„A civil szolgálat szabadsága”

A civil szolgálat szabadsága

Vázlat:

1. Vállalni az eredeti célt bátorsággal

2. A megszólítottak lehetnek igazán eredményes megszólítók

3. A lelkészi nyitottság és derű egyik titka a hűséges és megbízható civil szolgálatvállalók

4. A személyiségtípusok színes világa a lelkész körül (a lelkész életében)

5. A civil szolgálat szabadságának titka: konszenzus – harmónia – együttműködés

   
   

   1. Vállalni az eredeti célt bátorsággal!

Ma nagyon aktuális feltenni azt a kérdést, hogy mi is igazán az eredeti célunk gyülekezetben és egyházban. Közelebbről most azt kell megkérdezni, hogy civil szolgálatvállalókként miért is „vállalkozunk” egy speciális tisztségre ma?

A legradikálisabban válaszol: az a célunk, hogy minél több ember számára legyen nyitott és elérhető az egyházunk élete. Minél kevesebb gát és akadály legyen a „külső kör” és a „belső kör” között. Minél gyorsabb és eredményesebb legyen a hívogató, gyűjtő, leginkább pedig a „befogadó” tevékenység a gyülekezetekben.

Egyrészt azért, mert nagy hiányunk van jelenleg. Valódi és reális emberhiányunk van egyházunkban. Láthatóan nem a növekedés és szaporodás jelei mutatkoznak. Legjobb formázással is csak azt mondhatjuk: szinten tartás, fenntartás vagy megmaradás a pillanatnyi állapot.

Másrészt pedig azért fontos ez a cél, mert az eredetnél is egyértelműen az szerepel, hogy „dicsérték az Istent, és kedvelte őket az egész nép. Az Úr pedig napról-napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.” ( ApCsel 2,47)

Az életképesség jele és a működés igazi visszatükröződése normális esetben, a keresztyén közösségben a növekedés. Legtöbbször egy kicsit szemérmesen, sok esetben a kényszerű helyzet miatt is bizonygatjuk, hogy nem a létszám nagysága a döntő az egyházban, hanem annak a minősége és eredetisége, ami történik. A kimondás pillanatában is érezzük már, hogy ez legtöbbször csak sovány vigaszként hangzik el. A „lehetnénk többen”, vagy „más lenne a helyzet, ha mindenki megmozdulna” érzések sokszor előtörnek belőlünk, de igyekszünk is hamar valamilyen magyarázatot adni rá, hogy miért ilyen a valóság és talán odáig is elmegyünk, hogy azt mondjuk: „nem mi tehetünk róla”, vagy másik szórenddel: „mi nem tehetünk róla”. A mélyben, lelkünk mélyebb dimenzióiban azonban érezzük, hogy ez a magyarázat sántít és alapjaiban véve sem egyeztethető össze az egyház működésével. Nem lehet nélkülözni a növekedés örömét, erejét és energiáját. Akármennyire kicsi is, de legalább évente egy-két ember, néhány család megérkezése, beépülése is bizonyíték egy gyülekezet életképességéről.

Az újak megérkezése, az érdeklődés, a kíváncsiság felkeltése nem más, mint a „választható út” egészséges és jól látható gyülekezeti élet felkínálása a környezetünk számára. Ezért a belső elszánásért már szabad tisztséget, szolgálatot vállalni ma is az egyházban.

A felügyelő, a gondnok vagy a presbiter is a „növekedés idegenvezetője” lehet a mai hitet, közösséget és életcélt kereső társaink számára.

Vigyázni kell, mert hamar lehet valaki mindent eldöntő „ajtóőr” a templomkapuban, sőt odáig is fokozhatja a hatalmát, hogy ő dönt a ki és bemenetről, még akár az üdvösség elnyerésének a megítéléséig is képes valaki uralkodni így egy közösségben. A deformálódásnak az ilyen útja nagy kísértés és valódi veszély. Jó erre odafigyelni minden egyházi tisztség betöltésénél már az első szakaszban.

