Dr. Fabiny Tamás bibliatanulmányt tartott a Második Ökumenikus Egyházi Napokon

Hölgyeim és Uraim! (Kivetítve az 1. kép)

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy a müncheni ökumenikus Kirchentagon – életem első Kirchentagján – bibliatanulmányt tarthatok. Alapigénk 1Mózes 9,8-17. (A szöveg felolvasása.)  Nemcsak az özönvíz jól ismert elbeszéléshez, hanem a mai globális fenyegetettség állapotához is erőteljesen kapcsolódik az a kép, amelyet a programfüzetben minden résztvevő megkapott. Ma sem kevesebb a tét, mint a pusztulás vagy élet alternatívája. 

Szeretnék azonban egy másik képet is bemutatni nektek, amely egyrészt tovább szélesíti az asszociációs horizontot, másrészt amely lehetőséget kínál nekem arra, hogy érzékeltessem, Európa melyik vidékéről érkezhettem hozzátok.

(A 2. kép kivetítése)

A képen egy ma már nem létező erdélyi, romániai falu, Bözödújfalu (Bezidu Nou), vízzel elborított nyomai láthatók. Magam is – apai ágon – erdélyi családból származom, és családommal gyakran járunk Székelyföldön, ezen a többségében magyarlakta vidéken. Ez az egykori település a Küsmöd-patak partján helyezkedett el. Különlegességét az adta, hogy katolikus, unitárius, görögkeleti és székely szombatos felekezet egyaránt megtalálható volt benne. Kétszeresen is tragikus sorsú település. A második világháború alatt a zsidó valláshoz kötődő, úgynevezett szombatos székely lakosságot koncentrációs táborokba hurcolták.  Az 1980-as években pedig a megalomán Ceusescu diktáror által elkezdett hírhedt falurombolás áldozatául esett a falu. Egy itt létesített víztározó feltöltése nyomán Bözödújfalu gyakorlatilag eltűnt, mint település. A falucska házai, templomai, középületei mind víz alá kerültek. A lakosokat panelépületekbe költöztették és a környező településekben szórták szét. Az elöntött falu – mint egy kísértetváros – ma már teljesen víz alatt van. Egyedül a katolikus templom tornya és néhány villanypózna látszik ki a víztükörből. A település emlékét egy falmaradványon elhelyezett márványtábla őrzi, rajta a felirat, amelyet a Németországba emigrált Sükösd testvérpár fogalmazott meg: 

(A 3. kép kivetítése)  

„A tó fenekén Bözödújfalu nyugszik, 180 házának volt lakói szétszórva a nagyvilágban ma is siratják. A diktatúra gonosz végrehajtói lerombolták, és elárasztották, ezzel egy egyedülálló történelmi-vallási közösséget szüntettek meg, melyben különböző nemzetiségű és felekezetű családok éltek együtt évszázadokon át, egymást tisztelve, és szeretve, példás békességben. Immár a katolikus, unitárius, görögkatolikus és a székely szombatosok fohászai örökre elnémultak. Legyen e hely a vallásbéke helye és szimbóluma.” 

Úgy érzem, Hölgyeim és Uraim – kedves Testvéreim –, hogy ezeket a képeket és sok-sok ember ezekhez kapcsolódó történeteit ismerve kell közösen gondolkodnunk a bibliai özönvízről és a szivárvány esélyéről. 

„Íme, szövetségre lépek veletek és utódaitokkal…” (9,8) Ezzel a reménységet hordozó mondattal fordul az ÚR Noéhoz és fiaihoz, majd kijelenti, hogy e szövetség jeleként szivárványívét helyezi a felhőkre (9,13).  

Noé egy új korszak embere. Születésekor így jellemzi őt apja, Lámek: „Ő vigasztal meg bennünket kezünk fáradságos munkájában a termőföldön, amelyet megátkozott az ÚR” (5,29) A vigasztalásnak ez az emberét négy életszakaszában ismerteti meg velünk Genezis szövege. 

