D. Keveházi László: Holocaust napja – Sztehlo Gábor emlékévében

De ma nem egyszerűen róluk, pusztításukról szólunk. Szeretnénk bemutatni evangélikus egyházi iskoláinkban valakit, aki, amit tudott, mindent megtett „tűzből való kimentésükre.” Ez az esztendő egyházunkban Sztehlo Gábor emlékév, mert ő az az evangélikus lelkész, akiről ezen az órán néhány rövid szóban érdemes emlékezni éppen a holocausttal kapcsolatban. 

Ősi családból származott, első őse, akiről tudunk1698-ban felvidéki evangélikus lelkész volt. Az édesapja ügyvéd, majd bíró volt, édesanyja az akkor híres Haggenmacher sörgyárosnak leánya, Márta volt. A házasságból hat gyermek született, Gábor a harmadik volt. Idén éppen 100 éve született, 1909. szeptember 25-én. Több iskolában is járt, ez is érdekes, volt katolikus, református és evangélikus iskola tanulója is, talán így lett ökumenikus, mindenki felé nyitott.  16 éves volt, amikor elhatározta, hogy lelkész szeretne lenni. El is végezte a teológiai tanulmányait, s közben, mivel a teológus otthonban egy finn diák volt szobatársa, érdeklődni kezdett Finnország után, meg is tanulta a nyelvet és ösztöndíjat kapott finnországi tanulmányai folytatására. Ott két hatás érte, az egyik egy lelki ébredés, a másik felébredt érdeklődése a finn népfőiskolák felé. 

1937-ben avatták lelkésszé, több helyen volt segédlelkész. A hatvani gyülekezet temploma építését is ő vezette le, majd Nagytarcsára kerülve itt meg a lelkészlakást építette fel. Amíg nem abban lakott, hanem a falu másik végén, minden reggel Luther-kabátban indult a minden reggeli istentiszteletre, s ahogy ment, csatlakozott hozzá a falu népe is, így érték el a templomot. Gyülekezetében is lelki ébredés támadt. Ezekben az években egy nagy finn csoport tolmácsa volt, és azokkal beszélgetve megszületett az elhatározás: Nagytarcsán a paraszt-ifjak számára népfőiskolát szervez. .Három házat építettek finn adományokból és mások segítségével. Tantárgyaik a magyar körből történelem és irodalmi ismertetés, a mezőgazdasági körből az okos gazdálkodás, és a hittan körből Isten világának megismerése voltak. Aztán az állam beszüntette ezeket az iskolákat. 

Sztehlo Gábor Budapestre került, az ifjúsági munka szervezése lett első feladata, de kórházlelkész is volt, és a püspöki hivatalban is segítenie kellett. Egy alkalommal dr. Raffay Sándor püspöke hívatta, és elmondta neki, hogy a református egyháznak van egy szervezete, a  keresztyénné lett zsidó gyermekek megmentésére, mert akkor már kezdték összegyűjteni a zsidókat. Jó Pásztor volt a szervezet „fedőneve”. A püspök ideküldte őt, hogy képviselje egyházunkat és tegye meg, amit tud és kell. Később jelentkezett nála egy titokzatos svájci úr is, von Born, a svájci Vöröskereszt embere, aki elmondta, hogy a zsidókat nemcsak összegyűjtik, hanem el is viszik „munka”- illetve haláltáborokba. Ez volt Sztehlo Gábor életének nagy fordulata.. 

Feladata az lett, hogy szerezzen a háborúban megürült villákat, lakásokat, helyeket és oda gyűjtse, rejtse a zsidó gyermekeket. Volt olyan, aki maga menekült hozzá, mert munkájának híre ment, volt, akit szülei vittek még idejében oda, volt olyan is, akit utcán találtak kosárban, egy cédulával:”Zsuzsi a neve” írással. De többször előfordult, hogy a Vöröskereszt menlevelével, védelmével gépkocsival, és egy társával maga ment a Gettóba, hogy akit lehet, rejtve, a kocsi aljában, pokróccal letakarva kimentsen. Természetesen a nyilasok is megtudták működését, elvitték őt is egyik központjukba, és halálra fenyegették. Ő azonban nem adta fel. A végén 32 villában, lakásban volt ilyen rejtett otthon, ehhez persze önfeláldozó nevelők, vezetők is kellettek. Egyik otthonuk a fasori gimnáziumban volt, ahol egy hátsó ablak arra volt előkészítve, hogy ha jönnek a nyilasok razziázni, akkor ott meneküljenek ki. Ilyen módon, mintegy 1500 zsidó gyermeket gyűjtött össze, ezeket élelmezte svájci és más segítséggel, erősítette nevelő-társaival. S közben maga is állandó életveszélyben volt családjával, feleségével és két kis gyermekével. Sok izgalom után így jött el a nap, amikor megérkeztek a szovjet katonák Budapestre. Ekkor történt, hogy mivel egy orosz katona nem tudta kikről van szó, ráfogta géppuskáját egy mentett gyermekére. Sztehlo Gábor a gyermek elé ugrott, kitárta kezét és kiáltotta: „csak rajtam keresztül.” Az orosz csodálkozva leengedte fegyverét, de történhetett volna másképpen is. 

