Cserháti Márta: Tisztaság és elengedés

Annak a kétféle irányultságnak, amelyekről az alábbiakban szó lesz, egyaránt van biblikus alapja. Sok textus közül választhatnak, akik az egyik, és azok is, akik a másik mellett teszik le voksukat.

Az Ószövetségben a két világlátás különbségét markánsan mutatja Jónás könyvének és Ezsdrás könyvének feszültsége. Én továbbmennék: már maga a Tóra (Mózes 5 könyve) magában foglalja ezt a feszültséget. Mások nyomán ezt talán a tisztaság-központú és az adósság-elengedés-központú szemléletnek nevezném. 

Köztudomású, hogy az Ószövetség (különösen is Mózes 3. könyve) mekkora fontosságot tulajdonít a tisztaság kérdésének, s hogyan válik ez Izrael Isten-kapcsolatának meghatározó elemévé: „Legyetek előttem szentek, mert én, az Úr szent vagyok, és elkülönítettelek benneteket a népektől..”(3Móz 20,21). Számos szöveg tanúskodik arról, milyen elővigyázatosnak kellett lenni, esetleges tisztátalanság esetén, milyen intézkedéseket kellett tenni ahhoz, hogy Isten jelenlétét az izraeliták táborában biztosítani lehessen. Miért? Mert a tisztátalanság kívülről támad, meg kell erősíteni a határvonalakat, folyamatosan vigyázni, és védekezni kell. 

Az adósság-elengedés alapszövege (például) 5Móz 15, 4-5: „Ne legyen közöttetek szegény, hiszen gazdagon megáld téged az Úr azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened örökségül ad neked, hogy birtokba vedd.”

Az elengedés esztendeje azt a célt szolgálta, hogy a visszafizethetetlen mennyiségű adósságot (mindegy, hogy a saját, vagy mások hibájából) felhalmozott, és esetleg rabszolgává lett felebarát, megint tiszta lappal indulhasson. Az Úr áldásának feltétele az áldás feltétel (adósság-visszafizetés) nélküli továbbadása. Így jön létre egy belülről kifelé haladó erőáramlás, amelyben, ha valamire vigyáznom kell, az „csak” az, hogy én ne legyek gátja Isten szándékának, amely rajtam kívül mindenki mást is ugyanolyan jogosan megillet. (Lásd a gonosz szolga példázatát!). Hol van a határ? Nem tudom, nekem csak arra kell vigyáznom, hogy ne én legyek a határ. 

Mi a különbség a kétféle irányultság között? Mivel mindkettőt képviselik bibliai szövegek, rajtam áll, hogy a tisztaság szemüvegén, vagy az adósság-elengedés szemüvegén keresztül olvasom a szövegeket. 

Mi volt a helyzet Jézus idejében? Számos utalást találunk az evangéliumokban az adósság-elengedésre, azzal a különbséggel, hogy Jézus már nem szombatévi különleges alkalomnak, hanem naponta szükséges mozdulatnak tartja ezt az elengedést. A Miatyánk szövegében a „bocsásd meg vétkeinket…” kérés eredetileg „engedd el adósságunkat, mint ahogy mi is elengedjük..” 

Jézussal szemben ellenfeleinek egyik fő vádpontja az volt, hogy együtt evett a „bűnösökkel és a paráznákkal”. Az együtt evés a tisztaság szempontjából az egyik legveszélyeztetettebb terep: az asztaltárs tisztátalansága automatikusan megfertőzi a vele együtt evőt.

A sokat emlegetett „bűnösök” kategóriája egyszerre volt vallásos, és társadalmi skatulya. Ha valaki például adósságai, vagy szegénysége miatt nem tudott templomadót fizetni, eleve, és permanensen tisztátalanná vált, hiszen nem tudott részt venni a tisztátalanságot eltörlő templomi szertartásokban. 

Gyönyörűen mutatja ezt a helyzetet, és annak megoldását a béna meggyógyításának története Márk 2, 1-12-ben. A történet furcsasága, hogy az ötödik versben, amikor a hallgatóság a gyógyítás szavát várná, Jézus azzal fordul a bűnöshöz, hogy bűnei megbocsáttattak (azaz adóssága elengedtetett), a szenvedő szerkezet természetesen Isten bocsánatára utal. Mi köze van a gyógyulásnak a bűnbocsánathoz? Az írástudók ebből teológiai vitát próbálnak csinálni, és istenkáromlással vádolják Jézust. Természetesen ők is tudják, hogy csak Isten képes a bűnöket megbocsátani, de tudják azt is, hogy ennek egy módja van: el kell menni a templomba, elégtételt kell adni a bűnökért, és ily módon megtisztulva, majd helyre lehet állítani a kapcsolatot Istennel. 

