Az evangélikus egyház és 1956

Az előzmények

A Magyarországi Evangélikus Egyház történetében is jelentős cezúrát jelentett 1945, a II. világháború befejezése. Túl azon, hogy a szovjet megszállás sokakban jelentős félelmet okozott és a koalíciós idők számottevő bizonytalansággal jártak együtt, bizonyos szervezeti és személyi változások is meghatározták az akkor a magyar lakosság mintegy 5 %-át kitevő evangélikusság életét. A határok ismételt megváltoztatásával – főleg Észak-Erdély, valamint a Felvidék és Kárpátalja másodszori elveszítésével – számos evangélikus gyülekezet leszakadt az anyaegyházról. Csak példaként említjük, hogy a Nyíregyháza központú Tiszai egyházkerület területének mintegy ¾-ét elveszítette. Akadt olyan lelkész – Józsa Márton Munkácson – akinek egyházközsége és annak szórványai hirtelen négy ország területére, Magyarországra, Romániára, Csehszlovákiára és a Szovjetunióra estek... Hamarosan a német lakosság nagyarányú kitelepítése tizedelte meg az evangélikusság sorait, majd pedig a szlovák lakosságcsere keretében módosult hazánk etnikai és vallási térképe. A személyi változások egy része volt csak önkéntes. Így a Budapest központú Bányai egyházkerület éléről nyugalomba vonult Raffay Sándor püspököt Ordass Lajos addigi kelenföldi lelkészt választották vezetőjüknek a gyülekezetek. (Említésre méltó, hogy a bácskai származású lelkész 1944 márciusában, Magyarország német megszállása elleni tiltakozásul változtatta meg „Wolf” családi nevét Ordassra.) Változások érlelődtek egy másik egyházkerület élén is. Túróczy Zoltánt, a Tiszai egyházkerület püspökét ugyanis 1945-ben letartóztatták, és hazaárulás címén tíz év fegyházra ítélték. Igaz, hogy egy évre rá kiszabadult, ám püspöki szolgálatát hosszú ideig még nem gyakorolhatta. 1948-ban kapott pertörlést, és akkor a Dunántúli egyházkerület választotta meg püspökének, a nyugalomba vonuló Kapi Béla helyére. Ez az esztendő egy egyházak – és általában az úgynevezett „klerikális reakció – elleni nyílt harc kezdetét is jelentette. Feloszlatták az egyházi egyesületeket, szélnek eresztették a diakonisszákat, államosították az iskolákat. Ordass Lajos nyíltan szót emelt ezen törvénytelenségek ellen. Az időközben igen nagy nemzetközi elismertségre szert tett püspököt – akit 1947-ben lundi alakuló ülésén alelnökévé választott a világ evangélikusait tömörítő Lutheránus Világszövetség – 1948 augusztusában letartóztatták. Két közeli munkatársát, Keken András Deák téri és Kendeh György kelenföldi lelkészt pedig internálták. Egyidejűleg követelték a részben az előző rendszerhez kötődő világi vezetők lemondását. (A kulákokat már korábban kizáratták az egyházközségek vezető testületeiből, a presbitériumokból.) Ordass letartóztatásának idején 1948 decemberében rákényszerítették az evangélikus egyházra az úgynevezett Egyezményt. Ez a megállapodás a korábbiakhoz képest ugyan jelentős mértékben korlátozta az egyház működési terét, de bizonyos lehetőségeket még biztosított. Az állam azonban, szavát be nem tartva, ezeket a  jogokat is mindinkább korlátozta.) Ordass koncepciós perben az uzsorabíróság börtönbüntetésre ítélte, majd őt 1950-ben – komoly nyomás alatt – az egyházi különbíróság megfosztotta püspöki címétől. Székét Dezséry László óbudai, korábbi egyetemi lelkész foglalta el. Ő a baloldal iránti hűségének az elhíresült Nyílt levelével adott hangot.

