„Az élet egy bankett és a tragédia az, hogy a legtöbb ember éhen hal”– Honti Irén előadása a Belső szabadság témájáról

Ebben az előadásban a szabadságról, pontosabban a belső szabadságról fogok beszélni.

A bevezetőben a szabadság fontosságáról lesz szó.

Az első részben arról fogok szólni, hogyan válhatunk szabaddá az érzéseinktől, a különböző olyan hatásoktól, amelyek gátolnak szabadságunkban.

A második részben pedig Jézus szabadságáról szólok Dorothe Sölle Krisztológiája nyomán.

A harmadik részben Jézus szabadságáról lesz szó a „Feminista krisztológia, Jézus kép” alapján Hanna Wolf gondolatai által.

Végül pedig egy vallomással fogom befejezni.

Bevezető 

Ki a szabad ember? Egészen röviden megfogalmazva:  

Olyan ember, aki az önmagából feltörő zene dallamára táncol. 

Nos, hogyan jellemezhetjük a szabad embert: 

* Tud örülni az egyszerű dolgoknak.

* Van ideje élni.

* Csodálja a szépséget a világban.

* Tudja „élvezni” az életet. (Megéli az élet ízét.)

* Megőrzi a szelídségét, lágyságát, a kedvességet, nyitottságot, rugalmasságot.

* Képes szívből kacagni.

* Nem nyomorítja meg az aggódás, a rettegés, a félelem.

* Feladja azokat a függőségeit és kötődéseit, amelyek gátolják abban, hogy az önmagából feltörő zene dallamára táncoljon.

* Felszámol minden akadályt, ami a belső szabadság útjában áll.

* Kész megválni minden felesleges lim-lom-tól.

* Elveti a társadalom azon csápjait, amelyek megfojtják lényét. (népszerűség, elismertség...)

* Bizalmas kapcsolatokat épít olyan emberekkel, akiktől nem függ, de akiknek a társaságában jól érzi magát.

* Kapcsolatban van a valósággal, amely szabaddá tesz.

„Megismeritek a valóságot, és a valóság szabaddá tesz” – mondta Jézus.

* Eleven frissességgel éli meg a jelen pillanatot.

* Fontosnak tartja a belső szabadságot, mert tudja: a szabad ember képes igazán szeretni.

Ezt a felsorolást hallva azt látjuk, hogy a mérce jó magasra van téve. Talán felmerül bennünk a gondolat, hogy ha ezek a szabad ember jellemzői, akkor eléggé távol vagyunk a szabadságtól. Azt mondom, merjük magasra tenni a mércét és legyünk nagyon igényesek a szabadság útján.

Fontos nekünk a szabadság, hiszen a lelkünk mélyén vágyva vágyunk az igazi szabadság után. Jó ezt tudatosítani, hiszen arra lettünk teremtve, hogy szabadon, boldogan éljünk ezen a földön. Az életünk közben arról „tanúskodik”, hogy megnyomorítanak hamis függőségeink, negatív érzéseink és idegesek, feszültek, sokszor lehangoltak vagyunk. Sokféle teher nehezedik ránk, fizikai és érzelmi egyaránt, külső-belső félelmeink kötik gúzsba lelkünket, amelyek megfosztanak a szabadságtól és boldogságtól. Eközben a lelkünk mélyén ott parázslik a kiapadhatatlan, de talán már elaltatott örök vágy, amely a végtelen szabadságról álmodik.

Jézus szavai, kérdése erre is vonatkozik:            

Akarsz-e meggyógyulni?

Akarod-e ezt a szabadságot?