Az első fázisban bárkát építő Noéra irányul a tekintetünk. Az „igaz és feddhetetlen embert” látjuk, aki „Istennel járt” (6,9),és ezért „kegyelmet talált az ÚR előtt” (6,8). Ő a Nagy Túlélés projektjének nyertese. Fanyalogva mondhatná valaki, hogy a pályáztató szemszögéből nézve meglehetősen gyenge volt a mezőny, hiszen rajta kívül csupa bűnös, erőszakos és parázna ember jöhetett volna csak számításba. Ez azonban nem csökkenti Noé érdemeit. Miután értesítést kap arról, hogy ő a szerencsés nyertes és boldog kiválasztott, engedelmesen megépíti a túlélést biztosító bárkát. Bizonyságát adja annak, hogy nemcsak erkölcsi példa, hanem megbízható iparos is. Precíz mesteremberként áll előttünk: pontosan követi az isteni tervdokumentáció utasításait. Nem csal a minőségen: góferfát használ és nem cédrust vagy tölgyet. Ügyel a méretek pontosságára is: a bárka hosszaként megadott 300 könyök nem lehet 299 vagy 302.  Az építési naplóhoz talán még minőségi tanúsítványt is mellékel: a piacon beszerezhető legjobb minőségű szurokkal keni be  a bárka külsejét és belsejét. Tudván tudja, hogy mindennek vízhatlannak kell lennie. Ezért kész garanciát is vállalni. Ad magára: csak a legjobb minőségű munka kerülhet ki kezei közül.  

A második fázisban a bárkában elhelyezkedő Noét látjuk, szeretteivel együtt. Keble dagad a büszkeségtől: nemhiába dolgozott. Fiaival, feleségével és fiainak feleségeivel (6,18) együtt veszi birtokba a bárkát. Közben talán elégedetten simogatja meg a jól megmunkált góferfát, és ellenőrzi a csapolásokat. Otthonosan mozog a bárka belsejében, hiszen tudja, miért készített rekeszeket (6,14), valamint alsó, középső és felső emeletet (6,16). Gondosan bespájzol az élelemből (6,21), talán még fel is címkézi a különféle dobozokat és korsókat: tudnia kell, minek mikor jár le a szavatossága. Elvégre hosszú idő ez a negyven nap és negyven éjjel, sőt, ki tudja, nem tart-e majd tovább ez a vállalkozás. Azzal persze számol, hogy az állatok beeresztése némi zűrzavarral jár majd, hiszen a tisztákból hetet-hetet vihet magával, hímet és nőstényt, a tisztátalanokból azonban csak kettőt-kettőt. Nem egyszerű a madarak befogása vagy a csúszómászók elhelyezése sem.  Ám vállalja ezt a kellemetlenséget, hiszen így volt benne a szerződésben. Amit persze – biztos, ami biztos – vízhatlan formában magával visz a bárkára.  

A harmadik fázisban pedig a feladatát teljesítő Noét látjuk: rendet tart a bárkában, ami egy ilyen úszó állatkertben persze korántsem könnyű.  A részfeladatokat megosztja fiaival, Sémmel, Hámmal és Jáfettel. Elvárja hogy azok engedelmesen elvégzik munkájukat, néha szúrópróbaszerűen ellenőrzi őket. Azok persze elfogadják ezt a szereposztást, bár Hám olykor háborog magában.

Noé alighanem mindvégig tudatában van annak, hogy mennyi van hátra a szerződésben foglalt negyven napból és negyven éjjelből (7,4). Napról napra gondosan leszakítja ugyanis az aktuális naptárlapot, közben pedig ellenőrzi az étel- és italkészleteket. A 7. hónap 17. napján aztán megfeneklik a bárka az Ararát-hegységben. Már csak várni kell, engedelmesen várni. Ám nem keveset! Elgondolkodtató, hogy – immár túl az özönvízen – még mennyi ideig kell a bárkában rostokolnia.  Két és fél hónappal az araráti megfeneklés után, a 10. hónap 1. napján válnak csak láthatókká a hegyek csúcsai. És még mindig negyven napnak kellett eltelnie (8,6), hogy végre valahára kinyithassa a bárka ablakát! (Erre a motívumra még vissza kell térnünk: az özönvíz utáni állapot tovább tart, mint maga a z özönvíz! Talán a víznél is nagyobb veszedelmet rejt a sár, az iszap és a mocsok… ) Arról nem tudunk, hogy ezt a váratlan helyzetet miként oldja meg Noé, de tény, hogy aztán tudja, mit kell tennie: előbb egy hollót enged ki a végre kinyitott ablakon. Az talán megült egy ideig valamely vízen úszó tetemen, és újra és újra visszatér. Aztán a galambot engedi ki. A második kísérlet eredménnyel jár, mert a csőrében egy leszakított olajlevéllel tér vissza a madár. „Ebből tudta meg Noé, hogy a víz leapadt a földről.” (8,11)

Noé mindhárom fázisban kiállja a próbát, amit a maga részéről megpecsétel az Úrnak bemutatott hálaáldozattal. Következhet hát az eredményhirdetés: „az ÚR megáldotta Noét és fiait, és ezt mondta nekik: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet (9,1); majd pedig: „íme, szövetségre lépek veletek és utódaitokkal” (9,9). Ez utóbbi külső jeleként helyezte a szivárványt az égre az ÚR.