Joggal figyelmeztet erre sokkal tágabb értelemben Frank Otfried July würtenbergi evangélikus püspök a világvallások nagy kihívási rendszerével kapcsolatban, vagy a hihetetlen naggyá nőtt vallási kínálat és piac láttán. A rengeteg felkínált lehetőség és vallási út világában a kereszténységnek nem szabad elvesztenie a nyitottságát és befogadókészségét. „Ne akarjuk magunkból a szerető Isten ajtónállóit kialakítani”. Ne elzárjuk az utakat, hanem nyissuk meg inkább. Ne arról beszéljünk ma, hogy ki és miért nem tartozhat hozzánk, hanem arról, hogy meghívót adunk át a kortársainknak és inkább kinyitjuk a lehetőségeket, nem pedig bezárjuk. (http://www.ekd.de/aktuell_presse/news_2012_10_05_christen_nicht_tuersteher_gottes.html)

Ha az eredeti célt nagyon erősen a magunkénak tudjuk vallani, akkor ismerjük fel a szolgálatunk értelmét és szépségét is. Ez óv meg az elferdülésektől és deformálódásoktól. Nem az a jó indulás, ha csak átszervezni, alakítgatni vagy a létező elképzeléseinket keresztülvinni szeretnénk, vagy az álmainkat szeretnénk erőszakosan rákényszeríteni egy közösségre, hanem az, ha a keresztény közösség létének és működésének eredeti célját szeretnénk megismerni jobban, ezért szeretnénk küzdeni minden erőnkkel és tehetségünkkel. A hitünknek is ez lehet az éltető tartalma. A Biblia tanulmányozása és szeretete, valamint az első gyülekezetek atmoszférájának alkalmazása a mi mai korunkban. Minimumnak tűnik, de mégis tudjuk, hogy igazából ez a maximum. Ha ennek a közelében vagyunk, akkor jó helyen és növekedő környezetben szolgálhatunk.

A szabadulás első lépése lehet az, hogy képes vagyok elszakadni az előzetesen bennem lévő, a rám rakódott és rajtam eluralkodott kényszeres elhatározásoktól. A mellékcélok helyett az eredeti fő célt vállalom. A pótcselekvésekkel teli világban az igazit, a lényegeset keresem. A bonyodalmak helyett a direkt utakat. Úgy érdemes egy egyházi tisztségben „élni” és nem „hatalmat, érvényesülést vagy érdekérvényesítést gyakorolni”, ha valóban ez az eredeti vonz és hív magához. Ha a bonyolulttá, túlzottan bürokratikussá, furcsán kaotikussá váló, vagy itt-ott érthetetlenül rideg ügyintézésű szervezeti, közegyházi, gyülekezeti üzemmód ellenére is megmarad bennem és személyesen is megújít engem az istentisztelet, az ige, az úrvacsora, az ének és az imádság valósága nap mint nap. Legalább ennyire fontos az evangéliumból élő közösség napi derűje és sugárzása is.

A felelős tisztséget hordozóknak feladata ma is az, hogy védjék meg ezt a prioritási sorrendet az egyházi élet minden szintjén. Erre csak akkor lesznek képesek, ha valóban így is élnek és viselkednek az egyházban. Nem lehet olyan kettőségben tenni ezt, hogy van egy „privát arcom” és egy a „tisztséghez igazított” másik arcom. Csak egy, egységes életünk és életfolytatásunk lehet őszinte keresztényként.

Legtöbbször egy kicsit szemérmesen és sok esetben a kényszerű helyzet miatt is bizonygatjuk, hogy nem a létszám nagysága a döntő az egyházban, hanem annak a minősége és eredetisége, ami történik. A „lehetnénk többen”, vagy „más lenne a helyzet, ha mindenki megmozdulna” érzések sokszor előtörnek belőlünk, de igyekszünk is hamar valamilyen magyarázatot adni rá, hogy miért ilyen a valóság. A mélyben, lelkünk mélyebb dimenzióiban azonban érezzük, hogy ez a magyarázat sántít és alapjaiban véve sem egyeztethető össze az egyház működésével. Megkerülhetetlen az a korszerű missziói alapállás, amit Klaus Douglass gondolatai így fejeznek ki:

„…miért ne lehetne nekünk is, mint egyháznak egy felszabadult és ütőképes növekedési hitvallásunk, hogy szabadon és bátran, gátlások nélkül beszéljünk ma arról, hogy nekünk van egy határozott célunk mások megszólítására és a bátor hívogatásra és a tiszta befogadásra.” (lásd: Klaus Douglass: Az új reformáció Kálvin Kiadó, Budapest 2002, 111.old.)