Gőzerővel folyt az evangélikus egyház maradék akaratának megtörése és híveinek megfélemlítése. A centralizálás és a kényszerű leépítés jegyében az 1952-es zsinat a korábbi négy egyházkerületből csak kettőt hagyott meg oly módon, hogy mindkettő székhelyévé Budapestet tette. Ezzel a döntéssel a hatalom félre tudott állítani két, számára immár nem kívánatos püspököt, Túróczy Zoltánt és Szabó Józsefet. A Hittudományi Egyetemet megfosztották rangjától, és a lelkészképzés csak „teológiai akadémiai” keretben folyhatott, ráadásul immár nem Sopronban, hanem Budapesten. A hatalom úgy gondolta, így jobban szem előtt lesznek a leendő lelkészek és tanáraik. Az egyházvezetés, engedve a folyamatos nyomásnak, „önként” felajánlotta az Egyezmény által még biztosított két megmaradt két evangélikus középiskolát, a Deák téri és a Fasori gimnáziumot.

A Rákosi-időkben igen komoly korlátozások között folyt az egyház élete. Az ateista ideológia folyamatosan azt hangoztatta, hogy csak idő kérdése, mikor szűnik meg teljesen az egyházi élet Magyarországon. Az elnyomás egyik eszköze az anyagi megszorítás volt. Az Egyezmény – az államosított javak és elvett egyházi földek fejében – ugyan biztosította az államsegélyt, az úgynevezett kongruát, ám fokozatosan csökkenő mértékben. A nem kellő lojalitást mutató lelkészek esetében ráadásul csökkentették is a kongrua összegét. Mindinkább az volt a gyakorlat, hogy az egyházvezetéssel hajtatták végre a hatalom akaratát. Ezért a lelkészkonferenciák egyre inkább az ideológiai átképzések helyévé váltak. Változások álltak be az egyház világi vezetésében is. Félreállították – többeket börtönbe zárva vagy azzal fenyegetve – a legitim vezetést, kollaboránsokkal váltva fel őket. Így került az evangélikus egyházban vezető nem-lelkészi tisztségbe, felügyelőként a kommunista rendszer iránt mélyen elkötelezett Mihályfy Ernő és Darvas József.

Az egyes egyházközségek azonban még bőven mutattak életjeleket. Ez egyrészt összefügghetett a háború utáni evangelizáció, az úgynevezett ébredési mozgalom jótékony hatásával, de talán azzal is, szinte már csak az egyház maradt az a közösség, ahová a marxista-leninista ideológia csak bizonyos szűrőkön keresztül hatolt be. Hamarosan azonban mind több tilalomfa övezte a gyülekezetek életét is: immár tilos volt konferenciákat rendezni, igen szűk korlátok között folyhatott csak a konfirmációi oktatás és az ifjúsági munka, sőt olykor püspöki körlevelek rendelkeztek arról, hogy az igehirdetésekben miként kell hangot adni a rendszerhez való hűségnek. A püspöki leiratokat a papság jó része csak „trágyázási körleveleknek” nevezte, hiszen azokban lelki táplálék és szellemi útmutatás helyett aktuálpolitikai vonatkozások kaptak csak helyet. 