Valljuk be őszintén, a leginkább azt szeretnénk, ha a külső körülmények változnának. Azt szeretnénk, ha a másik ember másképpen állna hozzá a dolgokhoz és hozzánk is. Sőt, az van bennünk, hogy a másik változzon meg, akkor ez a „nem szeretem helyzet” is majd megváltozik. De azt is szívesen vennénk, ha valami már végre történne, amely megváltoztatná a helyzetet, amelyben benne nyűglődünk. Kórházlelkészként azt látom, hogy a mai világ „kényelem útján” és a gyors megoldásokat kereső utakon majd beveszünk egy pár szem gyógyszert és akkor jobb lesz. Úgyis mindenki ezt teszi. Nehezen valljuk be, hogy ezzel van, hogy csak a tüneteket kezeljük, és hát eddig sem sokat változott a helyzet. A kérdés az, hogy tényleg akarjuk-e a szabadságot, vagy csak külső megoldásokat várva elvegetálunk belső kis rabságaink útvesztőiben.

Tudom, hogy JÉZUS A SZABADÍTÓ. Nemcsak hiszem ezt, hanem tudom is. Azért merem ezt mondani, hogy tudom, mert engem is Ő szabadított meg. És ma is végzi szabadító munkáját isteni hatalmával és szeretetével. Tudom, hogy KEGYELEMBŐL van megváltásunk, és ebből van szabadságunk is. Most itt arról a mondjuk pár százalékról szólok, amit mi magunk tehetünk hozzá a saját szabadságunkhoz. Arra gondolok, hogy hagyjuk-e Őt bennünk munkálkodni, hogy megengedjük-e neki ezt... és e mellett, hogy akarjuk-e hozzátenni azt, ami a mi kis részünk ezen az úton. Ez a kis rész azonban mégis sokat jelent a szabadságunk tekintetében.

Előadásomban éppen arra szeretnék biztatni, hogy vállaljuk be azt a lelki munkát, amelyet mi tehetünk hozzá a szabadságunkhoz.

A belső szabadság útján fontos az is, hogy – bár vannak általános receptek – mégis mindenkinek figyelembe kell venni a saját személyiségét. Ki vagyok, milyen karakteri sajátosságaim vannak, milyen ösztönkésztetéseim, indulataim... Mindezek függvényében kell hogy dolgozzunk saját magunkon. Ez egy kalandos út, amely nagyon is megéri, hiszen adománya a szabadság.

Első rész

Mondok egy egyszerű kis példát, amely mégis sokat mond, és rólunk szól:

Judit beszélget egy ismerősével. Az alábbi párbeszéd zajlik közöttük:

„Judit, te hülye vagy!”

Judit csípőre teszi a kezét, néz jobbra, balra, majd ezt mondja:

„Bocs, nem tudom, kihez beszélsz. Kiről van szó?

Mert hogy én nem vagyok hülye, az egészen bizonyos. Kire gondolsz?”

Az illető összeráncolta a szemeit, vágott egy képet és mivel nem tudta mit mondjon, szótlanul inkább elment onnan.

Mi történt? Juditra egy „címkét” rakott az ismerőse: „hülye vagy”, így minősítette őt, ezzel a negatív jelzővel.

Mit tett Judit? Ő ezt a minősítést nem vállalta be. Vagyis nem azonosult ezzel a címkével.

Mit tehetett volna? Magára veszi, azonosul vele: „hülye vagyok” és emiatt elkeseredik.

Judit éppen ezért volt szabad, mert nem függött ettől a hatástól.

Nos, e példa alapján nézzük, milyen akadály áll a belső szabadság útjában:

A szabadság egyik nagy akadálya az AZONOSULÁS. Hatások érnek bennünket. Pl. bosszant valaki, sérteget, a személyiségembe gázol, vagy indulatosan viszonyul felém, olyanokat mond, amik méltán húzzák az idegeimet. Valaki úgy néz rám, hogy szinte megsemmisít. (Nemcsak a szavak hatnak, igen nagy szerepe van a tudattalanból áradó sokféle negatív hatásnak is...)

Hogyan hat rám mindez?  Ha elfogadom, azonosultam vele, akkor tehát nem vagyok szabad.

