Asztalközösség

Füzes Ádám: A kenyértöréstől a szentmiséig (XLIII. rész) Pápai iránymutatás az angolok felé A VI-VII. századi liturgikus sokszínűség egyik példája Britannia kereszténysége, amely a rómaiak jelenlétével kezdődött meg, majd távozásukkal jelentős átalakulásokon ment keresztül. Amikor Nagy Szent Gergely pápa (590-604) megbízásából Ágoston (nem azonos Szent Ágoston egyházatyával) 596-ban Canterburyben püspökséget alapított, azt tapasztalta, hogy a szigetország lakói a római rítustól különböző szokásokat tartottak. A húsvétot más dátum szerint ünnepelték (csak a VII. század második felétől igazították Rómához), a misét is más szövegekkel celebrálták (a Római kánont a IX. században vették át), és még a szerzetesi tonzúrát is másképp nyírták (ez volt az úgynevezett Jakab-tonzúra). Canterbury Ágoston 601-ben levelet írt a pápának, amelyben érdeklődött, mit tegyen a különféle liturgikus szokásokkal. Nagy Szent Gergely válaszában biztatta, hogy a különféle egyházakban tapasztalt jó és Istennek kedves szokásokból nyugodtan honosítson meg néhányat a fiatal angol egyházban. A pápa hamarosan újabb levelet írt Ágostonnak a pogány szokásokról. A nagy lelkipásztor azt javasolja, hogy az új püspök ne rombolja le a pogány templomokat, ha azok jó állapotban vannak, hanem szenteltvízzel tisztítsa meg őket, majd építsen új oltárt, helyezzen el bennük ereklyéket. Így a nép majd nem háborog szentélyeinek lerombolása miatt, hanem a régi helyen megismerheti az igaz Istent, és azt helyesen imádhatja. Szokás volt, hogy ökröket áldoztak, ezért a pápa biztatja Ágostont, hogy a templom újraszentelési ünnepén, de más egyházi ünnepek, misék után is a templom mellett vágjanak ökröket, rendezzenek lakomákat. A nép így nem azt tapasztalja, hogy elvettek tőle valamit, hanem lépésről lépésre léphet Krisztus útjára. A szigetek liturgiáját nevezik kelta rítusnak, amelyben a gallikán, a mozarab elemek mellett a római is egyre inkább megjelent. Benne az ír szerzetesség hatása a kezdetektől fogva erős volt, amelyet nagy szigorúság jellemzett, sok helyen a teljes Zsoltároskönyvet elimádkozták egy nap alatt, kemény böjtöket és bűnbánati fegyelmet tartottak, amelyet részben a hívekre is kiterjesztettek (innen ered a fülbegyónás gyakorlata). Az angliai egyház változatos történelme és liturgikus hatásai közepette I. Gergely pápa bölcsessége révén szervesen fejlődhetett ki a helyi liturgia, amelyet mindenki magáénak érezhetett.   Réz-Nagy Zoltán: Úrvacsora - eredet nélkül?

Pászkától az Úrvacsoráig
Általában így gondolkodnak keresztyének: Az úrvacsora a miénk, a pászka az izraelitáké. Mindkettőnek évezredes, történetileg kialakult keretei, formája, értelmezési mezője van, gazdag irodalma. Legalább olyan kétséges őket párhuzamba állítani, mint a mythrász-hívők asztalközösségét az úrvacsorával, ahogy az a korai egyházban meg is fogalmazódott.
Mintha nem létezne semmilyen egymásból következés.
Teológiai tanulmányaim alatt előadásokon egyszer sem hallottam arról, hogy itt egy egymásból következés van, hogy Jézus utolsó vacsorája tulajdonképpen egy széder este keretei között zajlott. Nem tudom, hogy ez egy tudatos, vagy csak véletlenszerű elhallgatás volt-e. De tény, hogy húsz évvel ezelőtt, - az akkor még létező "Egyház és Világ" című periodikában - megjelent egy fordítás Willi Marxsen-től, aki az úrvacsora kapcsán néhány újszövetségi írásmagyarázati megállapításon túl arról is beszélt, hogy az úrvacsora az antik-görög kultúra közvetítésével jutott el hozzánk. Ezért esett olyan nagy hangsúly az elemekre, és hogy a máig ható - úrvacsorával kapcsolatos, felekezeteinket elválasztó viták, a görög közvetítés miatt, fogalmi és szemléletbeli csapdában vannak. Majd feltette a kérdést, mi lett volna, ha az úrvacsorát, az eucharisztiát nem az antik-görög, hanem mondjuk afrikai közvetítésen keresztül ismertük volna meg?

Persze itt rögtön meg is kell állnom, mert egyáltalán nem biztos, hogy a kultúrák különbözőségei, a közöttük kialakuló kapcsolat, és a bennük megmutatkozó sajátos rendezőelvek, és azoknak az ismérvei, valamint az az identitás, melyet az adott kultúrában az egyén megél, hogy ezek a fogalmak mindenki számára magától értődőek lennének. Ebben nem vagyok biztos, úgyhogy a cél érdekében szükséges némi fogalmi tisztázás.

A kultúra ugyanis valami olyasmi, amit észre sem vesz az ember. Mint a levegő, beszívjuk, és mit sem tudunk róla. Olyan magától értődően természetes, hogy sosem, vagy csak nagyon ritkán gondolkodunk el a sajátságain. De ezek egy más kultúrából érkező számára szemet szúróak: hosszan ecsetelhetnénk leírásokat, amikor valaki átéli a kulturális sokk-hatást, mert belekerül egy más kultúrába.

