A középpont újrafelfedezése – Gondolatok az idei imahét után

1.  A sok Joseph Ratzinger – XVI. Benedek pápa által és róla írt könyv ismerete segítséget jelent az eligazodásban, Róma ökumenikus gondolatainak megértésében. A közép újrafelfedezése időben és tartalomban sok mindent megértet a központi római véleményről és magatartásról. Időben a központ a múlt és jövő között a jelen pozíciója. A múltról a római pápa egy liturgiai könyvében úgy nyilatkozik, hogy a keresztények a múlt értékelésében gyakran olyan helyzetbe kerülnek, mint az ősi templomok lefestett freskói renoválása alkalmával. A lemeszelt vagy lefestett réteget le kell bontani, hogy az eredeti értéket megtaláljuk. Ilyen a jelenben élő kereszténység múlt értékelése. Ugyanakkor a jelenről a jövőbe is kell vizionálni, hiszen nem állhatunk meg az egyháztörténelem hosszú útján a mai napon. Az idő Ura a jövőben is egyedül biztos útitársunk lehet. Tartalmilag a legtöbb, amit mondhatunk az egész kereszténység helyzetével kapcsolatban, hogy a sokszínű, sokfelé szakadt egyház csak úgy jelenthet egységet, hogy Jézus Krisztus áll a középpontban, és közös hitünk Reá irányul, különbségeink ellenére is egy központunk van és lehet a jövőben is, felekezetekre szakítottságunk ellenére is. 

2. 2010 évforduló az ökumené életében. Száz éve indult az egységmozgalom Edinburgh-ban, és azóta jelentős állomásokon ment át. Edinburgh-ban John Mott látása szerint 1910-et és a 20. század előttük álló idejét a „keresztény misszió döntő órájának” tartotta. Ma olvasva a kötetet (Victor János fordításában) naivnak és idejétmúltnak hat. Tulajdonképpen a missziót az európai és amerikai kereszténység exportjának tartja, és meg van győződve arról, hogy az évszázad végére a misszió az egész emberiség krisztianizálódását jelenti. Mondanivalóját úgy értjük helyesen, ha minden napot, minden évet a misszió döntő órájának tartunk. Ez a protestáns kezdeményezés egy alapvető tapasztalatból indult ki: szükség van az egységre, mert hitelét veszti a kereszténység, ha Távol Keleten vagy Afrikában egymással vitában álló felekezetekként jelentkezik. Tulajdonképpen Róma nem vette túlságosan komolyan 1910-ben az induló egységmozgalmat… 1925-re is gondolunk, a stockholmi találkozásra Söderblom Nathan kezdeményezésére, ahol a protestantizmus, az anglikanizmus és az ortodoxia egy része is jelentősen volt képviselve. Ahogy Söderblom mondta: a Pál apostol-féle keresztények (protestantizmus) és János apostol leszármazottai (ortodoxia) már jelen vannak, csak Péter hiányzik (római katolicizmus). „Csak nem ment el Péter halászni ismét, ahogy a feltámadás után történt” (Jn 21,3)… 1948-ra is, az Egyházak Világtanácsa megalakulására is emlékezünk, 1961-re, a New Delhiben tartott világgyűlésre, amikor a  Nemzetközi Missziói Tanács csatlakozott az EVT-hez, majd 1962-65, a II. Vatikáni Zsinat szinte forradalmat jelentő eseménye mutatta meg, hogy az egységmozgalom Rómát is érdekli. Ez már 1968-ban megmutatkozott, az EVT uppsalai világgyűlésén.  Elindultak a felekezetközi dialógusok, anélkül, hogy Róma a Világtanácsba tagként kapcsolódott volna. 1999-ben megszületett az első recepciót jelentő, Közös Nyilatkoztat Róma és a Lutheránus Világszövetség között. A Közös Nyilatkozat hitünk jelentős tartalmában, a megigazulásban már többé nem tekinti a tárgyaló feleket csak vitapartnernek, hanem bizonyos mértékig konszenzusra jutott testvéreknek. Az utolsó évtizedben is sok tárgyalás, gyűlés, konzultáció történt, de lényegében az ökumené eredeti célja nem valósult meg. Ma úgy látom, hogy a 20. század legnagyobb egyházi eseményének tartott mozgalom nem érte el célját, és sok kétség támadt felőle, hogy érdemes-e folytatni a fáradságos egyeztető tárgyalásokat, magas szinten és helyi szinten egyaránt. 