Fontos tudatában lenni, hogy mi történik valójában: Ha bevállalom a másik által reám illetett minősítést, akkor ezáltal annak a hatása alá kerültem. Már nem vagyok szabad, – mert azonosultam vele, – függésbe engedtem a személyiségemet azzal a negatívummal. Gyakran hallani ilyeneket: „nyomorult vagyok”, vagy: „rákos vagyok”, vagy: „szegény vagyok”, „depressziós vagyok”, „gyáva vagyok”, „gyenge vagyok”; vagy pedig így is hangozhat a jelző: „undok”, „szerencsétlen”, „utálatos”, „taszító”, „hideg”. Van, hogy mi is illetünk másokat ilyen jelzőkkel és van, hogy mi kapjuk ezeket.  

 Mi történik általában? Befogadjuk ezeket a szavakat, jelzőket, és azonosulunk vele. Ekkor már negatív értelemben függök ezektől a hatásoktól. Nem vagyok szabad, mert zavar, mert hat rám, mert hatalmat adtam neki az azonosulás által. (Ez az egész történés általában tudattalanul megy végbe bennünk).

A lelkünk mélyén azért tudjuk, érezzük, hogy ez nem egészen így van. Nézzük a már említett példákat más oldalról megközelítve:

„Igen, most cinikus voltam, de képes vagyok másképpen is...”

 „Eléggé utálatos az illető, de tudna másképp is hozzáállni...”

„A nénike rákos, de mintaértékű, ahogy ő ezt viseli...”

„Olyan szerencsétlennek tűnik most minden nálam, de lesz még másképp is.”

A logoterápia szerint mi emberek test-lélek-szellem hármas egysége vagyunk, így együtt, és ezáltal személyiségünkben van ami szent és sérthetetlen, amelyet nem lehet becímkézni és megnyomorítani. Így teremtett az Isten bennünket. A lélektan szerint ez a mi  személyiségünk ÉN-je.  Az a csodálatos, hogy ez az ÉN nem betegszik meg, sőt még a halál sem tudja megsemmisíteni.  Lehet, hogy szunnyad, alszik bennünk, vagy le van blokkolva, de „mozgásba hozható”.

Mi a valóság?

 „Igen, depis vagyok, de ÉN több vagyok, mint depressziós”.

 „Kudarcos az életem, de ÉN több vagyok, mint a kudarcaim”.

„Most munkanélküli vagyok, de ÉN több vagyok, és vannak feladataim.”

„Magányos vagyok, de ÉN tudom, hogy mást is hoz az élet.

Az ÉN, mint szellemi személyiség tulajdonsága, képessége, hogy:

* képes vagyok rálátni magamra,

* képes vagyok felülemelkedni, túlnőni önmagamon,

* képes vagyok megfigyelni, sőt kontrollálni is magamat,

* képes vagyok, hogy úgy figyeljem meg magamat, mintha valaki mással történne.

* képes vagyok tudatosítani azt, ami bennem végbemegy, mert én ÉN vagyok.

* képes vagyok, hogy ránézzek a bennem zajló negatív érzésekre. 

A szabadság útját járva ezt nagyon fontos tudni, tudatosítani. Például:

Judit nem azonosult az őt illető jelzővel, mármint hogy „hülye vagyok”, mert rálátott és tudta, hogy ő (mármint az ÉN) nem az.

Dühös vagyok, vagy lehangolt vagyok, de rálátok, tudatosítom, és ha nem azonosulok vele, akkor megszakítom ezzel az érzéssel a kapcsolatot. Megértem ezt az érzést, és tudom, ez van, de már nem zavar, nem vesz hatalmat rajtam.

Nagy lélektani igazság ez: éppen a rálátás, a tudatosulás által MEGÉRTEM, LÁTOM, hogy mi történik, mi megy végbe bennem, és már nem azonosulok vele, megszakítom a kapcsolatot azzal az érzéssel, vagy hatással ami „beleszólt” a szabadságomba.

A szabadság útján járva látható, hogy a társadalmi hatások is lehetnek akadályok. Oly sok társadalmi hatás van, amely nem más, mint manipulálás. (Így is mondhatjuk, hogy „agymosás”.) Nézzünk néhány mai példát erre vonatkozóan:

* Akkor vagy boldog, ha sikeres vagy.