Az igazán érdekes akkor történik, amikor az egyik kultúra átadja valamely szellemi kincsét a másiknak. Ez az átvétel, vagy, ahogy a kultúrantropológusok hívják: adaptáció mindig a befogadó fél számára jelent kihívást: Vajon azt kritikátlanul átveszi, semmit sem változtatva rajta? Esetleg teljesen elutasítja? Vagy átvéve átalakítja és a saját igényei szerint formálja át? Ez utóbbi megoldás mutatja igazán egy kultúra, vagy vallási rendszer életképességét.

Az antik görög-római lakoma elemei a széder vacsorában
A civis romanus tricliniumon hátratámaszkodva fogyasztotta el a lakomát. A széder est menetében határozott kívánság, hogy a résztvevők hátratámaszkodva fogyasszák el a vacsora elemeit. A római lakoma, tojással kezdődött és almával fejeződött be, ab ovo usque ad malam - a széder vacsora elején találjuk a tojást és a vége felé az almát. És végül még ott az utóétel, a desszert, mely lezárta a római lakomát, és amely a széder est rendjében afikomen néven szerepel, de nem más, mint egy félretett üres pászka-darab, mely egyúttal a pászkabárányt is helyettesítette.
A Peszáchi Hágádában van egy rendkívül figyelemre méltó mondat, egyfajta hangsúlyos figyelmeztetés, hogy aki nem emlékezik meg peszách estéjén három dologról, az nem tesz eleget vallásos kötelezettségének. Dr. Schweitzer József hívta fel a közvélemény figyelmét nemrég erre az összefüggésre. Az a három dolog, melyre okvetlenül emlékeztetnie kell a széder-est vezetőjének a résztvevőket a következő: A széder-tálon lévő sült hús, ami az egykori bárányáldozat jelképe. A pászka, a kovásztalan kenyér, mely az Egyiptomi Kivonulás emléke. Végül a keserűgyökér, ami az egyiptomi rabság keserűségére emlékeztet. Miért kellett ezt a három dolgot, ezt a három szót - zöroá, mácá, máror: a peszáchi áldozat, a peszáchi kenyér és a keserű gyökér - külön kiemelni, - kérdezi Schweitzer József, ha egyszer az egész szertartással a kivonulás ünnepének, a szabadság ünnepének a jelentőségét hangsúlyozzák és ünnepelik? Feltehetőleg a következőkért: Akkor már nyilván számosan voltak keresztyének, akik még megtartották a régi izraelita hagyomány előírta ünnepeket, ám azokat új hitük, a kereszténység tartalmával töltötték meg. Eképpen a mácára, a kovásztalan kenyérre azt mondták, ez a kenyér nem a kivonulás ünnepére, hanem Jézus testére emlékeztet. A formulát pontosan ugyanúgy alkották meg. A széder est rendjében ezt mondják: "He lachmá anjá" - Ez a sanyarúság kenyere. (Sajnos a Peszach-i Hágádá magyar fordításában egy félrevezető mondatot találunk: Ilyen volt a nyomorúság kenyere...) Pontosan ezt a formulát követi a szereztetési ige is: Ez Jézus Krisztus teste. Ez az, nem ez emlékeztet rá, vagy ez hasonlít rá, vagy ilyen volt...: ez az, értsd megszűnik a térbeli és időbeli távolság köztünk és az elődök között; köztünk, és Jézus tanítványai, az utolsó vacsora résztvevői között.
A sült hús pedig a széder-tálon nem az egykori bárányáldozat, hanem Isten báránya, Agnus Dei, azaz Jézus emléke. A keserű gyökér pedig nem az egyiptomi fogságot, annak keserűségét idézi, hanem Jézus passióját, szenvedéstörténetét. Ezért van külön kihangsúlyozva a Peszachi Hágádában a vallási kötelesség lényege, mert már ott voltak a Széder szimbólumait a Jézusban való hit szerint értelmezők.
Így született meg az úrvacsora gyakorlata, mely számos elemet megőrzött a széder estéből, persze sokat elhagyott, de új elemekkel is bővítette.
Mindazok, akik ezzel az egymásból következéssel tisztában vannak, sajnálják, hogy az úrvacsora sokszor komor (bűnbánatra, és önviszgálatra buzdító) elemei, elnyomják az eredeti liturgikus hangsúlyokat. Mint ahogy azt is, hogy ennek a vacsorának mindenki részese lehet (hiszen a széder-est liturgiájában elhangzik: "Aki éhes jöjjön és egyen valünk, a nélkülöző ülje meg velünk ezt az ünnepi vacsorát...!"). Jézus működésének, különböző rendű és rangú emberekhez való fordulásában ugyanezt látjuk: nincs benne exkluzív szándék. Jézus hozzáállása, az evangéliumok szerint nagyon hasonló volt a széder alapelvéhez. Előbb lépjen valaki a körünkbe (nem vizsgálgatva azt, hogy mennyire üti meg a szintet), majd azután, hogy köztünk van, és átéli a közösséget velünk, bízunk benne, hogy ez az élmény kovászként hat benne tovább és saját belső igényévé válik, hogy minél méltóbb módon lehessen ezután a közösség tagja.