AZ EGYHÁZI INGATLANRENDEZÉS 20 ÉVE – D. Dr. Harmati Béla nyugalmazott evangélikus püspök összegzése

A konferencia időszerűsége

Egy régi francia politikai szólás szerint „Gouverner c'est -á.-dire prévoir” „kormányozni annyi mint előrelátni”! Az egyházakkal ma hazánkban adódó iskolák és szociális szolgálatok átvétele körüli vitákban fontos messzire látni és ezért, mint a járműveknél, belepillantunk a jobb és baloldali visszapillantó tükrökbe. A Parlament Felsőházi Termébe összehívott széleskörű tanácskozás ezt a fontos célt szolgálja.

Államosítási statisztika

Jó emlékezetünkbe idézni kicsit, mit jelentett például az oktatás-nevelés területén az 1948- ban és később végrehajtott államosítás. A Statisztikai Évkönyv adatai szerint (Beszélő, 1991, ápr. 27, 11.) az összes magyarországi 1246 óvodából 202 egyházi tulajdonú, 7016 népiskolából 4262, 555 középiskolából 197, 173 gimnáziumból 87, 42 főiskolából 30 egyházi tulajdonú került elvételre. A két 1948-ban még egyházi kezelésben hagyott evangélikus gimnázium, a Budapest Fasori és Deák téri csak 1952-ben került állami kézbe, de az ingatlanok tulajdonjoga megmaradt és ez később számos problémát jelentett.

Az új törvények és azok végrehajtása

Az „1990. évi IV. törvény a lelkiismeretről és a vallásszabadságról, valamint az egyházakról” és az „1991. évi XXXII. törvény a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről” végrehajtása folyamán a magyarországi történelmi egyházak a következő alapelvek szerint léptek be a kormányokkal történő tárgyalásokba:

– Szerzett jogot nem adunk fel, tehát minden államosított vagy elvett ingatlant visszaigénylünk, de...:

– Az egyházi kezelés visszavétele során betartunk bizonyos szabályokat, mint:

– Oktatási intézményeknél biztosítani kell a megfelelő tanulói és tanári létszámot, a tanulók szüleinek és az illetékes önkormányzati testületnek és az illetékes kormánynak a jóváhagyását.

– Ha egy intézménynél más egyházhoz tartozó tanulók-nevelők is vannak, az illetékes egyházak beleegyezését ökumenikus kölcsönös tisztelettel és megértéssel kell rendezni. Fontosnak tartottuk, hogy az ingatlanrendezési folyamatnak a helyi és össztársadalmi közösségépítést és léleképítést, azaz a missziót kell szolgálnia.

Többfrontos küzdelem 

– Felvállaltuk a többszörös fronton adódó küzdelmet, mert bizony sok problémát jelentett ez a folyamat.

– Meg kellett küzdenünk az előző évtizedek koponyazsugorító vulgáris materiális oktatás és szoktatás teremtette közgondolkodással, amit jól rögzített az akkori vélekedés, „A klerikális reakció keze mindenhova betette a lábát!”

– Sok önkormányzat csak lassan és feltételeket támasztva vett részt a döntésekben. Amikor például Békéscsabán a korábbi gimnáziumunk egyházi újraindítása volt napirenden, a polgármester városi szabad fórumot hívott össze. Amikor kora délután megérkeztem a városháza elé, tüntetők fogadtak zászlókkal és transzparensekkel: „Le a polgármesterrel és a püspökkel”. A nagy ülésterem zsúfolva volt és ott ült az önkormányzat, hogy a fórum után döntést hozhasson. A megnyitás után rögtön jött az első kérdés: „Mit akar a püspök elvtárs a mi iskolánkkal?” Hosszan kellett magyaráznom, hogy ez bizony az egyház iskolája, mert mi építettük és kezeltük évtizedekig, majd államosították, de most a törvény szerint visszavehető és ehhez a szülők, a tanárok hozzájárultak és kérjük az önkormányzati hozzájárulást. Hosszas vita kezdődött, de mire késő este hazaindultam Budapestre, az önkormányzat megszavazta a kérésünket.