3. 2010 új perspektívát is jelenthet. Folytatni az ökumené tevékenységét, úgy látszik, hogy másképpen kell a 21. században. Érdemes hallgatni arra, amit az imahét résztvevői nyilatkoztak, vagy amit a sajtó hozott nyilvánosságra. A vélemények között, ami híveinkben él, néhányat hadd említsek, amint az hozzám is eljutott: – Az imahéten több a szónoklat, mint az imádság. – Egy-egy felekezetből több a papi elem jelenléte, mint az egyszerű hívek serege. – Rutinná vált a januári közös imahét, ami még a 60-as – 70-es években csodának számított („bezzeg, amikor bátorságot kellett vennünk a részvételhez, akkor nem éreztük természetesnek ezt az isteni csodát”). – Hosszú a hét, az imanyolcad hete. Dolgozó emberek nyolc napon keresztül nem tudnak részt venni az alkalmakon, így mindig ugyanazok vannak jelen, főleg nyugdíjas korúak. Mintha a kereszténység csak az öregekre szabott közösség volna… – Volt, aki megjegyezte, hogy az előkészítő füzet távol van a mi életünktől, magyar viszonyainktól. Hangvétele idegen, legfeljebb a textus ismerős. – Pozitív visszhangként értékelem, hogy szomszédos gyülekezetek meglátogathatják egymást. Volt evangélikus, aki most járt először katolikus templomban, és katolikus, aki reformátusokkal először imádkozott együtt. – Néhányan arról panaszkodtak, hogy valamikor több baptista, metodista, sőt pünkösdista és ádventista testvér is jelen volt, ma inkább a történelmi egyházak képviselői gyűltek össze. Egyik hívünk azt mondta, hogy a vendéglátó gyülekezetek jobban tennék, ha saját istentiszteleti rendjüket használnák, hogy a többi felekezetből jövők megismerhessék a testvéregyházat.  – Nyilván sok más vélemény is elhangzott: papi ruhák és fejfedő (birétum) különbözősége, stólák sokszínűsége inkább a különbségre, mint az egységre mutatott.  Mások a közös énekek hiányát vagy más hangzását tartották idegennek. – A sajtó inkább a kuriózumot mutatta be, mint a lényeget. Az egyházi újságok sem kivételek ez alól, akár az Evangélikus Életre vagy az Új ember utolsó két számára (jan. 17, jan. 24.) gondolunk.  Néha ellentétes vélemény is jelentkezik. Hol az „összeköt, nem szétválaszt” jelszó érvényesült, hol pedig a „meglévő nehézségek” hangsúlyozása alapvető. A színes képek nem tompították ezt a tapintatlan bemutatkozást.  

4. 2010 számomra egy korszak lezárását és egyben új kezdetet is jelölhet. Ebben tartom jelentősnek XVI. Benedek pápa szavait és viselkedését. A II. Vatikáni Zsinat Ökumenikus Dekrétumától a világvallások felé fordul (Nostra Aetate), dialógusra bíztat, hiszen a hatalmas római világegyház is csupán egy részét képviseli az emberiségnek, sokmilliós ill. milliárdos vallásokról meg nem feledkezhetünk. Tudom, hogy vannak evangélikus részről is más vélemények és más elvárások.  Az EKD Tanácsának elnöknője Margot Käßmann püspöknő tagadja a gyakran emlegetett elhidegülést, és reményét fejezi ki, hogy a müncheni Ökumenikus Kirchentag eloszlatja majd rossz érzésünket. Bár bevallja, hogy Münchenben még nem lesz közös úrvacsora, „de legalább közös asztalhoz fogunk ülni és tárgyalni fogunk”. A jelenlévő Karl Heinz  Wiesemann  speyeri katolikus püspök azt hangsúlyozta, hogy a régi ellentétes vélemények után különösen etikai kérdésekben (genetika, eutanázia, szexuális morál stb.) közösen nyilatkozhatnának az egyházak.  