Csakhogy éppen ez az, amit a béna, mert béna, nem tud megtenni. Olyan akadály tornyosul elé, amely elzárja az isteni jelenléttől. De mihelyt rádöbben, hogy az adósságát már elengedték, az a bénultság is megszűnik, ami fizikailag akadályozta: meggyógyul. (Hogy ez milyen csoda olyan kultúrában, ahol a fizikai betegséget Isten büntetésének tekintették, tehát mellé még bűntudat, és öngyűlölet is járult, nem szorul magyarázatra.)

Az írástudók döbbenetükben még megpróbálják megszégyeníteni Jézust azzal, hogy egymás között sugdolóznak róla (vele nem kell szóba állni, nincs a palettán), ő azonban a saját kérdésével (mi könnyebb?), elutasítja a negligálást, és szembesíti őket azzal, hogy az ő kérdésére nem tudnak jól válaszolni. Ahogy az ilyen vitatörténetekben szokás, a sokaság mondja ki az ítéletet: dicsőítik Istent. 

Jézus Máté 5, 44-48-ban egészen konkrét és explicit módon egymás mellé helyezi a kétféle irányultságot, s az is világossá teszi, melyiknek a szemüvegén át olvasandó a másik: „Szeressétek ellenségeteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy legyetek mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak….Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes.” 

Két adószedő a templomban (Lk. 18,10-14a) 

A példázatban szereplő két ember valószínűleg a délutáni engesztelő áldozat-bemutatásakor megy a templomba imádkozni; többnyire ekkor volt jelen nagyobb gyülekezet. Galileában és Júdeában a templomadók megfizetése volt az egyik módja annak, hogy az emberek elismerjék, Istennel szembeni adósságukat, aki kihozta őket az egyiptomi szolgaságból, és ajándékba adta nekik a földet. Minden termény két tizedét kellett felajánlani. Az egyik tized a templomi személyzet megélhetését biztosította, a második tizedet pedig a zarándoklatok alkalmával Jeruzsálemben kellett elkölteni. 

Jézus idejében Palesztina lakosai óriási adóterheket viseltek. A rómaiak vagy a gyarmati bürokráciájuk, vagy a kliens-fejedelmek (pl. Heródes Antipás) révén szedték be a földadót és a fejadót. Ezen kívül rengeteg közvetett adó (vám stb.) létezett. Mivel az adókat a társadalmi elit és ügynökei szedték be, ezek jórészt láthatatlanok maradtak, bár így is nehezteltek rájuk. Ezzel szemben a vámszedők, akik ténylegesen ott ültek a vámnál, láthatóak, és ezért konkrétan gyűlölhetőek voltak. 

A templomadók hasonlóan magasak voltak. A Tóra tizenkét-féle adónemet írt elő, ehhez jöttek még a papság által igényelt külön adók. A két adózási forma kombinációja az elszegényedett parasztságra elviselhetetlen terhet rótt. Mivel a római adózás teljesítését katonai erő biztosította, a szegényebb rétegek (a föld népe: am ha-aarec) csak a templomadó befizetését tudták elkerülni. Ez viszont társadalmi megbélyegzéssel, és a szentséghez való hozzáférés megtagadásával járt. Az írástudók (a templomi papság által alkalmazott értelmiség) az adóelkerülést, a Tórához való hűtlenségként definiálta. 

A példázatbeli farizeus ennek a rétegnek a tagja: nemcsak a tizedek beszedésében vesz részt, hanem, amint imája is mutatja, a tizedek befizetését teszi meg a rituális tisztaság fő feltételéül. Ezzel a farizeusok a Tóra adósság-szempontú rendelkezéseit tisztaság-szempontúakká változtatják. A tisztasági szabályok fő célja mindent a helyére tenni és ott is tartani, ezzel elkerülve a tisztátalanság fertőzését. Ide tartoztak az étkezési előírások és a házasodási szabályok (ki kivel házasodhat) is. A fő figyelem a határokra összpontosult. 

Az adósság-szemlélet kiindulópontja ezzel szemben a kiterjesztés elve. Mivel a föld Isten ajándéka, ennek az "adósságnak" a törlesztési módja a továbbadás (pl. 5Móz 26,12: a tizedet minden harmadik évben el kell osztani a nincstelenek között; betakarítás után a termés egy részét a szántóföldön hagyni, hogy tallózhassanak belőle stb.). Az Istennel szemben érzett hála motiválja még az áldozatbemutatást és az Isten jóságát ünneplő ünnepnapokat. 