Olyan küzdelem ez az egyház közösségében, a gyülekezetünkben, mint a személyes életpályánkon. Naponta tapasztaljuk. Megkerülhetetlen, számolni kell vele. Úgy zajlik ez, mint életünk minden napja. Ritmusa és sebessége, élménye és kudarca van. Reggel kitűzünk egy célt, amit szeretnénk elérni – esetleg van egy tervünk, hogy mivel telik majd el a nap.

De annyi minden ér minket, amire nem számítottunk (váratlan), csak úgy közbejött (akadály), és átrendezett mindent (fordulat). A nap végén csalódottak vagyunk. Mi maradt az eredeti célból? Mi teljesült a terveinkből? - kérdezzük esténként. Egy nagy pillanatra azonban mindig szükségünk van, amikor mindenek ellenére, mégis rádöbbenünk, hogy mi volt az értelme az egész napos küzdelmünknek. 

Az új ciklusba való indulás, a tisztségbe való belépés is a kora reggelhez hasonlítható. A tiszta, világos, induló állapothoz. Amikor valaki az egyházi szolgálatban az első lépéseket teszi meg, idézze fel és őrizze meg magában az ünnepi pillanatokat, amivel elindult az oltár elől. Az eredetiség kincseként. Csak ezután kell azon elgondolkodni, hogy „Hová megyünk? Merre indulunk? Mi a valódi tervünk? Milyen az emberi jövőképünk? Mivel tudok majd foglalkozni? Ki voltam, és kivé lettem, amikor presbiter, gondnok, felügyelő lettem? Kinek jó és kinek használ a tisztségem?” Az önértelmező mondatok/gondolkodás megkerülhetetlen! Sajnos ez a gondolkodás sokszor elmarad. Mintha nem lenne fontos foglalkozni önmagunkkal. Pedig minden lelki folyamatnak döntő része ez! A tisztséghez való felnövekedésének is.

Az eredeti célra irányítja a figyelmünket a következő gondolat is. (Douglass)

„Az olyan egyház, amely nem akarja az embereket megnyerni a hitnek, olyan, mint az a lámpa, amely nem akar világítani, mint az a kürt, amely nem akar hangot kiadni magából. Lehet, hogy szépen csillog, esetleg még használni is lehet valami másra, de eredeti rendeltetését, eredeti célját immár nem tölti be.”

(Klaus Douglass: Az új reformáció 110.o.)

A civil szolgálat ott kezdődik az egyházban, hogy fényhordózók (sugárzók) és hanghordozók (hangadók) szeretnénk lenni! Akit beiktattak, aki áldást kapott, az erre indul! 

2. A megszólítottak lehetnek igazán eredményes „megszólítók” 

Honnan van erőm? Hogyan lesz elegendő hitem? Tudok-e valamit is elérni majd? Az eredeti cél mellett fontos az eredeti hang is! Amit hallottam. Ami elérte az életemet. Amikor valaki közel jött és személyesen megszólított. Mindenkinek voltak emberi követek az életében, akik jelezték, hogy „rád lenne szüksége a gyülekezetnek”. Olyan bátor hang is kellett sokszor, amelyik egészen váratlanul ért el valakit, mert látta a gyülekezet hiányát. De bízott benne, hogy van valaki a környezetünkben a horizonton, aki pedig alkalmas lenne. Pont olyan képességgel rendelkezik, amire nekünk szükségünk van. Ez az ő karizmája. Csak hívni kell és bátorítani. Szócsöveken keresztül ugyan, de az eredeti hang ért el minket. Az igazi megszólító hang: Légy a követem! Légy a küldöttem! Légy mások támasza! Légy többek társa a hit mai útján. Civil szolgálattevőknek fontos tudniuk, hogy pozitív értelemben is átélhettek egy csodát, fordulatot, újulást. 

A „megszólítottság állapota” mindig ilyen. Olyan ez, hogy még arra sincs időnk, hogy megkérdezzük: miért pont én? Belevág és megszakítja az életünket ez a hang. Ez a mi igazi szerencsénk. Ez a mi igazi esélyünk. 