* 40 év felett kezdődnek a betegségek.

* 50 felett teljes reménytelen munkát találni.

* Ha pénzed van, mindenre képes vagy.

Nos, mennyire dőlünk be ezeknek a hatásoknak? A média ad bőven ilyen „programokat”, de az itt a kérdés, mennyire hat ránk, mennyire befolyásol, avagy szabad vagyok-e ezektől.

A társadalom dobjainak a hangjára menetelek-e, vagy szabad vagyok?

A tömeg rángat, vagy egyéniség maradok a tömegben és a „saját hangszeremen játszom”?

A szabadság útját járva tudjuk, hogy a másik véleménye is hat ránk, sokszor túl nagy hatalmat adunk mások hangjának. Gyakori, hogy tudattalanul is beleavatkoznak az életünkbe, és mi is a másik életébe. Sokan hagyják magukat rángatni, mert nem a saját életüket élik, hanem mások diktálják, rángatják őket. Még nem szabadok.

A kánai menyegzőn, amikor elfogyott a bor, Mária odaszólt Jézusnak, hogy „elfogyott a bor”. Jézus pedig azt mondta, még nem jött el az idő a cselekvésre, vagyis nem az anyja kérésére fog valami jót tenni, hanem amikor Isten megadja a jelzést... Halála előtt tanítványai menteni akarják Jézust, mondván, ez az elítélés ugyan nem történhetik meg az ő Mesterükkel. Jézus nem engedi, hogy ez a hamis szólam hasson rá és hangot is ad ennek.

Gyakran mondom a személyes beszélgetések során:

„Beszélj az érzéseidről, mondd el, amit gondolsz, de hagyd meg a másik szabadságát”.

„Hallgasd meg, amit neked mondanak, de tudd, hogy szabad vagy és a döntés az a tiéd.”

 A szabadság útján akadály lehet az elvárás is. Az állandó elvárásaink negatív módon hatnak a másikra. A másik érzi a tudattalanul ható elvárásainkat és ez meg is mérgezheti a légkört az emberi kapcsolatokban. Elvárjuk, hogy a másik változzon meg, hogy másképpen viselkedjen. De mi van akkor, ha ő éppen még nem képes erre, vagy nem akar. És én hogyan viszonyulok mások elvárásaihoz?  Meg akarok felelni, mert félek, hogy elveszítem az illetőt? Más ez, mint az alkalmazkodás.

A szabadság útján az is akadály, ha elítélünk valakit. Gyakori emberi gyarlóság. Ha elítélek valakit, máris hatalmat adtam ennek az érzésnek, függök tőle, és már nem vagyok szabad. Ha gondolatban, érzésekben, szóban küzdök a másikkal, ezzel erőt adok ennek a küzdelemnek, és nem vagyok szabad tőle.

Mit tegyünk? Az ÉN képes arra, hogy MEGFIGYELJÜK, mi történik, hogy megpróbáljuk MEGÉRTENI, mi megy végbe. A rálátás, a megértés által megszakad a kapcsolatom azzal az érzéssel (pl. bosszúság). Nem azonosulok vele és már nem zavar. Szabad vagyok tőle. A következménye ennek az, hogy bennem történt valami változás. Nem a görcsös erőlködés által, nem a küzdelem által, hanem a megértés, a rálátás által. Így én fogok másképpen hozzáállni, mert ÉN képes vagyok erre. És ezt a szabadságomat soha senki nem veheti el tőlem. 