Véleményem szerint az a különös helyzet állt elő: a római pápa a 21. század helyzetét úgy mérte fel, hogy nem szabad a kereszténység felekezeti különbségeit túlhangsúlyozni. Amit eddig elértünk, az jelentős a felekezetek ökumenikus mozgalmában, de ma jelentősebb az, hogy kívülről pl. a monoteista vallások részéről hogyan néznek ránk (zsidóság, iszlám), hiszen számukra a kereszténység  felekezetei árnyalati különbségei jelentéktelenek. Ebben a tükörben minden keresztény keresztény. Pozitíve azt jelenti, hogy valóban egy népként kell párbeszédbe bocsátkoznunk a világvallásokkal, megtartva identitásunkat, amit Jézus elénk szabott, mert Ő az Út, az Igazság és az Élet. Út, nem kötéltánc, hanem keskeny út, nem céltalan vándorlás, hanem a megérkezés reménységének bizonyossága. Ő az Igazság a valóság értelmében és nem a bírói igazság keretében. Tőle a valóságot nem félteni kell, hanem megtanulni.  Ő az Élet, egy halálra orientált civilizációban is, a bővölködő, értelmes, segítőkész Élet. Ha az abortusz, az öngyilkosság, a kegyetlenség természetesnek tartása környezetünk véleménye, úgy Jézusnál igazi emberi életünk lehet.  Talán ősi hitvallásunk első mondatát kell hangsúlyoznunk: Credo in unum Deum, vagyis a monoteisták hitvallása ez. Talán nem véletlen a pápa római látogatása az ottani zsinagógában és nyitottsága a félelmetesnek mutatkozó Iszlám felé. Pápaságának enciklikái és megnyilatkozásai a felismert speciális keresztény szeretetet hirdetik (agapé), szeretetet az igazságban és igazságot a szeretetben, és ez az alapállás segíthet a világvallásokkal várható dialógusokban is. 

„Ez már nem ugyanaz az ökumené” – hallom egyik hívünktől, panaszként. Inkább így fogalmazhatnék: az ökumené kitágítása ez az egész emberiség figyelembe vételével. Nem vagyok próféta, de fantáziát látok abban, amit a Közép újrafelfedezésében kifejezésre juttatott a tudós, ismeretekben példátlanul gazdag, kegyességében gyakorló római egyházfő. Sven Silén, az egykori vaesteraasi püspök, a svéd egyház hivatalos küldöttje a II. Vatikáni Zsinaton jelentésében 1969-ben azt hangsúlyozta, hogy még a reformáció népének is lehet tanulnia a rómaiaktól, anélkül, hogy identitását feladná. Nem tartom véletlennek, hogy mind római katolikus, mind protestáns körökben különböző nyelveken hatalmas irodalom jelent meg XVI. Benedekről és XVI. Benedektől. Számomra két római katolikus hiteles teológus, Walter Kasper és Heinz Schütte bemutatása vezetett Ratzinger – tudós professzorhoz és a mai XVI. Benedek pápához.         

Ajánlott irodalom: 

J. Ratzinger: A mustármag reménye. 1979

Joseph Ratzinger – XVI. Benedek pápa: A közép újrafelfedezése. 2008

Joseph Ratzinger – XVI. Benedek: A názáreti Jézus. 2007

Joseph Ratzinger: A föld sója. 2005

Joseph Ratzinger: Új éneket az Úrnak. 2007

Joseph Ratzinger: Benedek Európája a kultúrák válságában. 2005

Joseph Ratzinger: A liturgia szelleme. 2002.

Joseph Ratzinger: Életutam. XVI. Benedek pápa önéletírása. 2005

H. Hopping – J.-H. Tück (szerk.): A hit megütköztető igazsága. Joseph Ratzinger teológiájának körvonalai. 2007

Walter Kasper:: A hit szívverése. Egy életút tapasztalatai. 2009

Heinz Schütte: Kirche im ökumenischen Verstaendnis. 1981 

Hafenscher Károly (id.): Paradigmaváltás az ökumenében. Theológiai Szemle 2009/1

Balázs Zoltán: Az evangéliumi bölcsesség ereje. Vigília 2010/1

XVI. Benedek pápa: A II. Vatikáni Zsinat helyes értelmezéséről. Sapientiana, 2009/2

Joseph Ratzinger: Szabadság és felszabadítás. Mérleg 1987/3