Ma nagyon sokan, és mi magunk is sokszor élünk úgy, még az egyházzal kapcsolatban is, hogy azt érezzük: nincs kedvem az egészhez, nem látok benne célt, minden monoton, nincs tovább. Eredménytelenség és színtelenség. Tehetetlenség és beszorultság. Ebbe szól bele Krisztus a „küldött jeleivel”, az „érkező hangjával”, a „váratlan közbevágással”. Érdemes folytatni. Benned, nálad, veled van tervem. A kilépés esélye ez mindig a számunkra. A megszólítottság egy állapot-átrendeződés, egy kilépés, egy fellépés, egy előrelépés, egy odatartozás – aktív helytalálás az egyházban – a passzív, elfogadói, fogyasztói életforma helyén. Kinyílik ezzel egy új ajtó az életünkben. Erre szabad most gondolnunk a tisztségünkkel kapcsolatban. Nem más ez, mint egy ajtónyitás. Ránk találás. Ennek mindig öröm-íze van. Az öröm a természetes velejárója.

Annak az átélése, amit Sefcsik Zoltán fogalmazott meg így:

” Számomra egyszerre izgalmas, ugyanakkor kissé ijesztő is a megtiszteltetés, amelyben részünk lehet: Jézus Krisztus munkatársai vagyunk. Elhív minket és rajtunk keresztül másokat. Terve van velünk, és van úgy, hogy a másokról szóló terveit nekünk kell szőni.”

(Tarts, Uram, a kezedben Luther Kiadó, Budapest 2012. 86.old.)

Ez a tervszövő megbízás valóban nagyon fontos, és jó érezni benne azt, hogy sohasem lehetünk munkanélküliek az egyházban. A tervszövésben és a terv megvalósításában páratlan esély nyílik az életünk számára. Ez a gyógyító és újító Krisztus-közelség állapota. 

3. A lelkészi nyitottság és derű egyik titka a hűséges és megbízható civil szolgálatvállalók 

A civil vágyak az egyházban sokszor abban összegződnek, hogy „nyitott, derűs, kisugárzó” lelkészünk legyen. A lelkész belső vágya is hasonló: lehessen ő maga is felszabadultabb, nyitottabb, jókedvű, derűs, vidám, megértő ember. Ekkor van a helyén. Ekkor tud nyugodtabban élni és dolgozni a gyülekezet közösségében is.

Mi a titka ennek? Mire van igazán szükség ehhez? Egyértelmű a válasz: mindarra, ami nem az elzárkózást, az egyedüllétet és magára maradást szolgálja. A lelkészi hivatás társas, ha tetszik közösségi hivatás. Mindig rászorul az építő társakra. Minden lelkészi baj kezdete a speciális „lelkészi elmagányosodás”. Ezt fontos észrevenni a civil szolgálóknak. A civil szolgálat lelkészi szemmel – a lelkész nyugalmának, derűjének, bátorságának, kiegyensúlyozottságának a „biztosítéka”. 

A lelkész igazi vívódása mindig ez a három terület: Van-e emberem? Van-e közösségem? Van-e békességem? Állandóan érzi, hogy ezek híján nehéz gyülekezetet építeni, prédikálni, vigasztalni, embereket látogatni. Pillanatok alatt telik meg szorongással és félelemmel. Bizonytalansággal és nyugtalansággal. Ez pedig hamar eredményez visszaesést, a kedv elvesztését és a kiábrándulást. A lelkészi stabilitást mindig a hűséges, megbízható civil szolgálók jelenléte és aktivitása élteti. Ennek a kialakulását könnyen akadályozhatja az a tipikus és elterjedt magatartás, hogy nagyon sokan élnek és dolgoznak úgy a gyülekezetekben és az egyházban, hogy csak saját magukban bíznak meg és csak az önmaguk által elvégzett munka lehet szerintük jó. Mindkét oldalon rossz beidegződés ez, a lelkész is rosszul dönt, ha csak önmagában bízik. A civil tisztségviselő is rossz irányba megy, ha önmagát nélkülözhetetlennek és pótolhatatlannak tartja.

„Sokszor azért nem mernek körülöttünk feladatot vállalni, mert azt sugalljuk, hogy mi tudjuk a legjobban, bennük nem bízunk meg. Talán azért vagyunk munkatárs szűkében, mert- bár nem mondjuk - azt sugalljuk, hogy nincs másra szükség. Azt hiszem, hogy le kell mondanunk a tökéletesség ábrándjáról és talán még az elsőségről is.” ( Sefcsik Zoltán u.o. 88.old.)