A forradalom előszele az evangélikus egyházban 

Minden diabolikus szándék ellenére nem sikerült teljesen megfojtani az egyházakat, így az evangélikusságot sem. Az egyházon belüli változásokat talán legmarkánsabban az a lelkészi kör képviselte, amelyet 1956. augusztus 28-30-ra hívott össze parókiájára Laborczi Zoltán Nagybaráti lelkész. Erre az azóta csak Nagybaráti Találkozónak nevezett konferencián tizenkét, az egyház lelki megújulását szorgalmazó lelkész vett részt. Túróczy Zoltán, jóllehet támogatta a kezdeményezést, személyes jelenlétével nem akart a kollaboráns egyházvezetés számára támadási felületet kínálni. Ott volt viszont Szabó József, ugyancsak félreállított püspök, valamint Csepregi Béla, Danhauser László, dr. Fabiny Tibor, Józsa Márton, Kajos János, Kovács Géza, a házigazda Laborczi Zoltán és felesége, Lupták Gyula, Smidéliusz Ernő, Veöreös Imre és Zászkaliczky Pál.  Ők a lelki megújulást szorgalmazó evangélizációs mozgalomból jöttek, és az úgynevezett egyházi ébredés ügyét képviselték. Tanácskozásuk keretében szerény című, de jelentős tartalmú iratot („Észrevételek”) fogadtak el. Ebben egyebek mellett ezt írták: „Az ébresztő szolgálat összefüggésben van egyházunk egész életével és magatartásával. Felelevenedéséhez és egyházunk megújulásához elengedhetetlenül szükséges egy széleskörű egyházi önvizsgálat, bűnbánattartás és tisztulási folyamat az utóbbi évek hibái tekintetében. Át kell vizsgálnunk egyházunknak a ma kérdéseire adott feleleteit és egész személyi politikáját abban a tekintetben, hogy engedte-e érvényesülni Isten igéjének egyedül irányadó szempontjait. Fel kell tárnunk, hogy idegen szempontok előtérbe helyezése, Isten igéjével való elegyítése mely pontokon történt. Ennek elvégzésére sürget, hogy egyházunk szava sok helyen elveszítette hitelét népünk körében, ugyanakkor pedig a gyülekezetek leghűségesebb rétegeiben mély sóvárgás él az erőteljes, tiszta evangélium után.” A radikális megújulást szorgalmazó iratot személyesen nyújtották át Dezséry püspöknek. Ő előbb élesen elhatárolódott annak tartalmától, majd tapasztalva az aláírók elszántságát, hajlandó volt az iratot lelkészkonferenciák témájává tenni. Az így szerveződő találkozókon aztán mind élesebb kritika érte az egyházvezetést, egyre többen szorgalmazták az államot szolgalelkűen kiszolgáló magatartással való szakítást, a kompromittálódott vezetők háttérbe vonulását és a félreállítottak visszajövetelét. A lelkészgyűléseknek ez a hangulata bizonyára összefüggésben volt az egész országban tapasztalható erjedéssel, a kritikus hangok megerősödésével országszerte.

Ordass Lajost, miután őt az egyházi bíróság megfosztotta püspökségétől, lényegében házi őrizetben tartották. Személyét azonban a hívek és a lelkészi kar nagy részéről változatlanul nagy tisztelet övezte. A nemzetközi egyházi szervezetek is újra és újra jelezték, hogy aggodalommal kísérik figyelemmel a magyarországi vallásszabadság korlátozását. A protestáns egyházak kollaboráns vezetése eredetileg azzal a szándékkal hívta meg Magyarországra a világ protestáns egyházait tömörítő Egyházak Világtanács Központi Bizottságának ülését, hogy ez a testület jelenlétével mintegy legitimálja az itteni egyházi állapotokat. Az 1956 augusztusában Galyatetőn megrendezett ülés során azonban az vált nyilvánvalóvá, hogy a külföldi egyházi vezetők nem nyugszanak bele a hitvalló magyar püspökök félreállítottságának tényébe. Így a református egyház esetében keresték a kapcsolatot a nyugdíjba kényszerített Ravasz László dunamelléki püspökkel, az evangélikus egyház esetében pedig nyomást gyakoroltak Ordass Lajos rehabilitálására. Megelőzendő a külföldiek látványos, és a magyar vezetés számára kínos fellépését, „rendezni” akarták Ordass Lajos ügyét. Az Állami Egyházügyi Hivatal levélben hívta tárgyalásra a félreállított püspököt, hogy vele nyugdíjügyében tárgyaljanak. Ő azonban visszaírt, hogy nem tekinti magát nyugdíjasnak. Ezt követően Márvány utcai lakásán személyesen kereste őt fel Horváth János, az ÁEH elnöke és helyettese, Miklós Imre. A püspök azonban nem fogadta el a felkínált nagy nyugdíjat. Amikor a külföldi egyházi vezetők is bekapcsolódtak a tárgyalásokba, fokozatosan az a lehetőség körvonalazódott, hogy Ordass fokozatosan vissza tud térni az egyházvezetésbe. A püspökség kérdésének rendeződéséig – tekintettel arra, hogy székében, igaz, nem szabad választások nyomán, Dezséry László ült – a Teológiai Akadémián tanított volna a skandináv egyházak életéről és teológiájáról. Első előadását október 24-én kellett volna megtartania... Időközben megtörtént állami rehabilitálása is: 1956. október 6-én érvénytelenítették az uzsorabíróság ítéletét, amelyet követően október 14-én immár igét is hirdethetett a budahegyvidéki gyülekezet Tartsay Vilmos utcai templomában. 