Az ÉN – éppen azért, mert képes felülemelkedni és rálátni a „magam”-ra, az életemre, a szavaimra, tetteimre... – képes arra is, hogy másképpen álljon hozzá az élethez, és a sorsszerű helyzetekhez is, vagyis az olyan helyzetekhez, amelyek úgy tűnik megváltoztathatatlanok. Az ÉN-nek tehát mindig van egy szabad „játéktere” a hozzáállásban és ezt soha senki nem veheti el az embertől. (Pl. ha egy súlyos betegséget belső tartással elhordozok, – és ez a szabadságom mindig adott – azt a sorsszerű helyzetet is belső szabadsággal élhetem meg, mégis, annak ellenére is). A legszebb példa erre Jézus szenvedése, az, ahogyan Jézus hozzáállt a szenvedéséhez, ahogyan azt elviselte, a lelki ember mégis szabadságával.

Ennek az első résznek az összefoglalása röviden:

1.                  Kerülj érintkezésbe negatív érzéseiddel. Légy tudatában érzéseidnek, pl komorság, bánat, idegesség, félelem...

2.                  Ez az érzés benned van és nem rajtad kívül. Ne azt akard, hogy a körülmények megváltozzanak. A negatív érzések belül vannak, ahol azonosulsz velük.

3.                  Ne azonosulj az érzéssel. (pl. depressziós vagyok, szomorú vagyok..., visszautasítanak...) Ezek jönnek, mennek, elmúlnak. Szabad vagy, nem lehet kontroll alá venni téged, de nem lehet rángatni sem, sem ugráltatni, sem manipulálni.

4.                  Változtass a dolgokon. Ne a külsőt akard megváltoztatni. Csak a hozzáállásodon tudsz változtatni. Ezt a „hatalmat” senki sem veheti el tőled.

Második rész (Dorothe Sölle gondolatai nyomán)

Jézus volt a legszabadabb ember a világon.

Miben is állt Jézusnak ez a szabadsága?  

1. Istennel való szoros kapcsolat, közösség, egység

2. Önazonosság megtapasztalása, önmaga vállalása

3. Kreativitásra felszabadítottság, hogy megváltoztassa és megjobbítsa a világot

4. Önátadásra, önfeláldozásra való készség

Nézzük ezt a négy pontot részletesebben kifejtve:  

1. Egység, közösség Istennel:

Jézus számára ISTEN SZABADÍTÓ. Az ember felszabadítója, aki minden béklyót leold róla és minden bilincsét letöri. Az ember a szabadító Istennel való egység által teljességre jut, beteljesültté válik. Nem a halál után majd, hanem itt a földi létben úgy, hogy az egység által az istenit az emberiben tapasztalja meg. 

2. Önazonosság:

Jézusnak semmilyen fedezete nem volt, nem volt rangja, hivatala, pártfogója, barátja, sem ajánlásai, papírjai... mégis ki merte mondani azt, hogy ÉN. Egyedül a Szabadító Istenhez kötve, Vele egységben nézett szembe az ember életében és világában lévő határokkal és korlátokkal. Jézus megmutatta, hogy ezek a határok és korlátok nem szükségesek, hanem társadalmi okok következményeként van szűk térre beszorítva az ember. És Jézus legyőzte a a nemzeti, a műveltségbeli határokat, legyőzte a vallási, a nemi megkülönböztetéseket. Végül pedig legyőzte a halált, a legfélelmetesebb határvonalat is.

Hogyan tudta ezt Jézus megtenni? Úgy, hogy teljes egységben volt a Szabadító Istennel és ebben az egységben elnyerte önmaga identitását. Éppen ez tette Jézust szabaddá saját igényeitől, vágyaitól, attól, hogy dicsőséget, hatalmat akarjon szerezni magának. Ezekre nem volt szüksége, hiszen mindene megvolt Istenben, Isten adta szabadságában.

Ez a szabadság, ÖNAZONOSSÁG, az ÉN vállalása átragadhat másokra, megfertőzhet – jó értelemben – másokat. Jézus így változtatta meg az emberek számára a realitást, azt, amiben találta őket. Hiszen minden ember arra lett teremtve, hogy egységben, személyes kapcsolatban legyen Istennel, és embertársi kapcsolataiban vállalni merje önmagát.  