Ha a tisztaság szemüvegét választjuk, a templomadó be nem fizetése tisztátalanná tesz, és egyben örökös adóssá, hiszen az illető kizáratik az elengedés szertartásaiból. Ha az adósság szemüvegét választanánk, akkor az emberek kettős adóterhe, amit tehát a templomnak, és a rómaiaknak kell fizetni, a kiterjesztés elvének kudarcaként jelenne meg.

A rómaiaknak járó adó mérséklése ugyanis nem lehetséges, ezért a templomi papság a kiterjesztés, illetve a továbbadás elvének jegyében azzal segíthetne, ha mérsékelné a neki járó adót. Ezzel levenné a felelősség terhét azokról, akik nem tudnak fizetni. 

A példázatbeli farizeus a tisztaság, a vámszedő az adósság elvét képviseli. 

Mindketten a tömegtől távol állnak. Az engesztelő áldozat bemutatásakor a tisztátalanoknak a keleti kapunál kellett állniuk. A farizeus távolságtartása a tisztátalanság elkerülését szolgálja (nem tudhatta, van-e a tömegben tisztátalan).

Magában áll vagy magában, azaz csendben imádkozik? Az előbbi a valószínű, egyébként a konfrontáció nem lenne nyilvánvaló. Imájában nem a bűnöket ítéli el, hanem a bűnösöket: ezért említi külön a vámszedőt, nyilvánosan megszégyenítve őt. Külön kitér arra, hogy minden tulajdonából tizedet ad, tehát a piacon elvileg már megtizedelt áruból is, a biztonság kedvéért. 

A vámszedő tisztátalansága egyrészt az elnyomó rómaiak kiszolgálásából, az elterjedt csalásokból, másrészt abból fakadt, hogy ha akarta volna, sem tudta volna csalásait a törvény által előírt módon (teljes kárpótlás plusz egyötödrész) jóvátenni, mivel túl sok emberrel volt dolga. Mivel a ranglétra legalján foglalt helyet (ellentétben pl. Zákeussal, aki fővámszedő volt), könnyű célpontot jelentett a farizeusi kritika számára.

Testtartása (a mellverés a mély gyász és bűnbánat kifejezése) önmagáért beszél, imája rövid. Bűneit nem kell felsorolnia, ezt a farizeus már megtette helyette. Imájában arra kéri Istent, hogy az éppen bemutatott áldozat engesztelő hatása rá is kiterjedjen. 

Mintha tárgyaláson lennénk, ahol a farizeus a vádló, a vámszedő a vádlott, és Jézus a bíró, aki kihirdeti az ítéletet: a jóvátételre képtelen vámszedő mégis "megigazulva" (felmentve) távozott. 

A farizeus imája a megbélyegzésen (a deviáns kijelölésén) kívül arra jó, hogy elfedje a valódi helyzetet: mindketten adószedők, az egyik a templom, a másik a rómaiak javára.

Azért (is) kell a vámszedőt erkölcsileg megsemmisíteni, mert a rómaiak kiszolgálásával fenyegeti a templomi papság és írástudóik érdekeit. 

A vámszedőnek megszégyenítve, csendben el kellene kullognia, ehelyett éppen, hogy rátalál a saját hangjára, és hangos imájával egyenesen Istenhez fordul. Azzal, hogy Jézus megigazultnak jelenti ki, egyben kihívást intéz az Isten-kapcsolat hivatalos csatornája, a templom ellen. Ha a vámszedő imájában megkerülheti a hivatalos csatornákat, és ezt Isten elfogadja tőle, akkor hol a határ? És mi lesz a templomi papsággal és írástudóikkal, akik azt képviselik, hogy ez lehetetlen? 

Ez a helyzet azt is megvilágítja, miért éppen a vámszedők és bűnösök barátjának bélyegzik meg Jézust számos helyen, és elítélésében miért fog össze a jeruzsálemi vallási elit a római hatósággal. 

Tisztátalan érintés (Lk. 10, 25-37) 

Jézus az írástudó kérdésére (Ki az én felebarátom?") mondja el válaszul az irgalmas

samaritánus példázatát. A kérdés tipikus "Hol a határ?" - kérdés. A 3Móz 19,18 "Ne légy bosszúálló, se haragtartó a népedhez tartozókkal szemben. Szeresd felebarátodat, mint magadat!" korabeli általánosan elfogadott értelmezése szerint a felebarát szeretetének parancsa a saját etnikumon belüliekre vonatkozott. 