A forradalom hatása az egyházban

Az evangélikus teológiai hallgatók internátusa Budapesten, az Üllői út 24-ben volt. Amikor a környező egyetemeken tüntetés szerveződött, akkor a teológusok is csatlakoztak a kezdeményezéshez, majd a felvonuláshoz. Október 22-én önkormányzati szervként ifjúsági tanácsot alakítottak, szorgalmazták a külföldi intézményekkel való kapcsolattartás, a cserediákság és külföldi ösztöndíjak lehetőségét. Végül kimondták: „Az ifjúság (…) csatlakozik a fóti lelkészkonferenciák azon megállapításához, hogy az egyházban felmerült kérdések megoldásában a legrövidebb időn belül összehívott országos lelkészkonferencia döntsön.”  A hallgatók zöme – tanáraik többségének támogatását élvezve – részt vett a tüntetéseken. A harcok kirobbanása idején sem fogtak fegyvert, viszont részt vettek a sebesültek ellátásában, az élelmiszer és egyéb segélyek célba juttatásában, véradásban. A harcok során több belövést kapott a internátusul is szolgáló Üllői úti épület.

A forradalmi eseményekkel természetes módon együtt vártak bizonyos jelentős személyi változások. Dezséry László püspök már október 25-én közölte telefonon lemondási szándékát Mihályfy Ernő egyetemes felügyelővel. Ordass erre abban az esetben volt hajlandó, ha ehhez az állami szervek is hozzájárulnak. Dezséry írásban csak október 30-án mondott le, a következő szavak kíséretében: „A magyar ifjúság véres, gyönyörű küzdelmének, az egész magyar nép szenvedésének, a nemzeti nyomorúság után a nemzeti függetlenség biztos reménységének fénye ragyog be most mindent. (…) Nehéz és rossz esztendőkben voltam az egyház egyik felelős vezetője. Tanúja és részese vagyok ennek a kornak, amelyben az államnak az Állami Egyházügyi Hivatal útján képviselt és az egyházi életet korlátozó intézkedéseit az egyházi vezetőknek sokszor tudomásul kellett venniük, ha el akarták kerülni a nyílt összeütközéseket...” Ordasshoz való viszonyáról így ír ebben a levélben: „Nem én állottam útjába annak és nem is az egyházi vezetőség, hogy ő akkor [rehabilitálásakor] állását nem tudta elfoglalni. Most semmi sem tartja többé vissza egyházunkat és engem sem tart többé vissza semmi attól, hogy neki az utat magunk között megnyissuk a tényleges püspökséghez. Egyházunk és nemzetünk érdekében meg akarom szüntetni a konfliktust, amely kettőnk azonos püspöki illetőségéből származik. A mai napon átadom tehát neki a Déli Evangélikus Egyházkerület püspöki székét, és áldást kívánok szolgálatára. Vezesse az új korszakban egyházunkat mint Isten hű szolgája és hazánk jó fia.” Ezekből a sorokból kiderül, hogy Dezséry – megértve, hogy az ő ideje lejárt – kész átadni Ordassnak az őt megillető püspöki szolgálatot. Ennek majd ott lesz jelentősége, hogy húsz hónappal később ismét püspökként jelenik meg egy egyházi gyűlésen, tagadva Ordass visszatérésének törvényességét. Dezséry bizonyos tartást sugárzó szavaihoz képest kifejezetten szánalmas levélben mondott november 1-jén a másik kollaboráns püspök, Vető Lajos:  „Magyar népünk és különösen hős ifjúságunk világraszóló dicsőséges küzdelemben leverte magáról a bilincseket, s most függetlenül és szabadon rendezi hazánk ügyeit. Egyházunkról is lehullottak a rabság bilincsei., amelyekkel az elmúlt évtizedekben céltudatosan, az