3. Változtatás, jobbítás a kreativitásra felszabadítottság által:

Jézus életét, működését, szolgálatát nem az engedelmesség határozta meg, hanem

a FANTÁZIA. Az engedelmesség csak a már meglévőnek a megőrzésére képes, egy jól, vagy rosszul működő rendszernek a fenntartására. De hiszen látható, hogy nem jól van úgy, ahogy van, nem jól működnek a dolgok. Jézus nem a régit őrizte meg, hanem újat hozott éppen a TEREMTŐ FANTÁZIA által. A változtatáshoz, a jobbításhoz, a megújításhoz fantáziára van szükség. És Jézus felszabadítja az övéinek a fantáziáját, hogy megváltoztassák a világot.

A fantázia, a KREATÍVITÁS a szabadságnak egyik formája, következménye. A fantázia a valóság nyomásától szabadít meg, attól, hogy: „ez van, ezt kell szeretni”. Jézus fantáziája abban nyilvánult meg, hogy szétfeszítette a kereteket, a korlátokat, ledöntötte az akadályokat. (Betegek gyógyítása szombaton, asztalközösség a társadalom kivetettjeivel...)

Jézus fantáziája FELSZABADULÁST hoz azok számára, akik vele kapcsolatba kerültek. Új lehetőségeket tárt fel számukra, és ezzel megváltoztatta azt a helyzetet, amiben voltak. Jézus egészen szabad volt, és ez a szabadság megnyilvánult abban, hogy:

* amikor gyógyított, nem várt érte köszönetet,

* amikor teljesítette az emberek kérését, nem nézte, hogy jogosultak-e rá,

* nem kérdezte, hogy mi lesz a renddel, a tekintéllyel, (pl. böjt)

* elfogulatlan volt barát és ellenség iránt egyaránt.

4. Ön-odaadás, önfeláldozás:

Jézus egészen odaadta magát Istennek és az embereknek. Ez az ODAADÁS mélységesen összefügg az Istennel való egységgel, a belső szabadsággal, boldogsággal, és az önazonossággal. Mivel Krisztus mindent magának tudott, a mennyet és az örök boldogságot, az Istent magát, az Isten országát, ezért nincs szüksége arra, hogy önmagához             ragaszkodjék.

Jézus ezért teljesen szabad arra, hogy belevesse magát az életnek abba a fantáziadús kalandjába, hogy másoknak hozza el, másoknak adja a felszabadulást és a boldogságot. Krisztus fantáziája tele van reménységgel. Soha nem mond le senkiről. A kudarcot, a visszautasítást kihívásként fogadja el, és ez inkább új találékonyságra indítja. És mindez érvényes Jézus követőire is, azokra, akiket megfertőzött ez a jézusi szabadság. Jézus követői azt vallják: „nem nyugszom addig, amíg nem találok valami megoldást”, egy új utat, ami jobb, mint az eddigi.

Az önzetlenség, az ÖNÁTADÁS csak szabadságból és önazonosságból származhat. Minden másfajta áldozat és önfeláldozás csak kikényszerített, értelmetlen és nem lesz hatékony. Az az ember képes lemondani önként és szabadon, az képes odaadni magát, aki az Istennel való egységben elnyerte saját magával is az összhangot. Ezáltal képes arra, hogy értelmesen lemondjon és odaáldozza önmagát szabadon és szeretettel. Akinek ugyanis hiány és elégedetlenség az alapélménye, az görcsösen kapaszkodik mindenbe és szeretné megtartani amije van. Aki viszont szabad, annak a keze ki tud nyílni, az tud adni bármit, mindent, akár az életét is.

Jézus így áldozta oda életét önazonosságban és szabadságban. És még halálával sem mondott le arról, az igényéről, hogy „ÉN vagyok az élet!”. A vallás nyelvén ezt úgy fejezhetjük ki, hogy az ember akkor tudja odaadni az életét másokért, ha övé az örök szabadság.

