Egyházunk története – A stóla
Lk 9,62-ben ezt olvassuk: „Jézus pedig így felelt: »Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.«” Mt 11,29–30-ban pedig Jézus ezt mondja: „Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű.” Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Véghelyi Antal
Mindannyian ismerjük a magvető példázatát is. Jézus előszeretettel hasonlította az Isten országáért való munkálkodást a földműves tevékenységéhez. Az ókori szántóvetőnek – főleg ha szegényebb volt – nemcsak az eke szarván kellett tartania a kezét, hanem (igavonó híján) a jármot is a maga nyakába kellett akasztania.
Jézus korában a zsidóság azzal különböztette meg magát a többi néptől, hogy magára vette a mózesi törvény igáját, amelyről azt vallotta, hogy kemény és nehéz iga. Jézus minden bizonnyal erre is céloz, amikor a maga igáját, amelyet ő kínál követőinek, boldogítónak és könnyűnek mondja. A képpel azt fejezi ki, hogy akik őt követve állnak az Isten országa ügyének szolgálatába, látszólag nehéz igát vesznek a nyakukba, amelyet mindkét vállukkal húzniuk kell, közben mégis azt tapasztalják, hogy ez az iga – szemben a törvényével – könnyű, és boldoggá teszi azt, aki viseli.
Ezt az egész embert követelő, csak mindkét vállal húzható és mégis könnyen viselhető, viselése közben boldogságot adó jézusi igát jelképezi az egyházi szolgálattevők liturgikus öltözékének stóla néven ismert darabja.
A stóla használata az első századokra nyúlik vissza. A keleti és nyugati egyház ordinált (fölszentelt) szolgálattevői egyaránt viselték, és – néhány protestáns egyház lelkészeitől eltekintve – mindmáig viselik. Azt jelzi, hogy viselője mindkét vállával húzza az igát, azaz egész életét Isten ügyének, az evangéliumnak a szolgálatára szentelte.
Lutherről sokan csak azt jegyzik meg, hogy a kolostorból való kilépése után levetette a szerzetesi csuhát – igaz, nem rögtön, hanem csak amikor már hordhatatlanul viseltes lett. Ez valóban így van: Luther az istentiszteleten kívüli templomi alkalmakon – a tanítás korábbi elhanyagolása miatt a reformációt követő gyülekezetekben szinte nap mint nap volt ilyen –, illetve az úrvacsorát magukban nem foglaló istentiszteleteken gyakran prédikált civilben, ami az ő esetében az egyetemi tanárok viseletét jelentő talárt jelentette. Az úrvacsorás istentiszteleteken azonban – amelyeket misének nevezett – élete végéig a hagyományos liturgikus öltözetben szolgált, amely az albából (bokáig érő fehér ing), a liturgikus színű stólából és az ugyancsak liturgikus színű kazulából (miseruha) állt. Ez a teljes liturgikus öltözék az evangélikus egyházakban csak ott maradhatott meg, ahol nem volt ellenreformáció: elsősorban a skandináv országokban és Finnországban, de Európán kívül is. A 16. században hazánkban is a teljes liturgikus öltözéket használták evangélikus lelkészeink. Az ellenreformáció azonban a liturgikus öltözet viselését – a stólát is beleértve – megtiltotta számukra. A nyílt üldözés elmúltával az egyetemi végzettségű emberek civil öltözéke, a talár lett megengedett viseletükké, amelyet ma Luther-kabát néven ismerünk.
Újabban a stóla viselésének lehetőségétől megfosztott evangélikus egyházakban, így például Németországban is egyre inkább terjed a stóla használata akár közvetlenül a Luther-kabáton, akár az albán viselve.