egyházi vezetőség segítségével akarták elsorvasztani. Mint egyházunk püspöke lelkészi és emberi becsületem latba vetésével a békesség embereként igyekeztem az elnyomást enyhíteni Krisztus Urunknak a Hegyi beszédben mondott szavai szerint: 'Ne álljatok ellen a gonosznak' (Mt 5,39) abban a meggyőződésben, hogy a népünket és egyházunkat fojtogató sátáni erőket az járatja le és semmisíti meg végül is, és így válik előbb-utóbb lehetővé annak a másik bibliai igének az igazsága: 'Álljatok ellene az ördögnek és elfut előletek” (Jakab 4,7), ahogyan azt a magyar ifjúságnak szabadságharca, annak ragyogó sikere bizonyítja. (…) Az említett démonikus erők uralma népünk és egyházunk felett ezekben a napokban szemmel láthatóan megszűnt. Ezért szívből hálát adok az én Istenemnek. Ugyanakkor úgy érzem, megszűnt értelme annak, hogy továbbra is részt vegyek egyházunk vezetésében...”. Ezeknek a szavaknak őszintétlensége akkor derül majd ki, amikor Vető Lajos egy bő év után – állami asszisztenciával – visszaül a püspöki székbe, és közel egy évtizeden keresztül a lelkiismeret-furdalás bármilyen jele nélkül benne is marad abban. A két püspök lemondása mellett további személyi változások is történtek az evangélikus egyházban: Vető helyett előbb megbízott püspökként, majd szabályos választás keretében Túróczy Zoltán került az Északi Egyházkerület élére. Grünvalszky Károly helyett Göttche Ervin egyetemes ügyész lett az egyházi adminisztráció vezetője. A Lelkésznevelő Intézet vezetését a korábban félreállított Veöreös Imre vette át, a külföldi segélyek elosztásáért Kendeh György, az egyházi sajtómunkáért Botta István felelt, az Evangélikus Élet című hetilap szerkesztésére Keken András kapott megbízást.

Számos evangélikus lelkészt és presbitert választottak meg a megalakuló forradalmi bizottságok tagjának, sőt vezetőjének. A miskolci regionális rádióban október 28-án hangzott el a Bodrog Miklós dél-borsodi lelkész higgadtságra intő beszéde, amely felszólította a tömegeket, hogy kerüljék a népítéleteket, és semmiféle törvénytelenségre és kegyetlenségre ne ragadtassák magukat. November 2-án pedig Joób Olivér nyíregyházi lelkész szólt rádión keresztül a közvéleményhez: a forradalom vívmányait Isten csodálatos művének nevezte, majd szorgalmazta, hogy az egyház élén Ordass és Túróczy püspökök álljanak. Ugyancsak november 2-án délelőtt Buchala Ödön lelkész, majd ugyanaznap este Ordass Lajos rádiószózata hangzott el a Szabad Kossuth Rádióban. Ebben az ifjúság forradalmi tetteit elismerve azt mondta, hogy „magyarságunk jövője csak az örök Isten vezetése mellett található meg”, majd – beszéde központi elemeit angol, német és svéd nyelven is megismételve – a világ közvéleményéhez fordult: „Szabadságküzdelmünk sok életet követelt áldozatul. Sokan vannak tehát, akik elvesztették földi támaszukat. Sokan sebesültek meg a küzdelmek között. Nekik gyógyszerekre van szükségük. Sok kárt szenvedtünk épületeinkben és földi javainkban is. Jézus Krisztus nevében kérlek titeket: segítsetek rajtunk! Mindent megteszünk, ami erőnkből telik, hogy hozzánk irányított adományaitokat egyházi szervezeteink közreműködésével azokhoz juttassuk el, akik a legjobban rászorulnak a keresztény szeretet segítségére. Isten áldása legyen rajtatok!”

