadgondolkodókat” sorolja, akik „új, innovatív koncepcióikkal a hasonló típushoz tartozó híveik csodálatát váltják ki, másokat megbotránkoztatnak”. A depresszív típusba szerinte „a született lelkigondozók” tartoznak, akik számára a gyülekezet maga a család, ám „az ekkleziogén neurózisra való hajlamot azáltal erősítik prédikációjukkal, hogy a kétségnek, a panasznak, az Isten ellen való lázadásnak még a gondolatát is elvetik”. Hézser a harmadik csoportba a kényszeres személyiségeket sorolja, akik személyükben kívánják garantálni a törvény és a morális elvek időtlenségét, és „a megbocsátás elérhetetlen magasságba helyezésével túlterhelik a híveket”. Végül a hiszteroid típusra az jellemző, hogy szuggesztivitásukkal tömegeket képesek mozgósítani, és a gyülekezet csodálja őket, ám adott esetben ők „egyházból kiváló szektaalapítókká” válhatnak” (Pasztorálpszichológiai szempontok az istentisztelet útkereséséhez, Kálvin Kiadó, 2005. 45–56. o.). E négy típus valamelyikében – még ha a sematizálás olykor túlzónak tűnik is – szinte minden lelkész magára (és lehetőleg nem egyszerűen valamelyik társára!) ismerhet, és ebből az önismeretből eljuthatunk arra a felismerésre, hogy milyen veszélyhelyzetben élünk.

Leginkább a szexualitással, az anyagiakkal és az alkohollal kapcsolatos botlásokat szokták az egyházi bűnök közé sorolni, ám a lista ennél sajnálatosan hosszabb. Talán elég, ha csak utalok a hatalommal való visszaélésre (családban és gyülekezetben), az egyre terjedő számítógép-függőségre, a tanítással kapcsolatos zavarokra, az igazmondás hiányára, vagy egyszerűen csak a hanyagságra és a lustaságra. A fenti típusok valóságossága és az evangéliumi szemlélet semmiképpen sem engedi meg, hogy purifikátori türelmetlenséggel küzdjünk az egyházat kétségtelenül hiteltelenítő bűnök ellen. Célravezetőbb lehet – a lutheri „mutuum colloquium et consolatio fratrum” szellemében – a megelőzés és ennek jegyében egy lelkigondozói hálózat létrehozása. Szükségesnek tűnik összeállítani a lelkészházasságok védelmével kapcsolatosan egy intézkedési csomagot.

Elsőrendű feladat a lelkészi házasságok fenntartása oly módon, hogy az a benne élők javára, valamint az adott gyülekezet és közösség épülésére legyen. A szolgálat egyik legnagyobb erőforrását jelentheti a biztos családi háttér, annak hiánya viszont megnehezítheti, sőt szélsőséges esetben tönkre is teheti munkánkat. Különleges, vagyis az átlagemberétől eltérő hivatások esetében gyakori, hogy a magánélet és a munka összeegyeztetése nem könnyű feladat. A lelkészi szolgálat egyrészt a szükségszerűen adódó lelki terhekkel és stresszhelyzeteivel, másrészt a legtöbb polgári foglalkozástól eltérő munkabeosztásával igazán a különleges hivatások közé tartozik. Indokolt ezért, hogy foglalkozzunk a lelkészcsaládok egységének és épségének védelmén.

Természetes, hogy minden ember gondosan kell hogy készüljön a házasságra. Ez fokozottan érvényes kell hogy legyen azokra, akik lelkipásztorként – vagy annak házastársaként – kötik össze életüket valakivel. A szolgálatra és a házasságra való felkészülés gyakorlatilag párhuzamosan kell hogy folyjon, már csak azért is, mert a két nagy esemény (lelkészszentelés, illetve esküvő) időben gyakran nagyon közel esik egymáshoz. Némelyek hajlamosak azt hinni önmagukról, hogy jó lelkipásztorok, de nem jó házastársak, nem jó szülők stb. A kettő azonban összefügg egymással, egyik nem játszható ki a másik ellenében. A korábbiaknál nagyobb számban vannak olyanok, akik lelkésznőként világi állású férjjel élnek együtt, illetve nagy számot tesznek ki az egyedül élő (hajadon vagy agglegény, illetve özvegy vagy éppen elvált) lelkészek. Valamennyi csoportnak saját problémái vannak, mindegyik sajátos odafigyelést igényel!

A felkészüléshez hasonlóan nagy szerepe van a prevenciónak. Ha a családi válság legkisebb jelei mutatkoznak, azonnal keresni kell – lehetőleg közösen – a megoldást. Ez első szinten a barátokkal, kollégákkal való intenzív kapcsolatápolást és őszinte beszélgetéseket jelenti, második szinten pedig szakemberek bevonását. Le kell tudni győzni az abból adódó gátlást vagy szégyent, hogy, példának okáért, egy lelkész házaspár pszichológus vagy éppen szexológus tanácsát veszi igénybe. A konfliktuskezelésnek a legkülönbözőbb formái vehetők hatékonyan igénybe.

Minden prevenció és terápia akkor lehet igazán hatékony, ha az együtt jár a lelkészi szupervízióval. Ezzel kapcsolatban a legújabb időkben számos jó kezdeményezés született.