– Másutt viszont, mint például Bonyhádon, a város vezetősége kért meg minket arra, hogy minél előbb vegyük át a gimnáziumot.

– Problémát jelentett Budapesten a főváros főkegyúri joga miatt fővárosi tulajdonú templomok és egyházi ingatlanok ügye.

– Legtöbbet a Budapest-Deák téri iskolával kapcsolatban szenvedtem, mert minden lehető hivatalos fórumon följelentettek, hogy a főváros „egyik legjobb” iskoláját akarja megszerezni az egyház. Óriási sajtókampány kezdődött, de szerencsére sok újságíró zsigeri egyházellenességgel átitatott felületes, tényeket nem ismerő írását sikerült megcáfolni és mellénk állt az illetékes kerületi önkormányzat is.

A hitoktatás és pedagógiai alapkérdések

– Voltak küzdelmeink évekig az iskolai és egyházi hitoktatás bevezetése és gyakorlata körül, így például még 1994. szeptemberében is a Kossuth Rádióban Horn Gábor, Jonti Mária és Pokorni Zoltán részvételével.

– Ne gondoljuk azonban, hogy az egyes egyházakon belül nem adódtak küzdelmek az alapkérdések terén. teológiai tisztázást igényelt a probléma, hogy lehet-e a hitet tanítani és hogyan. Itt segítséget jelentett a különbségtétel „fides qua et quae creditur” között, azaz a „ fej-hite, az ismeretek” és a „szív-hite, azaz a bizalom” között.

– Az is beletartozott a saját egyházon belüli küzdelembe, hogy amikor régi iskoláinkat újra elindítottuk és régi tanárokat is fölvettünk, akkor tapasztaltuk, hogy többen ott akarják folytatni a munkát, ahol negyven évvel azelőtt abbahagyták, azonban közben eltelt négy-öt évtized. Sajnos, éppen egyik kedves tanárommal, a Fasori Gimnáziumot újra elindító Gyapay Gábor igazgatóval keveredtem ilyen vitába.

– Olyan esetem is volt, hogy saját egyházközség, gyülekezet kérésének kellett ellene mondanom, például Iklad esetében. Itt a templom mellett épült egykori iskolát szerették volna egyházi kezelésbe venni gyülekezeti ház céljából. A helyszínen meggyőződtem arról, hogy régi és falszigetelés nélküli, vizes épületről van szó, amit az önkormányzat több pedagóguscsalád számára lakásokká alakított és szép új iskolát építettek. Ezt a vitát súlyosbította a német nemzetiségű, kitelepített helység közhangulata, „ide járt az apám és a nagyapám is iskolába, ez a mienk volt és most követeljük vissza. A vita súlyosságát jelezte, hogy a gyülekezet világi vezetői közül többen lemondtak, „még a püspök is ellenünk van” – jelszóval. Ilyen esetekben csak a legszélesebb körű demokratikus nyíltság lehet a megoldás, ezért egyházközségi közgyűlést hívtunk össze népszavazás előkészítésével. Bizony hosszú vita alakult ki magyarul és németül, míg végre megértették érvelésemet, hogy nem lenne jó, ha a néhány költözködésre kényszerített pedagógus-család most joggal egyházellenes frontot alkotna. Élve a törvény szerinti lehetőséggel, hogy ha az eredeti ingatlant, iskolát nem kívánjuk visszavenni, kérhetjük az ingatlan megbecsült összegét kárpótlásul. Ezt javasoltam azzal, hogy a parókia elég nagy telkén építsenek egy új gyülekezeti központot, de legyen benne színpad is és hittanterem az alagsorban és lelkészi hivatal valamint konyha is. Így ezt a központot használhatják ünnepélyek, műsorok, lakodalmak, stb. céljára. Amikor felszentelésre érkeztem, a gondnok félrehívott és újságolta, jutott még a kerítésre és a járdára is az összegből.