A háborúnak vége lett, Gábor bácsi mintegy 1500 gyermeket és 500 felnőttet mentett meg. De mi legyen azokkal, akik árván maradtak? És mi legyen azokkal, akik ezután mentek hozzá, mert szüleiket most meg a kommunista hatalom üldözte. 

Itt kell egy személyes emlékemet elmondanom. Katonatiszt akartam lenni, iskolánkat kivitték nyugatra és hadifogságba kerültünk. Hazajöttem úgy, hogy édesapám háborús bűnösként börtönben volt, édesanyám pedig egy szeretetotthon konyhájában dolgozott, lakásunk nem volt. Maradt egyetlen útként Sztehlo Gábor és intézete. Gábor bácsi és a fiúk is szívesen fogadtak. És akkor a sokféle gyermek álmodozni kezdett. Volt egy Szőke Balázs tanár urunk, aki elmondta egy este, hogy egy amerikai film mintájára („Fiúk városa”) alapítsunk Ifjúsági Államot. Így született meg itt a „Gaudiopolis” az „Örömváros” a szomorú világban. Választottunk minisztertanácsot, polgármestereket, bírókat is, megfogalmaztuk alkotmányunkat is. E sorok írója lett az első „miniszterelnök”. Gábor bácsi csak ösztönzött minket, de soha nem szólt dolgainkba. Semmit nem erőltetett. Minden vasárnap tartott istentisztelet, de nem volt kötelező. Ennek ellenére mindenki ott volt. Valami egészen fantasztikus módon tudott a gyermekek és „vallástalanok” nyelvén is beszélni. Boldog korszak volt ez, ma is élünk még „Sztehlo gyermekek”, akik rendszeresen találkoznak és igyekeznek úgy élni, ahogy ott tanulták. Iskolát is alapítottunk, nagyszerű tanáraink voltak, iskolánk „munkaiskola” is volt, mert volt mindenféle műhely is volt, ahol délutánonként gyakorolhatta mindenki, amihez kedve volt. Esténként pedig Gábor bácsi nagyszerű előadókat hívott meg, hallgattuk őket, olykor vitáztunk is velük. 

Sajnos az állam ezt az intézetet is államosította 1950-ben, Gábor bácsinak felajánlották, hogy maradjon igazgató, de ő nem vállalta, tudta, hogy azt a munkát, amit elkezdett, nem folytathatja. 41 évesen „segédlelkész” lett újra több gyülekezetben Pesten. De ebben az időben történt, hogy bizonyos „nem kívánatos elemeket” kitelepítettek Budapestről, más nagy városokból is tanyákra, volt, akit pl. kutyaólba kényszerítettek lakni egy darabig. Gábor bácsi ezt sem tűrhette, „elemében volt” újra, szerzett egy oldalkocsis motort, és járta a vidéket, vitte az élelmiszert és vigasztalást a kitelepítetteknek, pedig megfenyegették, hogy „közéjük kerülhet”. 

Aztán ő lett az evangélikus egyház szeretetmunkájának első szervezője. Otthonokat szervezett időseknek, beteg, szellemi és testi fogyatékos gyermekeknek. Ezeket vidéken és Pesten „összefogta” egyetlen szervezetbe tömörítette. Így lett Sztehlo Gábor a diakóniai (szeretetmunka) mai szervezetének megalapítója.

Felesége és gyermekei 1956-ban Svájcba költöztek. Ő sokáig maradt, úgy érezte, nem mehet. Aztán 1961-ben nagy nehezen kapott látogató útlevelet, azért ilyet és azért nehezen, mert haza akart jönni. Addigra gyermekei felnőttek, feleségével úgy tervezték, hogy visszajönnek. De közben hátsófali szívinfarktust kapott, izgalmas, életveszélyes munkája „gyümölcseként”.. Nem jöhetett haza, amíg meggyógyult, lejárt az útlevele. .Svájci lelkész lett. 1974 májusában kiment levegőzni, és a postással találkozni, aki délelőtt átadta neki a Magyarországról is érkező leveleket. Délután a postás még mindig a padon ülve találta – holtan. 

Ez volt Sztehlo Gábor élete és szolgálata. Izrael államától megkapta az egyik legnagyobb, a „Yad Vashem” (igaz emberek) kitüntetést. Nobel békedíjra is felterjesztették, de azt nem kapta meg. De mi hálásan emlékezünk rá.

Biztos ismerős a Bibliából a jó pásztor példázata. Sztehlo Gábort Jézus Krisztus, a jó pásztor állította szolgálatába, így lett maga is a Jó Pásztor pásztora, aki mindig az elesettek után ment, mindig a bajban levőket mentette. A mai emlékezés segítsen minket is, nemcsak megmentetteké, hanem mentő emberekké, mert a világnak „jó pásztorokra” van szüksége.

Sztehlo kiállítás: http://www.evangelikus.hu/Members/bollazsu/sztehlo-kiallitas-a-muzeumban

Sztehlo konferencia: http://www.evangelikus.hu/Members/bollazsu/konferencia-sztehlo-gabor-emlekere