Ez a gesztus, az őszinte lemondás lendületet adhat presbitereknek és lelkészeknek egyaránt, ha valóban elkezdik gyakorolni.

A kérdés az, hogy „merjük-e elengedni Isten országa ügyét és átengedni Urunknak, megbízni másokban is?” (Sefcsik. u.o.)

Az egészséges lelkészi feleszmélés ma is olyan, amilyennek Pál apostol hirdette meg. Ha úgy tud a gyülekezetére és munkatársaira tekinteni, és felkiáltani, hogy „Ki is volna a mi reménységünk vagy örömünk, koronánk és dicsőségünk, ha nem ti, a mi Urunk Jézus Krisztus színe előtt az ő eljövetelekor?” (1Thessz 2, 19) 

4. A személyiségtípusok színes világa a lelkész körül (a lelkész életében) 

Színes személyiségtípusokat ismer, kísér és őriz a lelkész maga körül. Ez a három ige fejezi ki legjobban a lelkészi munkavégzést. Erre terjed ki igazán a munkája, hogy megismerje, kísérje és őrizze az embereket a gyülekezet szűkebb és tágabb közösségében. Ezek a valóságos, napi találkozási felületek a gyülekezeti tagokkal. Nem lényegtelen látnunk azt, hogy milyen „sokszínű közösség” a lelkész körüli szolgálói köre a gyülekezeti tagoknak. 

A presbiteri füzetben egy imádság szavai bemutatják (Czöndör I. imádsága In: Tarts, Uram, a kezedben Luther Kiadó 2012, Budapest szerk: Szabó Lajos 150.old. ) a presbiter típusokat, bár nem ez volt az írás eredeti célja. De nagyon őszintén elénk tárja azt, ahogyan egy lelkész látja a munkatársait színes együttesként. Vannak a lelkész előtt civil szolgálók, akik

túl: hangosak, lelkesek, visszafogottak, halkak, okosak, önelégültek, sértődékenyek, önzők, szerények, zsugoriak, nyugtalanok, pletykásak, keverők, bonyolítók. 

Minden közösségben tudjuk és felismerjük ezt. Nem könnyű hordozni őket. Mi magunk is ilyenek vagyunk sokszor. Ott helyezkedünk el valamelyik kategóriában. A kérdés az, hogy van-e a közösségnek olyan ereje, hogy rámutatnak ezekre a „túl”ságosan jellemző vonásokra, de nem rekesztik ki az illetőt. Szembesítenek az igazi önarcképpel, de egyértelműen a jobbítás szándékával. Itt mindig az a jó, ha ez közösségi megnyilvánulás, és nem a lelkész, vagy nem a felügyelő lép fel a „nagy lerendező” és a „nagy helyreigazító” szerepében. A „túl”-ok világából meg lehet érkezni oda, ahol mindezek éppen annyira jelentkeznek, hogy egészséges légkört teremtenek a lelkész körül. Az „éppen annyi” világához. A normális, a megengedhető hangossághoz, lelkesedéshez, visszafogottsághoz, halkuláshoz, okossághoz, önelégültséghez, sértődékenységhez, önzéshez, szerénységhez, zsugorisághoz, nyugtalansághoz, pletykássághoz, keveréshez, bonyolításhoz. 

A lelkész is igazán egy tagja a gyülekezetnek, de a civil szolgáló/ tisztségviselő is csak „egy tagja” a közösségnek. Nem több. Minőségi egyenlőségjelet szabad csak tennünk, illetve ehhez kell közeledni egész szolgálatunkban. Ez átírhatatlan egyensúlyi törvény a gyülekezetépítés evangélikus felfogásában. A normális viszonyulás többrétű és kölcsönös felismerése vezet oda, hogy egymást egyre jobban elfogadják és tiszteljék a gyülekezet tagjai. Ha nem ez zajlik, akkor konfliktusgerjesztés és feszültségfokozás jellemző. 