„Együtt az ország népével” – ezzel a címmel jelent meg az Evangélikus Élet 1956. november 4-i számának vezércikke, Keken András evangélikus lelkész, megbízott szerkesztő tollából. A mindössze két oldalas, röplapszerű újságpéldány jól tükrözi az evangélikus egyház szerepét a forradalomban. A vezércikk lelkesülten foglal állást a drámai változások mellett, ugyanakkor óv az esztelen rombolástól és főleg a bosszúállástól. Írásában a szerző megszólaltatja a hála, a békesség, a vigasztalás és a szolgálat felajánlásának szavát. A lap közli továbbá a budapesti evangélikus lelkészek, teológiai tanárok és hallgatók forradalmat támogató nyilatkozatát („teljes szívvel azonosítjuk magunkat a magyar nép hősies szabadságharcával, amelyet függetlenségéért vív”), valamint beszámol azokról a személyi változásokról, amelyeket a forradalmi helyzet indokolt. Tudósítás olvasható arról a reformációi istentiszteletről is, amelyen Ordass Lajos immár püspökként szolgált újra a Deák téri templomban. A „saját városába” nyolc év után visszatérő Ordassnak az istentisztelet előtt virág vagy egyéb ajándék helyett azt a fekete gyászszalagot adták át, amelyet a püspök 1948-as letartóztatása után kötöttek az oltári feszületre. Az lapszámból nem egyszerűen a lelkesültség árad, hanem a cikkekből olyan tervek is kirajzolódnak, amelyek azt sejtetik: ha lett volna lehetőség rá, akkor igen alapos építőmunka folyt volna a tartását visszanyert evangélikus egyházban. Ám éppen a november 4-i dátum jelentett egy olyan tragikus fordulatot, amely az egyházi fejlődést is megakadályozta.

November 4-én, vasárnap az ország számos templomában nem lehetett istentiszteletet tartani a szovjet megszállás és az utcai harcok miatt.             

