A Németországi Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke kommentálta a pápa új, „Caritas in veritate” című enciklikáját

A szociális enciklika nyilvánosságra hozatalára nem is lehetett volna jobb időpontot kiválasztani: egy nappal az olaszországi G-8 csúcs előtt adták ki, amely konferencia a gazdasági válsággal, a világon lévő éhezéssel és a föld felmelegedése elleni harccal fog foglalkozni. A pápa a drámai fenyegetettséggel szemben „új etikára” szólít fel és sürgősen „valódi politikai világhatalmasság” létrehozását szorgalmazza. Az enciklikát tehát annak a rendszernek a kritikájaként is fel lehet fogni, amely ilyen válságokat képtelen megoldani.

Caritas in veritate (Szeretet az igazságban) – ez XVI. Benedek harmadik enciklikájának címe. A végén az Efezusi levél 4,15 versét írja le, hogy a szeretetben lévő igazság és az igazságban való szeretet egymással komplementáris. Ezzel a megfogalmazással a keresztény szeretetet kiteljesíti minden emocionalizált szűkítéssel szemben, amely a szociális empátia ereje. Erről a hitről az értelem fényében, a tartalmakról és célokról általánosan érvényes és párbeszédre alkalmas módon ad számot. A szeretet és a logosz, a hit és a racionalitás elválaszthatatlan kapcsolata, amelyet a pápa már a regensburgi előadásában is érvényre juttatott, így szociáletikai irányba is tovább lett fejlesztve és el lett mélyítve. Ebben a perspektívában a keresztényi szeretet irányadást képező és ideológia-kritikus kijelentési erővel is bír, és transzparenssé válik. XVI. Benedek szerint el lehet mondani, hogy a globális társadalomban felmerülő gazdaságpolitikai, és szociáletikai kihívások legyőzéséhez erre van szükség.

Ilyen háttérrel próbálkozik meg az enciklika azzal, hogy antropológiai alapokon kulturális vezérképet fejlesszen ki, amely „az új humanizmus” értelmében az embereket képessé teszi és bátorítja arra, hogy határokat átlépő szolidaritást gyakoroljanak és felelősséget vállaljanak egymás iránt, figyeljenek egymásra, mint teremtmények és Isten hasonmásai.

A korábbi Spe Alvi enciklikával ellentétben az új enciklika nem teológizáló dokumentum, hanem egy társadalompolitikai alkalomra, eseményre reagál. Azzal az öntudatos igénnyel teszi ezt, mely szerint karitatív illetékesség körén felül, a katolikus szociális tanítást, szeretné kompetens és iránymutató hangként a nyilvános gazdaságpolitikai párbeszédbe bevinni. Ez azonban nem csak a világgazdasági válságra vonatkozik, hanem az ökológiai-, kulturális- és gazdasági kihívásokra is, amelyek a globalizáció folyamatát a jelenben meghatározzák.

XVI. Benedek olyan témákat vet fel, mint az igazságosság, a közösségi jólét, a fejlődés, a migráció, a szexualitás és a lakosság növekedése, amelyek a korábbi enciklikákkal szemben egy megváltozott politikai, szociális és társadalmi közeg, környezet számára íródtak.

A pápa kifejtései VI. Pál pápa 1967-es Populorum progressio című enciklikájában megfogalmazott szociáletikai célok aktualizáló továbbviteleként értelmezhetők. Annak központi antropológiai kategóriái XVI. Benedek számára irányadóak: Az egyes emberek, a népek és az egész emberiség fejlődésének fogalma áll a középpontban. Emellett újra és újra hangsúlyos az, hogy ezt a fejlődést teljes, azaz szellemi, lelki és materiális előrelépésként kell értelmezni és realizálni.

Az emberi fejlődés utoljára érvényes alapját és célját az egyes ember isteni elhívásában, a szeretethez és igazsághoz való meghatározásában és annak megfelelően való életben találja meg. A fejlődés az embernek Istentől adott szabadsága alapján, a felelősségteljes gondolkodásban és cselekvésben válik lehetségessé.

A II. Vatikáni zsinat Populorum progressio fejtegetéseivel kapcsolatban a pápa a zsinat előtti és utáni szociális tanítás megkülönböztetése ellen lép fel és nem hagy kétséget afelől, hogy a zsinat csakis „az egyetlen, koherens tanítás” és az „egyház életében való kontinuitás” elmélyítéseként értelmezhető helyesen.

Kritikusan megjegyezhető, hogy a Pius-testvériséggel való nézeteltérések hátterében, a második Vatikánum ilyen kontextusban való explicit méltatása, politikailag kívánatos jelzés lett volna.

Kordiagnosztikus kifejtéseire tekintettel a dokumentum differenciált nézőpontból tekint az ökonómiai, kulturális, politikai és ökológiai kihívásokra, amelyek szakszerűen ragadják meg a modern világ csúcskomplexitású realitását. A globalizáció jelenségei ambivalenciájukban potenciális esélyt jelentenek, ahogyan az emberi fejlődés veszélyeztetettségére is ügyel, és komolyan veszi és ezt – az aktuálisan megfigyelt tendenciákkal szembeni fatalizálásként – tisztán az emberi szabadság tárgyilagos-, valamint erkölcsi felelősségeként jeleníti meg. A jelenlegi gazdasági- és ökológiai válságot ezzel kulturális átalakulási feladatnak nevezi, amelyben az egyház mértékadóan szeretne részt venni.

Éppígy említésre- és elismerésre méltó az egész papírt átitató szellem, amely kulturális elfogulatlanságot és nyitottságot mutat, amely a tudományos, gazdasági és technológiai fejlődés sokrétűségét, az emberi természet legitim kifejezésformáiként respektálja. Teszi ezt addig a pontig, amíg azok készek az „Isten emberi szívekbe írt”, „természetes szokási törvényének alapnormáit” követni. Ennek megfelelő az a bizakodó készség is, amely az aktuális kihívásokra esélyként tekint, amelyeket az emberi továbbfejlődésre lehet használni, és amelyért küzdeni lehet.

Amikor XVI. Benedek teológiailag a Spe alvi vezérfonalát felveszi, ezt a készséget úgy lehet jellemezni, amely reménységben rögzül Istennek szeretetre való felhívásában és az életre való ígéretében.

Sajnálatos azonban, hogy konkrét utalások, amelyek például a pénzpiacok problémáit megoldanák, hiányoznak az enciklikából, bár ez tulajdonképpen beletartozik ennek az írásnak a karakterébe.

Ez mégsem csökkenti a már két évvel ezelőtt leírt – és azóta újra kinyilvánított – benyomást, mely szerint a lutheránus és római-katolikus egyházat több minden egyesíti, mint amennyi a két egyházat elválasztaná egymástól. Az új, Caritas in veritate enciklika ezt még inkább alátámasztja. Meggyőződésem, hogy az enciklika, kultur-hermeneutikai intencióját tekintve, antropológiai kategóriáján túl, az egyes probléma analizálások alapján nagyszerűen alkalmas arra, hogy a Németországi Evangélikus-Lutheránus Egyház és a Német Püspöki Konferencia által nemrégiben elkezdett III. Bilaterális Munkacsoport munkáját – amely „Az emberi méltóság” témája köré fonódik és az antropológia kérdéseivel foglalkozik – termékennyé tegye és előmozdítsa. A párbeszéd elé feszült várakozással tekintünk.