5. A civil szolgálat szabadságának titka: konszenzus – harmónia – együttműködés 

Ha tényleg megvalósul az, hogy el tudunk mozdulni a merevségünkből, a saját világunkból, a reménytelenségünkből egy felszabadult élet irányába, akkor elindulunk a másik ember élete felé. Lépéseket teszünk a Krisztust hirdető élet felé. Kezdeményezünk a közösségvállalás bátorságának irányába is eredeti és kockázatot is vállaló lépéseket. A működő keresztény élet titka az, hogy van-e esély, terület, energia a megegyezésre egymással, az összetartozás élményének felfedezésére a közös cselekvés örömének felfedezésére – megélésére. 

Sokat segít nekünk, hogyha tudjuk és vállaljuk azt, amire valóban koncentrálni szeretnénk. Mi is igazán a legnagyobb gondunk? Egy presbiternek/szolgálatvállalóként egyértelműen az, hogy tudjuk

„a legnagyobb gond, aminek foglalkoztatnia kellene ma bennünket, az, hogy miként válhatna Krisztus követőjévé az a sok ember, aki ma távolságot tart Istentől, a hittől és a gyülekezettől”. 

A gyülekezet sem „csoda” önmagában, de benne van lehetőség egy speciális, megmentő szabadságra Krisztus erejével. Ennek a megtalálásáért küzdünk naponta. Ennek eléréséhez csiszol minket Isten keze lépésről-lépésre. Hosszú és nem könnyű út ez. De a fejlődésünk és változásunk lehet az életünk beteljesedése. A megtapasztalt gyógyulás öröme is valóság itt. Ebben az értelemben is a vállalt és gyakorolt tisztség alázatos betöltése egyszer csak eredményeket csillant fel. Változó, érlelődő presbiter és változó érlelődő lelkész. Ha komolyan vesszük a küldetésünket és megszívleljük egy a közelmúltban megjelent nagyon jó gyülekezetépítési könyv alapvető tanácsait. Ott jó a gyülekezeti élet dinamikája, ahol ez valóban le is játszódhat. 

A mai gyülekezet öt alapfunkcióját így fogalmazta meg Robert Schnase: A gyümölcstermő gyülekezet könyvében:

1. Radikális vendégszeretet

2. Szenvedélyes istentisztelet

3. Tudatos hitépítés

4. Kockázatvállaló misszió

5. Bőkezű nagylelkűség.

(Robert Schnase: A gyümölcstermő gyülekezet MME-KIA-Harmat Budapest 2012.) 

Ezek a szolgálatunk szabadságának a reális színterei ma is. Arra mutat rá ezzel a metodista püspök tanulmánya, hogy tényleg a „konszenzus, a harmónia és az egyetértés” az alaphang.

Konszenzus, mint a tevékenységek alapvető munkamódszere.

Harmónia, mint az egymáshoz csiszolódás célja.

Egyetértés, mint a nyilvánosság előtti megjelenés képe és üzenete. 

Ehhez jó muníciót ad Bonhoeffer egy mondata arról, hogy létezik egyetlen kötöttség, amelynek mindig szabadság lesz a következménye:

„A meghívásodat az egyházban kaptad, nem neked szólt egyedül, keresztedet a meghívottak gyülekezetében hordod, ott harcolsz és imádkozol. Nem vagy egyedül halálodban, az ítélet napján is „csak egy tagja leszel” Jézus Krisztus gyülekezetének.”

Mindig ez a cél lelkésznek és civil szolgálóknak egyaránt, hogy valóban ne több és ne is kevesebb legyen, mint „csak egy tagja” Krisztus gyülekezetének. Ettől ne távolodjon el.

(Bonhoeffer: Szentek közössége 66.old.)

Ez igazi és méltó „vállalkozás” a civil szolgálók életében. Ezért lehet a „vállalkozásért” úgy is imádkozni, ahogyan Niebuhr tette:

„Istenem, adj nekem derűt, hogy elfogadjam azt, amit nem tudok megváltoztatni, bátorságot, hogy megváltoztassam azt, amit tudok, és bölcsességet, hogy ezeket meg is tudjam különböztetni egymástól.” Reinhard Niebuhr: Ima derűért (a „vállalkozó” imája) In:Jeffrey Cornwal/Michael Naughton: Élni és vállalkozni Mária Rádió Kiadó, 2010. 119 

Szabó Lajos 

(Elhangzott a Déli Evangélikus Egyházkerület Felügyelői Konferenciáján, Piliscsabán, 2012. október 6.)