Jézus válaszul elmondott történetében fontos megfigyelni, hogy a megtámadottat "egy ember"-nek nevezi, etnikai meghatározás nélkül. A Jeruzsálem és Jerikó közötti forgalmas úton nemcsak izraeliták utaztak. Ugyanakkor az embert a rablók levetkőztették. Ez egyrészt azt jelenti, hogy ruházata alapján nem lehetett csoport-hovatartozását megállapítani. Másrészt, ami még lényegesebb, meztelensége lehetővé tette annak megállapítását, hogy körül van-e metélve vagy sem. Ha nem, akkor görög vagy római, s mint ilyen, biztosan nem felebarát. Ha igen, akkor vagy izraelita, vagy samaritánus, vagy valamilyen más, a körülmetélést gyakorló sémita csoporthoz tartozik. 

Az első arra járó, akinek ezzel kapcsolatban döntést kellett hoznia, a pap. Ha az ember nincs körülmetélve, nincs vele szemben kötelessége, ha igen, akkor sem biztos, hogy a néphez tartozik. A pap döntését megkönnyítette, hogy a 3Móz 19, 18-on kívül még egy törvényt figyelembe kellett vennie, a 3Móz 21,1-4-et, amely a papoknak tiltotta a halott megérintését, még ha a saját népből való volt is. A pap nem tudhatta biztosan, hogy a földön fekvő ember nem halott-e: a szövegből, "félholtan otthagyva elmentek", következhet, hogy eszméletlen volt. A két törvény a pap számára csak akkor kerül konfliktusba, ha a sebesült izraelita. Ebben az esetben egy bonyolult és költséges szertartással megtisztulhatott volna, ha visszatér Jeruzsálembe. Ez, bár időbe és pénzbe került volna, nem lehetett teljesen kizáró ok. 

A második arra járónak, a lévitának, nagyjából hasonló dilemmát kellett végiggondolnia, azzal a különbséggel, hogy őt nem kötötte a 3Móz 21, 1-4 papokra vonatkozó tisztasági szabálya, tehát még kevésbé menthető a segítségnyújtás elmulasztása. 

A példázat hallgatósága számára természetesnek tűnhetett, hogy a harmadik utas izraelita közember lesz. Talán sokan örömmel is hallottak volna egy ilyen történetet, amelyben a hivatalosok helyett egy egyszerű ember segít, értékelték volna az elbeszélés "antiklerikális" élét. 

Jézus azonban világossá teszi, hogy már nem a csoporton belüli törvény-értelmezés a kérdés. A samaritánus gyűlölt idegen (elképzelhetjük, hogy a sebesült, ha eszméleténél van, visszariadt volna egy samaritánus érintésétől). Mivel az ő népe számára is a Tóra a Szentírás, elvileg ő is méricskélhetett volna ugyanazon az alapon, amelyen az előző kettő. Számára azonban az egyetlen, azonnali reakció a segítés mozdulata: "megszánta" (a görögben kb. "megindult rajta": a belső felindulás kifejezése). 

Az írástudónak rá kell döbbennie, hogy ez a fordulat eljelentékteleníti az ő eredeti kérdésfeltevését. Ráadásul a beszélgetés végén Jézus nem azt a kérdést teszi fel neki, amit vár, és amire már önmagában is nehéz lehetett volna válaszolnia: "Helyesen járt-e el a törvény szerint a pap és a lévita, amikor nem segített?"

Jézus kérdése ezzel szemben az, hogy "e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek?" Vagyis a "felebarát" itt nem a szeretetünk passzív célpontja, hanem az, aki aktív cselekvője az irgalmasságnak. Ezzel az egész kategorizálási kísérlet értelmét vesztette. 

Az írástudó annyira megsemmisül, hogy válaszában (10, 36) sem képes kiejteni a samaritánus szót: "az, aki irgalmas volt hozzá". Jézus így bocsátja el: "Menj el, és te is hasonlóképpen cselekedj" (10,37). Vagyis akkor vagy felebarát, ha ugyanúgy elfelejted a csoport-hovatartozást egy bajbajutott láttán, mint a samaritánus. Ezzel Jézus felülírja a tisztasági szabály egyszerű értelmezését, csakúgy mint máshol is: "nincs semmi, ami kívülről jutva az emberbe tisztátalanná tehetné őt; hanem ami kijön az emberből, az teszi tisztátalanná" (Mk. 7,15). 