Noé elégedetten szemléli ezt a szivárványt. Úgy érzi, megdolgozott érte. Alkalomról alkalomra gyönyörködik annak színeiben: a pirosban, a narancsban, a sárgában, a zöldben, a kékben, a sötétkékben és az ibolyaszínben.

Egy hatalmas, színes hídra emlékezteti mindez Noét.

Ő még nem tudja, hogy Ambrosius egy nyíl nélküli íjnak fogja nevezni a szivárványt.

Vagy számos néphagyomány a mennyek kapujának boltívét látja majd benne. A varázslatosan szép magyar népmesék szerint a szivárvány: átjáró Tündérországba. Aki megtalálja a helyet, ahol a szivárvány a földre ér, az különlegesen nagy kincsre lel. Mivel az összes szín megtalálható benne, így az magában hordozza a mindenséget, annak is sokrétűségét, színességét.

Az orosz mese- és mítoszkutató, Propp kimutatta, hogy a hősmítoszokban és a tündérmesékben az avatási szertartás bizonyos szerkezeti elemei lelhetők fel. A hős az útja során kiszakad eredeti létmódjából, átmeneti időt tölt a holtak birodalmában vagy az égben, ahol próbáknak vetik alá, ezek teljesítése során akár többször is meghal, majd „hétszerte szebb” alakban (tudatállapotban) visszatér az élők közé. Státusa a mese elejéhez képest megváltozik, legtöbbször „király” lesz, a tiszta tudás birtokosa. Az orosz varázsmesék fentebb említett beavatási elemein túl a magyar tündérmesék avatási szimbólumai közé sorolható a kacsalábon forgó kastély, a túlvilági utazások motívuma, a túlvilágra vezető híd, az égig érő fa, az üveghegy, a „hetedhét határ”, a létra,  vagy éppen a szivárvány. A beavatást ebben az esetben az út megtétele jelenti, ahogy a mesehős a káoszból a rendbe, a sötétből a fénybe jut. 

A Noé-történetet is olvashatjuk úgy, mint egy beavatást. A réginek el kell pusztulnia, abból vajmi keveset tud átmenteni a hős. Újra kell kezdenie, miközben átmegy a káoszon, és felépül az új rend.

Ezen a ponton azonban váratlan fordulatot vesz a történet. Noéról azt olvassuk, hogy ő „elkezdte a földet művelni, és szőlőt ültetett” (9,20). Aki eddig az égre nézett, az most a földet túrja. Ez persze egyáltalán nem baj, sőt: felfogható akár az „ora et labora” szép példájának is. Aki eddig a szivárványos ég alatti oltáron áldozott, az most munkához lát. Munkásoverallra cseréli a liturgikus öltözetet. A baj tehát korántsem a munkavégzésben rejlik, hanem abban, hogy Noé „bort ivott, és megrészegedetett” (9,21). Sőt: részegségében meztelenre vetkőzött a sátrában. Ez már valóban olyan fordulat, amire joggal mondhatjuk: ég és föld… Botrány. Aki a történet elején igaz és fedhetetlen emberként jelent meg, az most részeg disznóként fetreng. Szégyenteljes helyzetben van. Szétfoszlottak a szivárvány színei. Vagy még inkább: megjelent a nyíl abban a bizonyos íjban, és földre terítette Noét. Ő, aki a szivárványos ég embere volt, a sáros földön találja magát. Az előbb már utaltam rá: az özönvíz utáni állapot tovább tart, mint maga a z özönvíz! A víznél is nagyobb veszedelmet rejt a sár, az iszap és a mocsok… A szivárványt a víz és a fény együtthatása hozza létre. A történetnek ezen a pontján a szivárvány eltűnik, és helyette marad a föld és a sötétség.

