Az álom – Isten elfelejtett nyelve
Ha az álomról kezdünk gondolkodni, akkor rögtön az jut az eszünkbe, hogy mi maradt meg előző reggel bennünk. Azonban először jó lenne megtudni – tettem fel a kérdést – hogy közülünk ki az, aki szokott álmodni. Számomra igen érdekes lett az eredmény, mert majdnem mindenki. De most akkor nézzük meg, ki az, aki jót szokott álmodni? – Újra meglepő volt a válasz, mert alig maradt valaki, aki a rossz álmairól számolt be nekünk. De ahhoz, hogy az álomról kezdjünk el beszélgetni, gondolkodni, először nézzük meg, milyen állapotban helyezzük el a testünket ahhoz, hogy egyáltalán esélyt adjunk annak, hogy álmodjunk. Szöveg: Tóth Melinda Anna
Lefekszünk, nyugalmi testhelyzetet veszünk fel. Testünk ellazul, kezünket, lábunkat elengedjük, olyan helyzetbe helyezzük magunkat, hogy semmi testi feszültség ne legyen bennünk, ellazulunk. Olyan állapotba kerülünk a 24 órából 4-6-8 órára, amit aznap, ha kipihentük magunkat, nem ismételünk meg. Azonban ha ez nem jó pihenés, akkor az elkövetkező 16-18 óra sem lesz zökkenőmentes.
Ahhoz, hogy a testünknek ezt a kényelmet megadjuk, általában kedvezünk neki, sőt igenis odafigyelünk – legyen kényelmes az ágy vagy a matrac, amit számunkra igen sok cég hirdet, mert nem mindegy , milyen az éjszakai pihenésed. Van, aki igen sokat áldoz rá, hogy testének megadja ezt a jó lehetőséget, hiszen időnk közel egyharmadát így töltjük el. Amikor ezt végiggondoljuk, akkor még csak a testről beszélek. Arról, ami napközben elfárad, mert vagy sokat ülünk, kényelmetlen széken, vagy hosszan utaztunk autóban, ahol szintén a derekunk megfájdult, vagy éppen fizikai munkát végeztünk, ami nagyon igénybe vett minket. Látszólag mindennek semmi köze nincs az álomhoz, csupán a testi alváshoz.
De mikor is van álmunk? Amikor a napi munkálkodásunkat abbahagyjuk, és lefekszünk. A test készen van rá, de nemcsak testünknek szükséges megadni a pihenést, hanem a lelkünknek is.
Azonban mi is történt azon a napon, amelynek végén nyugovóra térünk? Reggel megyünk a gyerekekkel az óvodába, iskolába, férjünk megy korán dolgozni, még elmondja, majd munka után hova kell még mennie, mi pedig miután a gyerekeket „leraktuk”, szaladunk a munkahelyre. Ugye, milyen nyugalommal érünk oda? Lehet, hogy a fiunknak kicsit hőemelkedése volt, de attól még a mi munkánkat el kell végezni a lehető legjobban, mert a főnök ezt várja tőlünk, meg a mi lelkünk is akkor nyugodt, de sokszor eszünkbe jut, csörög-e a telefon, hogy a gyerek rosszul van. Hála Istennek, vége a műszaknak, akkor szaladunk a gyerekekkel úszni, nyelvórára, közben gyorsan bevásárolunk, hogy főzzünk, mert vacsorázni együtt szoktunk, aztán a nagymama telefonál, mi történt ma vele, neki is miben kellene segíteni… Rengeteg stressz ér, nem is ragozom tovább. Végül eljön az este, amikor már az ágyba zuhanunk, de vajon a gondolatok, a napi tettek, meg nem értés vagy éppen bántó kimondott szó, elkövetett tett – mindez hova tűnik? Úgy gondoljuk, nem jön velünk? Dehogynem!
Testünknek megágyazunk, de a lelkünknek nagyon sokszor nincs ágynemű, nincs takaró! Hiszen ezen el sem gondolkodtunk, ott maradt az agyban és a szívben. Szükséges lenne lefekvéskor végiggondolni napunkat, tetteinket, elhordozott bántásokat, amiket talán már el is felejtettünk, mert észre sem vettük, mit mondtunk akár a kollégának, akár a házastársnak. Legfeljebb ha minket ért sérelem, az bánt – tetszik, nem tetszik, visszük magunkkal. Pedig arra vágyunk, hogy jót aludjunk, pihenjünk.
Akkor mégis hogy létezik az, hogy az itt lévő keresztény emberek nagyon nagy része álmodik, sőt jót álmodik? Mi más ezekben az emberekben? Hogy létezik ez a különbség?
A keresztény ember is ugyanúgy éli a napját, illetve mégsem, mert ott van Isten igéje akár reggel, vagy éppen napközben, ami erőt ad számára. Nyugalmat az ő nyugtalanságában, türelmet a körülötte lévő zaklatottságban. Este pedig „megágyazunk” a lelkünknek, amikor végiggondoljuk napunkat. Hálát adunk, megköszönjük, hogy mennyi ajándékkal elhalmozott az Úr, valamint bűneink sokaságát, életünk nyomorúságát, hirtelenségét, szeretetlenségét odavisszük, letesszük az Ő keresztjénél, irgalmas szeretetébe.
Elkészítjük lelkünket nemcsak az alvásra, hanem a jó alvásra, a jó álomnak jó földet készítünk. Ha így végiggondoljuk, mit is álmodunk, akkor látjuk mindazt, hogy nem csupán arról van szó, kivel beszélgettem vagy találkoztam, vitatkoztam vagy keseregtem az álmomban. Mint mindennek, ennek is van előzménye, elkészített talaja. Azonban természetes, hogy nemcsak ez járul hozzá, hogy álmunk kellemes legyen, hanem más is, de ha lelkünkben nem lesz békesség, nyugalom, rendezettség, akkor vajon mi alapján gondoljuk, hogy nyugodt álmunk, pihenésünk lesz? Mindemellett arról még nem is beszéltem, amit a múltból hordozunk, akár a gyerekkor fel nem dolgozott problémái vagy egy gyermek elvesztése, válás fel nem dolgozása – számtalan példát lehetne sorolni.
Ma tudjuk, hogy keresztény pszichológusok az álmokból gyógyulásokat mutatnak fel életekben. Alvás, álom, pihenés, jó ébredés! Ezt kívánom mindannyiunknak!