Jó hír idősebb testvéreknek (Lk. 15, 11-32) 

A tékozló fiú példázata egyedülálló abból a szempontból, hogy egyetlen szereplő problémáján keresztül ajánlja fel a választást a tisztaság-szempontú, és az adósság-elengedés szempontú világlátás között. Ily módon lehetőséget kapunk arra, hogy a számunkra kevésbé szimpatikus megoldást ne másokra vetítsük ki, hanem saját megoldandó életfeladatunkként éljük át. 

A példázat igazán drámai alakja az otthon maradt testvér. A kisebbik fiú problémája viszonylag egyszerű: szabad akart lenni, nem tudott jól élni a szabadságával, és ezt belátva visszatér abba a gyermeki állapotba, ami megadja neki az újrakezdés lehetőségét. Neki mindössze arra volt szüksége, hogy az apja újra befogadja, visszahelyezze korábbi védett pozíciójába, biztosítsa változatlan szeretetéről. Ha élni akart, nem volt más választása, mint visszatérni. 

Az idősebb testvérnek ennél jóval nehezebb volt a dolga. Ha élni akart, át kellett értékelnie mindazt, amit addigi életében jónak tartott. Rá kellett jönnie, hogy az a belső térkép, aminek alapján addig eligazodott a világban, már nem segíti, hanem akadályozza abban, hogy lássa a valóságot. 

Az első sokk akkor éri, amikor a mezőről hazajőve meghallja a zene és a tánc hangjait, és a szolgától értesül arról, hogy mi történt a távollétében. Fontos látnunk, hogy a haragja jogos: mivel a fiatalabb fiú már (idő előtt) megkapta a ráeső részt, minden további „pazarlás” az ő örökségét apasztja. A hibát ott követi el, hogy nem egyenesen az apjához fordul jogos haragjával, hanem kint duzzog az ajtó előtt. Nem fiúként viselkedik, hanem béresként, akinek nincs közvetlen bejárása a gazdához. 

Az apja azonban tudja, hogy mit érez, és ahogyan a kisebbik fia esetében is ő tette meg az első lépést, a nagyobbik felé is neki kell lépnie, mert ő mostani állapotában erre képtelen. Azt is tudja, hogy a gyógyuláshoz ennek a fiúnak szüksége van arra, hogy elmondja, miért haragszik. A fiatalabb fiú előre kigondolt bűnbánó beszédére az apa nem válaszol, nem bonyolódik vele beszélgetésbe az ő bűnösségéről, hanem azonnal ünnepséget rendez számára, az idősebbtől viszont elfogadja, az öccsét vádló szavakat. Miért? Mert a fiúnak igaza van: ő a jogos örökös, ahhoz, hogy a lakoma öröme felhőtlen lehessen, szükség van arra, hogy szívből oda tudja adni a magáéból azt, ami a lakomához szükséges. Bele kell egyeznie abba, ami történik. 

Az apa ezért, miután szó nélkül végighallgatta a vádbeszédet, kimondja azt az egyetlen mondatot, ami a fiát valóban meggyógyíthatja: „Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tiéd.” És ez a mondat azért lehet gyógyító, mert igaz. Az egész megmaradt örökség az idősebb fiúé. Ezzel övé a tisztesség és a lehetőség, hogy az elengedés szellemében és a bőség tudatában továbbadjon belőle a testvérének. Ha itt valaki igazán nagy vagyon leendő birtokosa, ha valaki elsőszülött fiúként igazán otthon van az apja házában, az ő.

A példázat tulajdonképpen nem fejeződik be. Nem tudjuk, megértette-e az idősebb testvér, hogy miről van szó. Ha igen, be fog menni, és teljessé válik az öröm. Ha nem, marad minden a régiben: ahogyan korábban öccse, ő is a lehetőségei alatt fog élni. Nem véletlen ez a befejezetlenség. Ha Jézus lezárná a példázatot, a hallgató, vagy olvasó megint csak választhatna a két magatartásmód között, eldönthetné, farizeus-e vagy vámszedő, idősebb testvér-e ő, vagy inkább a fiatalabb. A hallgató vagy az olvasó, ha választ, az üresen maradt helyre beállíthatja „felebarátját”. Ebben a nyitottságában azonban a példázat nem engedi meg, hogy a nekünk nem tetsző megoldást kivetítsük valaki másra. Mi állunk az ajtóban.