Noé egyik fia, Hám, szent haraggal szemléli ezt a jelenetet. Meglátja apja szemérmét, és nem tudja türtőztetni magát. Elmondja ezt testvéreinek. Világgá kürtöli a szégyent. Sém és Jáfet azonban „fogták a ruháját, a vállukra terítették, s háttal bemenve, betakarták apjuk szemérmét, de elfordították arcukat, és így nem látták apjuk szemérmét” (9,23).

Megbotránkozhatunk a földön fetrengő Noén. Az jellemző rá, amiről majd Ezékiel ír: „meztelenre vetkőztél és mutogattad szemérmedet…” (Ez 16,36), ugyanakkor őrá is érvényes, amit a vigasztaló Isten ott így mond: „Rád terítettem ruhám szárnyát, és betakartam meztelen testedet” (Ez 16,8)

Kelet-Közép-Európából érkezvén lehet némi fogalmam arról, mit jelent az előttünk járt nemzedékek tagjainak ez a mezítelensége. Az úgynevezett múltfeltárás során – amelyben Magyarországon élen jár az evangélikus egyház – sok csúfságot láthatunk. Ám bármilyen fájdalmas is, meg kell ismernünk a diktatúrák még mindig homályos korszakait, benne emberek küszködését és hitét, helytállását és bukását. Talán érthető a csalódásunk és a megbotránkozásunk is. Hám magatartásából azonban nem fakad áldás. A két másik fiú gesztusára van szükség, vagyis arra, ahogy Sém és Jáfet hátal megy be a sátorba, és betakarják apjuk szemérmét. Hadd idézzem ebben az összefüggésben egy romániai magyar író, Szilágyi Domokos versét. A címe: Takarjátok a nagypapát. 

„…a hetesbe nyitván, látá nagyapát, ki meztelen vala;

Talán melege volt,

Talán tisztába akarták tenni, mint a csecsemőt;

Talán csak nem bírta magára húzni a takarót béna kezével;

És benyitván […] visszariadott az ő nagyatyjának mezítelenségétől,

És rohant rohanvást a folyosóra, s kiáltva kiáltott:

-         Kedves nővér, takarja be nagyapát!

-         Takarja be maga!

-         Nővér, drága, takarja be nagyapát!

-         Na és? Magának is hozzá kell egyszer szoknia.

-         Bácsi kérem, takarja be nagyapát!

-         Menjen, leánka, anélkül maga sem volna a világon!

És rohan a folyosón és könyörög, hogy takarják be nagyapát,

És rohanunk és könyörgünk, hogy takarják le nagyapát,

Takarják le nagyapát,

Mert nagyapa már a sáros úton ballag,

Mer nagyapa már túl sokat tud a jövőről,

Mert nagyapát le kell takarni,

LE KELL TAKARNI.”       

Térjünk vissza a magunk nagypapájára, Noéra. A fent említett mítoszokhoz képest egy egészen új motívumra találunk, amikor a hőst a megalázó mezítelenségében látjuk a sátorban.  Kiderül róla, hogy ő nagyon is ember marad. Léte: ég és föld. Simul iustus et peccator. A szivárványról a földre zuhan. A kegyelem és a megbocsátás palástja azonban betakarja őt. Ezért kívántam hangsúlyozni Noé sorsának ezt a bizonyos 4. fázisát. Az első háromban ő fedhetetlen és kiváló férfiúként áll előttünk. Aki valóságos sztár lehet az emberiség hajnalának reality showjában. A nagy túlélő. Tőlem valahogy mégis távol áll ez a sikerember, ez a celeb, ez a Superman. Ám amikor a porban fetrengve látom, akkor érzem, hogy ő az én ősapám. Akinek szemérmét be kell takarnunk, de aki bűneivel együtt lehetett hús-vér ember. Kegyelemre szoruló földi lény.  

Ezért, mindennek ellenére, áldás hordozója lehet Noé. Érvényes lesz rá az, amit Esterházy Péter – más összefüggésben – ír:

„Tényleg áldás a gyermek: a földről beszél, mely nehéz, s ahonnét vétettünk; és az égről beszél, amely az ígéret földje.”

Noéban a nagy ellentétek találkoznak. Sorsa: ég és föld. 

Ezért joggal, mégiscsak joggal mondta róla apja, Lámek: „Ő vigasztal meg bennünket kezünk fáradságos munkájában a termőföldön, amelyet megátkozott az ÚR” (5,29).