A félhomály epifániája

Annak idején Blaise Pascal töprengett sötétség természetéről ilyen módon:

„Kétségkívül szerethetem a tökéletes sötétséget, ám ha Isten félhomályba vezet, ez a nem teljes homály kedvem ellen való, mivel nem lelem meg benne azt, ami a teljes homály értékét jelenti, nem érzem benne jól magamat. Ez pedig hiba, annak a jele, hogy bálványommá emelem a sötétséget, kiemelve az Isten rendjéből. Márpedig csak az ő rendjét szabad imádnunk.”

Miért is adatik néha különös tapasztalat embereknek, melyek arra sarkallják őket, hogy vaskos ateizmusukat félretéve néha mégis inkább a spiritualitás ilyen-olyan módjai felé forduljanak? A teljes jel és fényforrás - nélküliség az emberi lelkek sötétjében néha tényleg egyszerűbb helyzetet teremtene azoknak, akik úgy gondolják, hogy egy fényforrás volt mindössze. Egy villámlás: ez volt Jézus megjelenése az emberi történelemben. Aztán teles sötétség előtte, és teljes sötétség utána, és miénk csak a tudat, hogy egyszer volt világosság, egy rövid ideig, egy villanásra. Karl Barth így látta a Jézusban adott kijelentést. Ez a hasonlat azonban megtévesztő, mert nem csupán egy villanás volt, hanem azt követően – és már előtte is felderengett valami, a sötétséget átjárta egy derengés… Mint amikor éjszaka virraszt az ember, és sokszor gondolja közben azt, hogy most már világosodik, aztán csalódnia kell, mert idővel rájön, hogy ez még nem a hajnal, arra még várni kell. Várja tovább, hogy múljon a sötétség. 

A lélek, a spiritualitás világában hasonlóak a tapasztalatok: 

Ezek meg is fogalmazódnak valahogy: A teljes sötétségből Isten kivezet. Ez jó, örülünk is neki, hogy végre meglátjuk a fényt… Igen ám, de nem a teljes napvilágra, hanem a félhomályba, ahol csak sejtések ködös megérzései vezethetik az embert.  

Tudomásul kell venni, hogy sem nem világosság, sem nem teljes sötétség a mi mai közegünk, hanem a homály, ahol valami lehet ez, de akár az is. Ahol néha csak nekünk megfigyelőnek elfoglalt pozíciója dönti el az egzaktnak hitt mérési eredményt.

A félhomályban való tapogatózás és derengések, a felsejlő fények nyomán próbálunk eligazodni, és persze sokszor téves jeleket követve.

Nem tudjuk miért ilyen ez a világ, melyben élnünk kell, és nem is arról van szó, hogy másokat, a rendszert, vagy éppen a konstellációkat okoljuk ezért. Egyszerűen ilyen a világ, amelyben élnünk kell.

Egy ilyen világban pedig nem tehet úgy az ember, mintha nagyon biztos lenne a dolgában.

Luther kijelentése, miszerint koldusok vagyunk, jól érthető a félhomálynak ebből a tapasztalatából.

A koldusnak van honnan kérnie, tud arról, hogy létezik valahol egy bőség, de persze ez nem az övé. Erről a máshol és másnál lévő bőségről azonban tud valamit, ahogy tud arról, hogy kell léteznie teljes, mindent átjáró világosságnak, ha a sötétséget valami félhomállyá alakította át. Az a kis parányi fény is elég ahhoz, hogy erre a felismerésre jussunk. És ahogy van teljes világosság és bőség valahol, úgy mi, akik koldusként folyamodunk valami kis morzsányi többletért, hogy a homályt egy kicsit feljavíthassuk, és nagyobb bizonyosságra jussunk, úgy ebben a folyamodásunkban, annak embert próbáló alázatában,-  mivel el kell fogadunk, hogy kezünk üres, és nincs módunk saját erőnkből változtatni, - megtapasztaljuk azt, hogy Istennek éppen a félhomályban van velünk terve: és koldus kezünk üressége az, mely tervének, céljainak megfelel.

Így Keresztelő János Jézushoz intézett kérdése, hogy Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk, éppen ennek a félhomálynak a nehezen elviselhető voltáról tanúskodik. 

Jézus a kérdésre a félhomály tényével válaszol: vakok látnak: nem az összes vak, csak néhány, sánták járnak: nem az összes sánta; süketek hallanak: nem az összes süket, csak néhány. Jelként Jézus egyeseket meggyógyított. Csak éppen annyit, hogy feltűnjön egy parányi fényforrás, és beköszöntsön félhomály, és benne olyan kérdések támadjanak, melyek a bizonytalanság iszapos mocsarába süllyesztenek bennünket.   

Halálos ágyán ez volt állítólag Goethe utolsó szava: több fényt! Egész emberi életünk tragédiája ebben a félhomályban áll.

Így lehet, hogy a gonosztól való félelemből való menekülés legyen egyesek számára a keresztyénség, vagy hogy a nyilvánvalóan hitehagyó álmessiásnak még évszázadok múltán is több ezren a hívei. Hogy kisgyermeket istenként imádnak, és postán feladott leveleket továbbítanak a Siratófalhoz, mert azt Isten úgymond jobban meghallja.

Az epifánia azt is jelenti, hogy elfogadjuk a tévedéseknek és babonáknak ezeket a émelygően bőséges felhozatalát is, tudván, hogy minden a fényről tesz bizonyságot. Minden tévelygés bizonyság arról, hogy valahol egy fényforrás felkelt, és embereket útnak indított, úgy, ahogy a napkeleti bölcseket is.