A forradalom utóélete 

A forradalom leverését nem követte azonnali visszarendeződés az evangélikus egyházban. Mintegy másfél év nyugodt építőmunka következett. Az 1956. december 13-án tartott lelkészértekezleten hangzott el Scholz László zuglói lelkész megrázó beszéde, amelyen társai sokak helyett mondta ki a „bánom” szavát azzal kapcsolatban, hogy mennyi megalkuvás, elvtelen karrierizmus és intrika jellemezte korábban az egyház belső életét. Talán ezeknek a katartikus hatású szavaknak is volt köszönhető, hogy a lelkészi kar nagy többsége egyetértésben és összefogva dolgozott. Kibontakozóban volt ismét a mintegy évtizeden át háttérbe szorított ifjúsági és a sajtómunka. 1957. február 4-én Budapesten a Bécsi kapu téri templomban – az Állami Egyházügyi Hivatal képviselőinek jelenlétében, vagyis akkor még általuk is elismert körülmények között – beiktatták Túróczy Zoltánt az Északi Kerület püspöki tisztébe. Ezzel a hazai egyháztörténelemben alighanem egyedülálló módon, kétszeri félreállítás után, harmadszor hívták el püspöki szolgálatba. 1957-ben az amerikai Minneaplisban rendezték meg a világ evangélikusságát tömörítő Lutheránus Világszövetség nagygyűlését. A delegációt külső nyomástól mentesen tudták összeállítani. A küldöttséget vezető Ordass Lajos nemcsak az a megtiszteltetés érte, hogy prédikálhat a nyitó istentiszteleten, de meg is erősítették alelnöki tisztségében. Az év őszén aztán mind jobban érződött az állam nyomása az evangélikus egyházon. Az Elnöki Tanács megalkotta a hírhedt 22. törvényerejű rendeletet, amely szerint a fontosabb egyházi tisztségek betöltéséhez az állam előzetes hozzájárulása szükséges. Erre hivatkozva előbb Vető Lajos lemondását érvénytelenítették, aki – állami asszisztenciával visszavette a püspöki tisztet. Túróczy Zoltánt harmadszor is félreállították. Ezt követően a támadások elsődleges célpontjává Ordass püspök vált. 1957 novemberében tárgyalások kezdődtek az evangélikus egyház és az Állami Egyházügyi Hivatal között. Az egyházi küldöttséget vezető Ordass Lajos döbbenten tapasztalta, hogy számos lelkésze a tárgyalóasztal másik oldalán foglal helyet. Ezzel egyértelművé vált, hogy az állam ismét kollaboráns lelkészek segítségével próbálja meg akaratát érvényesíteni az egyházak fölött. Néhány hónap múlva az állam, a korábbi ígéretek ellenére, nem fogadta el Ordass Lajos püspökségét. Az említett 22. számú rendeletre hivatkozva bejelentették, hogy Dezséry László 1956-os lemondását, illetve Ordass Lajos püspöki szolgálatát nem fogadják el. Az időközben a Magyar Rádiónál újságíróként elhelyezkedő Dezséry egyetlen napra „visszavette” a püspöki szolgálatot. A Déli Egyházkerület ülésén püspöki kereszttel a nyakában jelent meg, ott igen sokaknak súlyosan ártó beszédet mondott, majd bejelentette lemondását. Mondani sem kell, ezt a lemondását elfogadta az állam. Az így „megürült” püspöki tisztségre pedig, az egyházon belüli belső harcok után, Káldy Zoltán pécsi lelkészt, baranyai esperest szemelték ki. Nem lehetett szó szabad választásról. A kényszer hatása alá került gyülekezetek szavazataival Káldy Zoltán lett az egyházkerület új püspöke.

1958 őszén kezdte meg szolgálatát. A hatalom talán az időponttal is üzenni akart. Káldy Zoltán püspökké iktatására november 4-én került sor.

Irodalom 

Boleratzky Lóránd, Ordass Lajos, a mártírsorsú evangélikus püspök, Budapest 2001

Böröcz Sándor, Kiáltás a mélyből, Budapest 1995

Fabiny Tamás: Sem magasság, sem mélység. Keken András életregénye, Budapest 1992

Giczi Zsolt, Az evangélikus egyház és az 1956-os forradalom, in: Protestáns Szemle 1997

Ladányi Sándor (szerk.), Adalékok a Magyarországi Református Egyházban az 1956-1957-es esztendőben történtekhez, Budapest 2006

Mirák Katalin (szerk.), Nem voltam egyedül. Beszélgetések az evangélikus közelmúltról, Budapest 1995

Ordass Lajos: Önéletrajzi Írások I-II (válogatta és sajtó alá rendezte: Szépfalusi István), Bern 1985

Ordass Lajos, Akikkel az Úton találkoztam, Budapest 1996

Pap László, Tíz év és ami utána következett 1945- 1963, Bern 1992

Terray László: Nem tehetett mást, Budapest 1990

Veöreös Imre, A harmadik egyházi út 1948-1950, Budapest 1990

Zászkaliczky Pál, ifj., Isten követségében. Emlékezés Zászkaliczky Pál fóti evangélikus lelkészre, Fót 2005