Harmadik rész:   

Hanna Wolf szerint, – aki maga pszichoterapeuta – Jézus a pszichoterapeuta ősképe, mintája. Jézus azért tudott sok embert meggyógyítani, mert ő maga EGÉSZSÉGES volt. Ez utóbbi mondat C.G. Jungtól származik, aki szerint Jézus előképe és mintája a teljes, a tökéletes, az EGÉSZ embernek.  

Jung szerint Jézus volt az első férfi a világon, aki integrálta, azaz elfogadó módon beillesztette az animát, (a férfi lelkének a női részét), vagyis elfogadta úgy, mint ami hozzá tartozik, az ő része. Nem szorította ki, vagy fojtotta el magában, mint ahogy azt sok férfi teszi. Jung szerint Jézus volt az első férfi, aki áttörte az antik világ férficentrikusságát. Jézus volt az első, aki legyőzte a férfi centrikus antik társadalmi rendet.

Fontos, hogy Jézus azért tudott másokat integrálni, egységes egésszé tenni, mert maga is integrált, EGYSÉGES, EGÉSZ ember volt. Nem volt széthasadt, mint mi emberek, hanem ép és egész, ezért tudta az embereket éppé és egésszé tenni.

A lélekgyógyászat úgy működött Jézusnál, hogy képes volt belehelyezkedni bármilyen lehetséges szituációba. Jézus empatikus volt, képes volt beleérezni mások helyzetébe. Azért tudott ilyen finoman ráérző lenni embertársai irányába, mert integrálta saját pszichéje női részét, az animát.

Ebből következett, hogy Jézus sohasem viselkedett sematikusan, mereven, (azaz fix elvek, normák alapján), hanem mindig rugalmasan. Figyelme középpontjában mindig az az ember állt, akivel éppen akkor találkozott, és mindig annak az embernek a konkrét szituációja.  Jézus úgy segített az embereken, hogy pontosan azokat az alkotó, teremtő erőket hívta elő, mozgósította, amik ott szunnyadtak az illetőben.

Jézus magatartása nagyon is természetes volt, viselkedése spontán, kapcsolatteremtő képessége nyitott és érdeklődő és ez mindig a konkrét helyzetekben nyilvánult meg.

 Jézus a maga ép, egész, integrált személyiségében nagyon is következetes volt, MEGTÉVESZTHETETLEN és MEGVESZTEGETHETETLEN. Jézus nem volt másokhoz igazodó, nem hagyta magát ide-oda rángatni és szétcincálni, szétszaggatni. Ellenkezőleg, Jézus mindig a legteljesebb mértékben önmaga volt, az a páratlan személy, aki mindenkinek azt mondta, azt adta, amit egyedül csak ő adhatott, mondhatott, tehetett személye páratlansága és masszív önazonossága által.

Vallomás:

Ez a téma nekem szívügyem, amelyért nagyon tudok lelkesedni. Éveken át jártam a szabadság útját úgy, hogy kerestem a szabadságot. Akkor még nem tudtam, csak éreztem, hogy a szabadság személyiségünk legmélyebb rétegének leginkább óhajtott vágya. Életem legszebb élménye az volt, – ez egy folyamat volt – amikor Jézus, a Szabadító megmutatta hatalmát és szeretetét életemben, és meghívott követésére, majd később arra, hogy Őt szolgáljam egyházamban.

Lelkészként is tovább kerestem, kutattam a belső szabadságot. Utam sok küzdelmen, próbán át vezetett. Ezen az úton segítségemre voltak olyan írások, gondolatok, amelyek ebben az anyagban is szerepelnek, (teológiai, logoterápiai tanulmányaim), továbbá olyan személyek, akik a példájukkal, személyükkel, éppen a belső szabadságukkal hatottak rám.

Isten, Jézus Krisztus számomra FELSZABADÍTÓ TAPASZTALAT. Életem legszebb ajándéka az a belső szabadság, amelynek érzem az ízét és amelynek nagyon tudok örülni, és amelyet minden vágyam megismertetni, közvetíteni másokkal is.