A kormányok és az egyházak

– Végül röviden arról, hogyan alakult az ingatlanrendezés során a kormány és az egyházak közötti viszony. Elmondhatjuk, hogy az első években a kormány és az ingatlanrendezés ügyeit intéző szakértők részéről (Dr. Fedor Tibor és munkatársai) sok segítséget, támogatást kaptunk. Megismertük, hogy ahogyan a teológiában érzik a „hierarchia veritatum” rendszere, azaz az igazságok között vannak fontosabbak és kevésbé fontosak, az ingatlanrendezés közben működött a „hierarchia ecclesiarum” rendszere is, azaz az egyházak között a kormányok legtöbbször a nagyságuk arányában tettek különbséget. Akadt azonban helyzet, amikor ez nem érvényesült, közös kárunkra. Például a történelmi egyházak együttes levélben fordultak Horn Gyula miniszterelnökhöz, hogy a megkötött állami- egyházi szerződések értelmében kérjük ezen megállapodások szerint a kárpótlásokat és kérünk személyes találkozást is. A tárgyalásnál a miniszterelnök napirendi javaslata szerint az első pont a beadott levelünk volt. Amikor leültünk egymással szemben, a miniszterelnök elkezdte a tárgyalást: „Püspök és egyházvezető urak, megkaptam levelüket. Pénz nincs! Ezért térjünk át a második pontra!”

Többszöri „fejkvóta-vita”

– A törvényi rendelkezés szerint a közfeladatokat ellátó egyházi iskolák és szociális intézmények ugyanazt a fejkvótát kapták, mint az állami intézmények. Többször fordult elő a baloldali kormányok idején, hogy az illetékes államtitkár azt nyilatkozta és ezt a sajtó felerősítette, hogy az egyházi intézmények nagyobb fejkvótát kapnak, mint az államiak. Az egyik ilyen tárgyaláson mondtam: „Államtitkár úr, ha valóban ilyen magas kvótát akar adni nekünk, akkor nem szólok egy szót se ellene, hanem boldogan megyek haza, azonban az a helyzet, hogy a minisztériumban nem vették figyelembe, hogy minden szeptemberben új egyházi létesítmények indulnak, ezért számítani kell a növekvő létszámot is az összeg felosztásánál.”

Egyházi túlbuzgóság

Önkritikával KEll megjegyeznem, hogy egyházi oldalról jelentkezett a „minél többet és minél hamarabb” intézményalapítási láz is. Ezért egyházon belül szakértői csoportot hoztunk létre és az ingatlanok sorsára vonatkozó kétoldalú tárgyalásokra helyben és az egyes püspökségekre vonatkoztatva széleskörű egyeztetést végeztünk. Jól bevált az, hogy sokszor lépcsőzetes, évekre elhúzott rendezés történt. Így például Orosházán, ismerve a békési „Viharsarok” helyzetét, nem a gimnázium újraindításával kezdtünk, hanem először óvodalapítás, majd általános iskola és végül gimnázium indult, abban az ütemben, ahogyan az intézmények „kinőtték” magukat.

Húsz éves tapasztalatok – mai viták

Az új egyházi törvény körüli országos és hazánkon kívülre is kiterjedő viták, valamint az egyes önkormányzati és állami oktatási és szociális intézmények egyházi átvétele kapcsán adódó problémák időszerűvé tették az elmúlt húsz év tapasztalatainak összegzését. Az a reményem, hogy a korábbi évek küzdelmeinek megismerése nem újabb frontokat nyit majd, hanem megerősíti azt a meggyőződésemet, hogy állam és egyházak nem ellenfelek, hanem a jelenleg sok válsággal küzdő Európában és világban lehetnek olyan egymásra utalt társak, akik „együtt és egymásért” élnek és dolgoznak.