Külön kell foglalkoznunk a gyermekekkel. Közismert tény, hogy lelkészcsaládokban ők sokszor hátrányos helyzetűvé válnak, ami az ő testi-lelki (beleértve hitbeli) fejlődésük szempontjából hátrányos lehet. Már csak ezért is indokolt, hogy a lelkészcsaládok rendszeresen megkeressék annak alkalmát, hogy közösen el tudnak menni nyaralni, illetve év közben is tartalmas közös programokat szervezzenek. Célszerű továbbá annak a lehetőségnek a megtalálása is, hogy a lelkész házaspár alkalmanként néhány napra együtt, csak egymásra figyelve lehessen. Ne váljék valósággá a bibliai igének ilyen elferdítése: „Míg a gyerek tőle el nem választ...”

Előadásom végén egy filmélményemet osztom meg hallgatóimmal.

A közelmúltban mutatták be a mozik az olasz Nanni Moretti Van pápánk (Habemus papam) című filmjét. Az alaphelyzet a végsőkig kiélezett. A konklávé hallatlan feszültségek közepette megválasztja az új pápát, akit a 85 éves Michel Piccoli jelenít meg, zseniálisan. Miután felszáll a fehér füst és elhangzik a „habemus papam” bejelentés, az új egyházfőnek kéne kiállnia az erkélyre. Ő azonban szó szerint az utolsó pillanatban meggondolja magát, és pánikroham tör ki rajta. „Nem vagyok rá képes!”, mondja a megdermedt bíborosoknak, majd bezárkózik szobájába. A ceremóniamesterek zavartan visszavonulnak, teljes a bizonytalanság.  Végső kétségbeesésükben nagy titokban a híres pszichoanalitikust hívják a Vatikánba, tőle remélve segítséget. A Vatikán hivatalos hangja, a sajtótitkár kapja a feladatot, hogy a pápát meggyőzze arról, hogy vállalnia kell a szent szolgálatot.  

Az erőszak és a sok képmutatás miatt azonban a pápa menekülőre fogja. Szeretné inkább saját belső világát megismerni. A falak közötti elvárások helyett kint a városban csupa spontán jósággal és segítőkészséggel találkozik. A számára oly kedves művészeket követve egy Csehov-dráma előadásán köt ki, ahol – fiatalként színész akart lenni – fejből tudja a dialógusokat. A színház világában egyértelmű, hogy ott szerepet játszanak, erre azonban képtelen a hivatása területén.

A film alapszituációja nagyon hasonlít a közelmúlt egy másik sikerfilmjében látottakhoz. A király beszéde című alkotásban VI. György sem tud megfelelni a rá osztott szerepnek, hiszen dadogása miatt képtelen elmondani beszédét. Ott is az egyes ember drámáját látjuk, akire közösség van bízva, aki felelőséget kell hogy vállaljon. Ám amíg Tom Hooper ugyancsak hatásos filmjének végén a király el tudja mondani a várva várt beszédet, Nanni Moretti pápája végül is úgy áll ki a Szent Péter téri tömeg elé, hogy ott visszalépését jelenti be. 

Az erőtlenség, az alkalmasság, az elvárások és a konvenciók kérdéseivel anglikán vagy evangélikus lelkészként is szembe kell néznünk. Mi is élethosszig tartó döntést hozunk. Úgy szeretnénk egy közösség bizalmának megfelelni, hogy szavunk és életünk hiteles maradjon. Irtózunk attól, hogy hivatásunkat a kötelező elvárások szerepeként éljük meg, amelyben alkatunktól idegen maszkot és jelmezt hordunk. Ezért talán nem baj, ha nagy döntések előtt egy időre mi is megszökünk.  

A Habemus papam: parádés film a szabadságról. Arról, hogy lehet nemet mondani. 

Mi is szüntelen döntési helyzetben vagyunk. Szerepek és elvárások elől olykor talán el is szökünk. Hosszú belső és külső utakat járunk be. Közben aztán rádöbbenhetünk arra, hogy az Úristen nem vonja meg tőlünk a szabadságot, éppen ellenkezőleg: „Ismered lelkem szorongásait. Nem adtál ellenség kezébe, hanem tágas térre állítottad lábamat.” (Zsolt 31,8–9) Mert felismerhetjük, hogy nem Krisztus földi helytartójának kell lennünk. Nem vagyunk tévedhetetlenek. Nem kell szerepet játszanunk. Vállalhatjuk kételyeinket és erőtlenségünket. Mert mind a küldő Úristen, mind a bennünket váró hívek azt szeretnék, ha csalatkozhatatlan pápák helyett „csak” egyszerű pásztorok tudnánk lenni. Ha ezt felismerik bennünk, akkor szívbéli örömmel ezt tudják mondani: Habemus pastorem!

És mivel nem egyedül vagyunk, hanem lelkészek közösségében, ez még jobban hangzik többes számban: Habemus pastores.

Kapcsolódó cikkünk:

http://www.evangelikus.hu/aktualis/egyutteles-2013-kereszteny-szolgalat-a-holnap-vilagaban-2013-konferenciat-tartottak-az-angliai-mirfieldben